belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Felszín

Erbach Viola

Autista társadalom?

Szeretet. Ismeretlen-e számunkra?

Nem tudom kik azok, akik láttátok az „Esőember” című filmet.  A történet Charlie Babbitról szól, akinek aranyfiúként rá kell jönnie arra, hogy édesapja halála után semmi mást nem hagy rá, mint egy régi autót meg virágbokrokat. Az összes vagyont autista Raymond bátyja örökli. Nem fogom ecsetelni, milyen érzéseket vált ki Charlie-ban, aki hozzászokott a jó élethez, a fogyatékos Raymond megjelenése és viselkedése. Viszont a film vége az, hogy Charlie sok mindent tanulva az autista testvérétől őszintén megszereti őt és elfelejti a vagyont is. Tényleg nem szeretném a filmet leírni, mert eléggé filozofikus és hosszú. De mindenkinek szíves figyelmébe ajánlom. Én viszont valami másra szeretnék kitérni. 

A filmben szereplő Raymond autista, azaz képtelen kimutatni az érzéseit. Az autizmus azzal jár, hogy a betegségben szenvedő alany nem tudja úgy megmutatni a külvilágnak  a benne zajló érzéseket, mint amennyire szeretné. Ez ugye kommunikációs zavarral és bizonyos autisztikus magánnyal jár együtt. Na de most nem az a célom, hogy az olvasókat elhalmozzam tudományos orvosi szakkifejezésekkel. Csak így egy picit jobb rálátást kapnak arra a tényre, amit közölni szeretnék önökkel. Van ennek a betegségnek még egy érdekes tünete: az, hogy bár a kommunikáció problémás, mégis kíváncsiak minden új dologra és minden új emberre. Bár a kapcsolatteremtés számukra még nagyobb fájdalommal és még nagyobb félelemmel jár, mégis elég bátrak ahhoz, hogy próbálkozzanak. Mégis minden erejüket belefektetik abba, hogy megtanuljanak szeretni. A filmben Raymond sokkal mélyebb emberi érzésekre képes, mint Charlie, aki egészségesen tengeti értelmetlen napjait. (Legalább is a film elején.)
Én most legfőképpen nem arról szeretnék írni, hogy az autistának miért nehéz kommunikálni. Hanem inkább tükröt szeretnék állítani az érzelmileg autista társadalmunk elé. Vannak autista ismerőseim. És voltak pillanatok, amikor sokkal több szeretetet kaptam tőlük, mint bármelyik más ismerősömtől.
Tavaly nyáron önkéntes voltam Dunaalmáson, ahol fogyatékkal élő fiúkat gondoznak. Soha nem kaptam annyi szeretet, mint ott. És sosem láttam ilyen kontrasztot. A szeretetotthonon belül szeretet-légkör vett körül, a városban pedig egymás iránt teljesen közömbös emberek szálltak fel a buszra, tolakodtak vagy épp veszekedtek.
Akkor jöttem rá arra, mit is jelent nekem a „Boldogok a lelki szegények” gondolat. Boldogak, mert képesek olyan tiszta és olyan mély érzésekre teljesen ismeretlen emberek iránt, amilyeneket mi még legfontosabb embereink iránt is félünk kimutatni.
A mai világ hideg és közömbös. Nincs benne hely és idő a szeretetre. Az ölelésre. A mosolyra. Egy nagyobb városba csöppentem be az utóbbi hónapban. És csak emberek tömegét látom, akik elsuhannak egymás mellett és el is felejtik azt, hogy találkoztak valakivel. Elsuhanunk a szeretteink mellett a lakásunkban, a gyermekeink, a családunk, a párunk mellett. És később, amikor jönnek a fájó „Hol voltál, amikor olyan nagy szükségem volt rád?” kérdések, rájövünk arra, mit veszítettünk el.
Nem sértésnek szánom, de észre kell vennünk azt, hogy érzelmileg teljesen autisták vagyunk. A modern világ lassan kiöl belőlünk minden érzést, minden szeretnivaló képességet. Karrierista, pénzsóvár emberek magasra törő épületek között. Burokban élünk és nem engedünk be másokat. Azzal az ürüggyel, hogy fájni fog.
De valahol ott, egy szeretetotthonban vagy egy egyszerű városban élnek autista emberek, akik igazából példaképek lehetnének nekünk. Akik testüket-lelküket feláldozzák arra, hogy szeressenek és szeretve legyenek.
Mi az orvosság az érzelmi fogyatékosságunk ellen? Az Ő szeretete. Amely ha betölt, egyszerűen nem fér el az emberi test keretein belül. Túl akar és túl is fog csordulni. Ha engeded, és ha végre megnyitod az érzések azon gátját, amely sok éven keresztül szeretetbeli fogyatékossá tett.

 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. november 22., péntek,
Cecília napja van.
Tartalom
Vezércikk

Réz-Nagy Zoltán
Hiperérzékeny
Nem látok, nem hallok és nem beszélek

Gondolkorzó

Péter-Szarka László
Közös nyelv
Amit érdemes keresni

Felszín

Erbach Viola
Autista társadalom?
Szeretet. Ismeretlen-e számunkra?

Székely Tamás
Kifejező
Tévedések vígjátéka és a tévedhetetlen

Magasság

Miklya Zsolt
MEME
A megvalósulás legkisebb egysége

Miklya Luzsányi Mónika
Tudástársadalom?
Úri huncutság a képzettség?

Mélység

Szakács Gergely
Férfias érzelmek – érzelmes férfiak
Szerepváltozás

Pécsi Rita
Mit művel már megint?
Hagyjuk? Nyessük? Tiltsuk? Fejlesszük?

Miklya Luzsányi Mónika
Csak úgy firkálgatok...
Krixkraxok és jelentésük

Teljesség

Koczor Tamás
Bűnös szavak
A semmit mondó és a barokkos

Bölcsföldi András
Méltatlan bár
A lelkészlét titkaiból

B. Tóth Klára
Kifejeződünk, mielőtt befejeződünk?
A transzcendencia kifejezőeszközei a művészetben

Üzenet

Pete Renáta
Hétköznapi bizonyságtételeink
Ami ciki és ami nem

Szakács Gergely
Ébredések
Az önmagába zárt ember rabsága

Áthallások

Pete Violetta
Amit Chapman nem tudott a házassága előtt

12 problémakör a kapcsolati béke érdekében

Hancsók Barnabás
Mutasd a márkád, megmondom, ki vagy!
Egymást verő logók

Bradák Soma
Élet és művészet, egyszerre
Bűn, bukás és szabadulásvágy – dalban elbeszélve

Riport

Pete Violetta
Hit nélkül mi értelme bármit is csinálni – főleg zenélni!
Szirtes Edina Mókus a zenéről és Istenről

Kojsza Péter
Hitelesen a fiatalok előtt
Interjú Dandé Andrással

Kitekintés

Szoták Orsolya
Harang vagy csengő?
A siketmisszió kihívásai

Horváth Zsuzsanna
Megszólításra szoruló gyermekek
Gyerekek, akik megszólításra szorulnak

Látogatóink száma a mai napon: 4755
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45799121

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat