belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Teljesség

Bölcsföldi András

Méltatlan bár

A lelkészlét titkaiból

A lelkészeknek is vannak titkaik. Nem elhallgatott vagy rejtett dolgokra gondolok most, hanem olyanokra, amelyeket csak ők élhetnek át, s ha elmondták, akkor többé már nem is titok.
Vannak nagyon mélyen rejtező titkok, amelyeket nehéz lenne átadni, akár csak megéreztetni is. Bibliai párhuzamokkal élve olyanok, mint Zakariás néma szolgálata a templomban, Illés erőtlensége és erőre kapása, Jeremiás mélységes mély elesettsége, Pál tövises szolgálata. Hogy az adott helyzetben ki mit gondol belül, mit él át, mit zajlik le benne, ezt legfeljebb megérezhetjük, de nem lesz világos sohasem. A lelkészeknek is vannak hasonló pillanataik, amelyeket nem is véletlenül titkolnak el, s van olyan is, amit nem lehet megfogalmazni: egy temetésen egyedül áll szemben a gyászoló tömeggel, vagy amikor könnyes szemekkel ül a prédikáció után a mózesszékben, esetleg saját háza népén való gondviselés csődjét fogalmazza meg. 
Létezik egy különös liturgiai vagy sakramentális titok. Az úrvacsorai liturgia szövegében van egy fontos mondat éppen a bűnbocsánat hirdetésekor: „Most azért én, mint az én Uramnak, a Jézus Krisztusnak elhívott szolgája, hirdetem néktek bűneitek bocsánatát és az örök életet, melyet megád a mi Urunk, Istenünk ingyen kegyelméből az Ő szent Fiáért mindnyájunknak. Ámen” A titok ott van, hogy ki mire gondol eközben. Azt is kell tudni, hogy régebbi, ún. Ravasz László-féle ágendában ez a mondat így szerepel. „Most azért én, mint az én Uramnak, a Jézus Krisztusnak méltatlan bár, de hivatalos szolgája, hirdetem néktek a ti bűneiteknek bocsánatát és az örök életet, amelyet megáld a mi Urunk Istenünk, ingyen kegyelemből az Ő szent Fiáért mindnyájunknak. Ámen.”
Látszólag ez a kettő teljesen megegyezik, de mégsem. A mai hivatalos liturgiaszövegből hiányzik a „méltatlan bár” kifejezés. Ennek ellenére a legtöbb lelkész ezt kifejezést a ma használatos ágenda szövegéhez hozzáragasztja. S ez az a titkos pont, ahol gyülekezeti tagok és lelkészek összekacsinthatnak. Mindkét fél érzi, hogy itt egy lelkész vagy nagyon őszinte, s akkor teljesen azonosul azzal a bűnös közeggel, amelynek pont ő maga hirdeti a bűnbocsánatot (ezt még inkább kifejezi az, ha nem „külön” úrvacsoráznak, hanem együtt a néppel, a gyülekezet egy tagjaként), és azt is, ha ez csak felvett póz, álarc, liturgiai vagy hagyományos kényszer. De mit jelent méltónak vagy méltatlannak lenni? 

Vajon mi történne, ha a szent jegyek bemutatásakor egyszer csak megremegne a kéz, az ujjak közül kihullana a kenyér s aprókat görögve végiggurulna a templom szőnyegén? És kiömlene a bor, mint a Luther-fim híres kezdőjelenetében, ráfröccsenne a kifehérített abroszra és mindent betöltene a vérre emlékeztető bor? Mert tényleg azt érezné a lelkész, hogy érdemtelen erre a feladatra? Nagyon nehéz ez a kérdés, mert ki lenne méltó arra, hogy bűnbocsánatot kapjon? Arra meg pláne, hogy ha jelképesen is, de adjon? Akár csak hirdesse is. Nyilván lehet játszani is a szavakkal, a súlyukkal is, hogy éppen akkor válik valaki méltóvá, ha megvallja méltatlanságát, s akkor nyeri el a kegyelmet, ha megérti, hogy ő szorul kegyelemre. Sok hívünk teljesen félreérti ezt a szót, s éppen azért marad a padban úrvacsora közben, mert méltatlannak érzi magát a szent kommunióhoz. Vagy ők értik igazán? 

És honnan lesz valakinek méltósága? Sokak szerint már messzi anakronizmus (ismét mások szerint humoros), hogy még mindig nagytiszteletű úrnak hívják a lelkészeket. Ez szinte az egyetlen méltóságjelző, ami az „anti-világból” megmaradt (lásd: tekintetes úr, nagyságos úr, méltóságos úr). Vannak helyzetek, amikor ez tényleg viccesen jön ki, másrészt a társadalmi pozícióban mégsem azt a helyzet foglalják el (már ha van ilyen), amit egyébként társadalmi hasznosságuk szerint érnének. Nagy különbség van itt a tradicionális vidék és a város között. Amellett, hogy ez mennyire személyes és jó megszólítás, semmiképpen nem tükrözi a jelenlegi állapotokat. S ez a nem azt jelenti, hogy egy vezetőt, lelkészt, akárkit ne illetne meg a tisztelet vagy elismerés. Sőt ez akkor is probléma, ha némely lelkészek tudják, hogy a tisztelet az Isten szolgája funkciónak szól, nem a két szép szemünknek, hanem közvetve Istennek. Soli Deo Gloria! Tényleg így van? S még közbejátszik a „tiszteletes úr” megszólítás enyhébb kompromisszuma. Méltó vagyok-e a tisztemre? Ez vetődik fel. 

A méltóságot természetesen nem a cím adja. Nem az, hogyan szólítják a lelkészt. A méltó voltunk belül rendeződik el. Azt talán sokan tudják, hogy egy lelkész kettős hívásra válaszolva nyeri a lelkipásztori hivatást. Van egy belső elhívás (vocatio interna) és egy külső elhívás (vocatio externa). A belsőt az ember belül érzi: Isten a Szentíráson (vagy igehirdetésen, beszélgetésen stb.) keresztül megbizonyítja azt, hogy ő maga hív el a szolgálatra. Ez a legtöbb embernél konkrétan is megjelenik egy-egy ige által, vagy köthető valamely eseményhez. A külső elhívás pedig az ember külső környezetéből adódik össze, gyülekezeti tagok, lelkészek, vallástanárok, lelki testvérek megerősítik, hogy – mintegy kívülről – alkalmasnak látnak a lelkészi munkára. A kettő egyszerre működik. 

Van olyan, mikor a külső is megrendül, többnyire inkább csak egyházfegyelmi ügy a mutatója. Kevésszer fordul elő, hogy barátok, hitvestárs vagy gyülekezeti tagok jelzik a lelkésznek: úgy látjuk, hogy már nem vagy alkalmas lelkészi munkára. Egészen más a helyzet a belső elhívás megrendülésével. Ezt egészen korán, már a teológia harmadik éve körül szinte mindenki átéli. Sokak szerint át is kell. S eleinte még a lelkészi létben is előfordul, aztán évekig nem. De mi van azokkal, akikben megváltozik valami ott belül? Kihez fordulhatnak akkor? Espereshez? Püspökhöz? Lelkigondozóhoz? Mi a továbbvezető út? Itt hangsúlyozottan nem fegyelmi vagy erkölcsi kérdés van a háttérben. Legalábbis külsőleg nem. De belül lehet, hogy nagyon is. Inkább a személyes hitharcról lehet szó. Ki segít ilyenkor? Ki áll egy lelkész mellé? Méltatlan bár – de elhívott. Elhívott bár – de méltatlan. 

Mit jelent a méltóság?
És mit a méltatlanság?
Hogyan küzdünk érte?
És hogyan ellene?

Hozzászólások

1. B.Tóth Klári - 2012-10-17 15:17:03

Úgy is megközelíthetjük a kérdést,hogy ki áll a gyülekezet mellé,ha a lelkész nem látja be az alkalmatlanságát?


2. ref. (vallás)tanár - 2012-10-24 08:56:50

Nehéz kérdés. Biblikusan azt mondhatnánk, hogy a szolgálattétel nem szakma, hanem kegyelmi adomány, tehát nem feltétlenül lelkigondozó az, akinek erről papírja van. A belső körökben forgolódók tudják, hogy főpapi szinten is van deficites szolgálattevőnk, őt mégsem figyelmezteti senki, hogy alkalmatlanná vált feladatára (az esetleges visszahívásáról nem is beszélve). B. Tóth Klárival teljes mértékben egyetértek.



Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. november 18., hétfő,
Jenő napja van.
Tartalom
Vezércikk

Réz-Nagy Zoltán
Hiperérzékeny
Nem látok, nem hallok és nem beszélek

Gondolkorzó

Péter-Szarka László
Közös nyelv
Amit érdemes keresni

Felszín

Erbach Viola
Autista társadalom?
Szeretet. Ismeretlen-e számunkra?

Székely Tamás
Kifejező
Tévedések vígjátéka és a tévedhetetlen

Magasság

Miklya Zsolt
MEME
A megvalósulás legkisebb egysége

Miklya Luzsányi Mónika
Tudástársadalom?
Úri huncutság a képzettség?

Mélység

Szakács Gergely
Férfias érzelmek – érzelmes férfiak
Szerepváltozás

Pécsi Rita
Mit művel már megint?
Hagyjuk? Nyessük? Tiltsuk? Fejlesszük?

Miklya Luzsányi Mónika
Csak úgy firkálgatok...
Krixkraxok és jelentésük

Teljesség

Koczor Tamás
Bűnös szavak
A semmit mondó és a barokkos

Bölcsföldi András
Méltatlan bár
A lelkészlét titkaiból

B. Tóth Klára
Kifejeződünk, mielőtt befejeződünk?
A transzcendencia kifejezőeszközei a művészetben

Üzenet

Pete Renáta
Hétköznapi bizonyságtételeink
Ami ciki és ami nem

Szakács Gergely
Ébredések
Az önmagába zárt ember rabsága

Áthallások

Pete Violetta
Amit Chapman nem tudott a házassága előtt

12 problémakör a kapcsolati béke érdekében

Hancsók Barnabás
Mutasd a márkád, megmondom, ki vagy!
Egymást verő logók

Bradák Soma
Élet és művészet, egyszerre
Bűn, bukás és szabadulásvágy – dalban elbeszélve

Riport

Pete Violetta
Hit nélkül mi értelme bármit is csinálni – főleg zenélni!
Szirtes Edina Mókus a zenéről és Istenről

Kojsza Péter
Hitelesen a fiatalok előtt
Interjú Dandé Andrással

Kitekintés

Szoták Orsolya
Harang vagy csengő?
A siketmisszió kihívásai

Horváth Zsuzsanna
Megszólításra szoruló gyermekek
Gyerekek, akik megszólításra szorulnak

Látogatóink száma a mai napon: 2189
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45770263

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat