Korábbi számok Elküld Nyomtat Teljesség

Tartsd meg a három lépés távolságot! – hangzott az első jó tanács, amit pályakezdő tanítóként kaptam egy tapasztalt kollégától. Persze három lépés távolságról, gondosan betartva a társadalmi érintkezés szabályait. [„Társadalmi zóna (120-360 cm között) – ez az a távolság, amely elválaszt bennünket idegenektől, ismeretlenektől és mindazoktól, akiket nem ismerünk elég jól.”]

Ösztönösen cselekedtem, beálltam kiütőzni a gyerekek közé. Amivel ugye részben betartottam jó szándékú kollégám tanácsát, hisz ez a labdajáték három lépésnél is nagyobb távolságot teremt az egymással farkasszemet néző kiütő és védekező játékosok között. [„Nyilvános zóna (360 cm fölött) – ez az a távolság, amely a legmegfelelőbb, ha egy embercsoporthoz/embercsoporttal beszélünk.”] Másrészt viszont átléptem azt láthatatlan határvonalat, amely szinte magától létrejön újra és újra a személyes terét védő pedagógus és a gyerekek között. [„Személyes zóna (45-120 cm között) – körülbelül ez az a távolság, amely elválaszt minket embertársainktól a mindennapi tevékenységek ellátásában, munkahelyünkön vagy akár egy baráti összejövetelen.”] S attól kezdve persze a gyerekeket nem lehetett levakarni rólam, mondhatni lógtak rajtam, fittyet hányva a társadalmi érintkezés szabályainak, pl. hogy az intim szférát nem lehet következmények nélkül átlépni. [„Intim zóna (0-45 cm között) – az összes zónatávolság közül vitathatatlanul ez a legfontosabb, ezt saját tulajdonunknak tekintjük és csak azoknak a közelálló barátoknak, családtagoknak adunk belépési engedélyt, akik érzelmileg közel állnak hozzánk. Ez a zónatávolság még felosztható, mivel létezik egy szoros intim zóna is, amely legfeljebb 15 cm-ig terjed az emberi testtől, és ez csakis és kizárólagosan fizikai érintkezés során érhető el.”]

Lám, ezzel át is ismételtük a zónatávolságokat, amit egy pályakezdőnek illene tudni, ha pszichológia előadáson figyelt volna rendesen a nonverbális kommunikáció elemeire. De ha odafigyelt, akkor is a gyakorlatban dől el, megtanulja-e alkalmazni az elméletet. Az elmélet ugyanis könnyen három lépés távolságot teremt, önmagunktól és a szituációtól is. Miként a „három-lépés-pedagógia” szentenciává sűrűsödő tapasztalati bölcsessége is csak arra képes, hogy bemerevítse a határokat. (Évek múltán is csodálkozva néztem szigetként csoportosuló kollégáimat az iskolaudvaron, parkban, játszótéren, ahogyan következetesen nem vegyülnek a gyerekek közé, csak egymással képesek megosztani a személyes teret. Persze mindig akadtak kivételek, de a csodálkozásom nem nekik szólt.)

Miután természetemből fakadó gyakorlati válaszom az volt a kihívásra, hogy be kell lépni a helyzetbe, partnerré kell válni, személyessé tenni a kapcsolatot, az ösztönös reakciót gyakorlattá, tapasztalati válasszá igyekeztem tenni, ami tíz éven át tartó napi feladatot jelentett tanítói pályámon. Küzdelmet magammal, a kényelmesebb megoldások ellen, kollégáimmal, az izoláció természetes válaszreakciója ellen, s küzdelmet azért, hogy a nap végére maradjon is belőlem valami. A gyerekeknek szükséglete a személyes kapcsolat, némelyiknek a kifejezetten intim kapcsolat, a testbeszéd, az érintés szeretetnyelve. (Ami még távol áll a pedofíliától.) A bizalom, a hozzád tartozom érzéséhez a kisgyerek számára elengedhetetlen a testközelség, az érintkezés. De hát mire is való a játék? A csip-csip-csókától kezdve a csiklandozáson keresztül a pirospacsiig. Vagy az Adj király katonát! összefogódzó szoros kötelékéig, amit az ellenfélnek át kell szakítania. És a „Szakíts, ha bírsz!” válasza sem az agresszió kifejezése, hanem az érintkezésre való felhívás, a hozzád tartozom parancsa, megfoghatod a kezem, és vihetsz, ha te vagy az erősebb.  

Az egyik kedvenc játékunk, amit szinte bármilyen helyzetben be lehetett vetni, a közismert kígyós-tekeredős játék volt. Népszerűségét a vonulós, teret bejáró dinamizmusán túl talán a zónahatárok átlépésének misztériuma adja. „Tekeredik a kígyó, rétes akar lenni.” Vagyis a teret – nyilvános zónát – bejáró laza lánc csigavonalban összecsavarodó – az intim szférába hatoló, szinte egymáshoz tapadó – szoros alakzat akar lenni. S miután ez megtörtént, az összetartozás borzongató és csiklandozó élménye mindenkit átjár, ahelyett, hogy pánikreakciót váltana ki, vált a dal, és az utolsó játékos elkezdi kifelé „tekerni” az alakzatot: „Tekeredik a rétes, kígyó akar lenni.” Mert kibírhatatlan ebben a rétes-szorosban, egy pillanatra jó belefeledkezni egymásba, de aztán távolodni kell, tekeredni vissza, és bejárni újra, laza kötelékben, vidám énekléssel a tágabb teret.

Az adott (nyilvános) tér bejárása, berohangálása, egyfajta birtokba vétele épp olyan fontos eleme a nagymozgásokra épülő játékoknak, mint a zónahatárok átjárása, amit a játékszabályok megengednek és egyben szabályoznak is. Így a testbeszéd, a másik megérintése természetesen, spontán megtörténik, anélkül, hogy sértene, sőt, borzongatóan izgalmas élménnyé válik, személyes és még személyesebb szálakat szőve a játékostársak közé. A játék bevon és megnyit, észre sem veszed, és a három lépés távolságon belül találod magad. Közötök lesz egymáshoz, bizalom szálai szövődnek észrevétlenül.

Nem véletlen, hogy a Biblia bizonyságtétele sem nélkülözi a személyes és intim szférát, amikor a bizalomkapcsolatot ábrázolja. Nem csak három lépés távolságokról beszél. Babiloni Ézsaiás a pásztor képével vigasztalja fogságban élő népét, adja tovább Isten jelenlétének örömhírét: „Mint pásztor, úgy legelteti nyáját, karjára gyűjti a bárányokat, ölébe veszi őket, az anyajuhokat szelíden terelgeti.” (Ézs 40,11) A pásztor ismeri és átjárja a társadalmi és nyilvános teret éppúgy, mint a személyes és intim teret. Mikor mire van szükség. „Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszaterelem, a sérültet bekötözöm, a gyengét erősítem, a kövérre és az erősre vigyázok; úgy legeltetem őket, ahogy kell.” (Ez 34,16)

Jézus sem tartja meg a három lépés távolságot, amikor gyerekeket visznek hozzá, „hogy megérintse őket”. Bár a tanítványai ezt szeretnék. Jézus azonban példaként állítja elébük a gyermekek bizalmát, és magához öleli őket. (Mk 10,13–16) S amikor az utolsó vacsorán búcsúzik tanítványaitól, a köztük való kapcsolat kifejezéseként, a testbeszéd gesztusnyelvén lehajol és megmossa a lábaikat. Azon a ponton érinti meg őket, ahol a leginkább védtelenek (Akhilleusz is a sarkán volt sebezhető), ahol nap mint nap érintkeznek az út porával. Ha valahol, hát itt meg kellett volna tartani a három lépés távolságot, átadni ezt a feladatot a szolgáknak. Ám akkor „semmi közöd sincs hozzám”, verbalizálja az értetlenkedőnek Jézus. S hogy egyértelmű legyen: „nektek is meg kell mosnotok egymás lábát”. (Jn 13,4–14) Akkor lesz közötök egymáshoz, ha kapcsolatotok a társadalmi zóna formalizmusán túl a személyesbe, s azon is túl, a testkontaktusig, a legbelsőbb szféráig hatol. Így lesztek testvérek.

A zónatávolságokról való idézetek forrása: http://www.lelkititkaink.hu/testbeszed_terhasznalat.html