Korábbi számok Nyomtat Mélység

Változhatatlanságot? Hogyan értsük azt, hogy nincsen őbenne változás vagy változásnak árnyéka (Jak 1,17)? Ha absztrakt filozófiai értelemben vesszük a változhatatlanságot, és Istent időtlennek és mozdulatlannak képzeljük, akkor a bibliai történetekben igen sok minden botrányossá, ellentmondásossá válik. "Megbántam, hogy Sault királlyá tettem", mondja az Úr az 1Sám 15,11-ben, majd ugyanebben a fejezetben később ezt olvassuk: "Nem ember ő, hogy valamit megbánjon". És sorolhatnánk a példákat. A nagy magyar teológus, Vályi Nagy Ervin jegyezte meg, hogy a biblia Istenét platonista-metafizikus beállítottsággal soha nem fogjuk megérteni. Az ő állandósága, írja, "nem történet nélküli mozdulatlanság, nem olyan időn kívüli létforma, mint az axiómáké vagy az őskőzeteké. Az Élő Úr, Izráel Pásztora a maga hűségében változatlan." Óriási felismerés, nagyon mély gondolat ez: Isten hűsége (héberül: emuna) az, ami nem változik! Viszont ebből következik az a paradoxon, hogy Isten cselekvésmódja éppen ezért gyakran igenis változik, mégpedig a mi érdekünkben. Azért, hogy hűséges maradhasson, inkább önmagát adja fel, inkább ő "változik", szeretetből, irgalomból, miérettünk. A "tiszta ész" számára érthetetlen és botrányos igék így Isten hűségének megrendítő bizonyságaivá alakulnak át. "Siess - mondja az Úr angyala Lótnak -, mert semmit sem tehetek addig, míg oda nem érsz." (1Móz 19,22) A mindenható Isten nem tehet semmit, vagyis önmaga ellenében lép fel: a másikért. Ilyen nagy szeretete és hűsége Lót iránt.
Az ember gyakran éppen fordítva működik. Ugyan pillanatról pillanatra változnak, véleményeink, érzéseink, és önmagunk érdekében minden köpönyegforgatást, minden következetlenséget, minden szeszélyt képesek vagyunk igazolni, a másik érdekében már sokkal kevésbé. Hogy én? Ilyen vagyok és kész, így kell engem szeretni! Feladni önmagamat a másik kedvéért, a másik gyengeségéért, azt már nem. Körülöttünk minden azt harsogja: légy önmagad! Add magad! Az önfeladás nem más, mint beteges elfojtás. Légy őszinte! Ne nyelj le semmit! Pedig a hűség pont ezt követeli, ezt az egyet, amit nem tűr el a világ és az emberi szív: hogy a kereszt teljes önfeladásában kulmináló isteni hűség mintájára szembemenjek önmagammal. 
Talán azért is van olyan sok házassági válás, mert a szigorú keresztény szexuális etika, a holtomiglan-holtodiglan hűség valójában az Istennel való bensőséges közösség megélésének elsődleges terepe, és ebből a kontextusból kilépve betarthatatlanul nehéznek mutatkozik. A két viszony, az égi és a földi szerelem ugyanis a legszorosabban összetartozik. Jól látták az egyházatyák, hogy Krisztusnak és népének (illetve Krisztusnak és a léleknek) a kapcsolata intenzitásában az Énekek énekében megörökített testi szerelemhez hasonlít, de ahogyan a nagy francia protestáns filozófus, Paul Ricoeur megállapította, abban tévedtek, hogy ezt a hasonlatot vagy metaforát csak egy irányban tudták elképzelni. Számukra csakis a földtől elszakadt, lelki, égi szerelem volt a valóságos (Krisztus és a lélek szerelme), a földi szerelem képei (az Énekek énekében) csakis e magasabbrendű, spirituális szerelem kifejezőeszközei lehettek. Ricoeur ehelyett, igaz bibliai szellemben, azt mondja, hogy a hasonlat kétirányba működik: a földi, testi szerelem éppoly valóságos, mint az égi, és fordítva. Ricoeur, nagyon szépen, úgy fogalmaz, hogy a két szerelem keresztezi egymást. Isten forró szerelme az ember iránt, amint a misztikusoktól tudjuk, olyan konkrét és valóságos, mint a földi szerelem, de fordítva is igaz: amikor a földi hitves karjai ölelnek, egyszersmind Isten ölel engem. Ezért óriási jelentőségű a házasság a maga testi-lelki dimenzióiban. Ezért paráznaság a bálványimádás és ezért bálványimádás a paráznaság. Isten, a nagybetűs Másik iránti hűséget, szeretetet konkrétan, kézzelfoghatóan a földi hitves, a nekem adott másik iránti hűség és szeretet formájában élhetem meg: a földi hűtlenkedésnek mennyei visszhangja van, és az ég iránti hűtlenségnek messze ható földi következménye. T. S. Eliot leghíresebb verse tele van elidegenedett, boldogtalan párokkal és deszakralizált szexszel. Az eredmény - a vers címe: Kopár föld (vagy Puszta ország). 
A Hóseás könyvének második fejezete, illetve annak az első fele ugyanígy a pusztaság, az ítélet idejét írja le. Egyedül Isten hűsége, kitartó "udvarlása", hűséges következetlensége fordítja meg a helyzetet. Először ítél, büntet, elvesz mindent, de kiderül, hogy csak azért, hogy a lecsupaszított hitves olyan állapotba jusson, hogy végre meghallja hívó szerelmese szavát. Akkor aztán addig beszél szívére a hűtlen népnek, mígnem az visszatér hozzá. És hogy mennyire összefonódik ég és föld, abból is láthatjuk, hogy mihelyt helyreáll az Isten és a nép szeretetszövetsége, a kopár föld termő kertté alakul át:
"Bizony, hittel jegyezlek el téged magamnak, és megismered az Urat.
És azon a napon meghallgatom, azt mondja az Úr, meghallgatom az egeket, azok pedig meghallgatják a földet;
A föld pedig meghallgatja a búzát és a mustot és az olajat; azok pedig meghallgatják Jezréelt.
És bevetem őt magamnak a földbe, és megkegyelmezek Ló-Rukhámának, és azt mondom Ló-Amminak: Én népem vagy te; ő pedig ezt mondja: Én Istenem!" 
(Hós 2,19-22)