belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Mélység

Czapp Enikő

Billegő szék

Segítő, vezető és vezetett: mind a tudás és a nem tudás határán

Ülünk egy szobában: én, a barátnőm és egy „segítő".
Itt vagyunk. Az én ötletem volt, az én tehetetlenségem és segíteni akarásom eredménye. Tudom, hogy jó helyre hoztam. Tudom, hogy az, akivel szemben ülünk, mestere a szakmának. Tudom, hogy sokaknak segít lelki és testi értelemben. Egy vagyok ezek közül.

Rábeszéltem hát, hogy eljöjjünk, mert én, a másik segítő, már hosszú ideje nem tudok segíteni. Évek óta egyformán fekete az ég a feje fölött, s ő egyre kedvtelenebb, erőtlenebb.
Fiatal és szép, mégis egyedül van. Munkájában sikeres, de ez nem tölti el sem elégedettséggel, sem boldogsággal. Nem találja helyét ebben a világban.
Ülünk egy szobában, és tele vagyok feszültséggel. Már nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt idejönni, elcipelni őt.
Miért tettem? Mert tudtam, itt történhet valami. Valami „jó". Mindez azonban az én hitem, az én tapasztalatom, az én megérkezésem. Neki a magáét kell megkeresnie. Izgulok azért, hogy mit érez majd meg ebből a „lehetséges jóból".
Hogy segítség-e neki, ami nekem az volt. Jól mértem-e fel, hogy segítségre van szüksége, és nem én vagyok, aki segíteni tud. Áttörhető-e az ellenállás, a hitetlenség gátja, ami nélkül a gyógyító információ nem tud megérkezni, s a segítő is „ügyefogyottá" lesz.(?)
Őérte is izgulok. 10 perc csúszás miatt majdnem hűlt helyünket találta az előszobában. Jókor nyílt az ajtó, az invitáló szó még elért bennünket, de a felgyülemlett feszültség miatt az asztalborulás veszélye forgott kockán, s utolsó percben, én mint villámhárító külön kérésre beléphettem a szobába. Külső megfigyelőjeként, szem- és fültanújaként kettőjük beszélgetésének.

Az eltöltött egy óra sok felismerést hozott számomra. Ezeket osztom meg.
Talán neveltetésemnél fogva, talán az évekig gyakorolt lelkészi szerep miatt sokáig gondoltam azt, hogy az én segítői erősségem a szeretet. Hogy előítélet, hátsó gondolat, megkülönböztetés nélkül tudok nézni arra az emberre, aki problémájával megkeres. Szép volna, ha igaz volna. Akarva-akaratlan döbbentem rá néha a „nem egyformán szeretésre", az időnként jelenlevő, máskor hiányzó szimpátiára, és persze az ezzel együtt járó önvizsgálatra, időnként némi önmarcangolással fűszerezve (biztos recept a méregre, ami öl – és nem éltet).

Vajon dolga-e egy segítőnek, hogy szeresse kliensét?
Normális vagy nem normális dolog több vagy kevesebb, vagy épp zéró szimpátiát érezni?
Mi a teendő? A gondolat vállalása vagy elpalástolása? Vajon minden kimondható? Vajon nemlétezővé válik a bennünk felmerült gondolat az elpalástolás nagy igyekezetében?
Ültem ott ebben a szobában, segítőként a segítőt figyelve és megértettem, lehetetlen, sőt felesleges vállalkozás a szeretetre építeni a „professzionális segítést". Lehetetlen és elvárhatatlan szeretni valakit, egy ismeretlent, egy idegent, aki most lépett be az ajtómon, de akár egy gyülekezeti tagot is. A szeretet mégis jelen van/ jelen lehet: abban, ahogy hellyel kínálom, ahogy ránézek, ahogy jelzem: jelen vagyok, rá figyelek, őt hallgatom. Nem vagyok bizalmas, és nem vagyok távolságtartó. Nem vagyok sem túl messze, sem túl közel: épp a jó helyen vagyok. A magam középpontjában, a kliens és a gyógyító információ találkozásának metszését keresve. Nincs előre kész tervem. Nincs receptem, életigazságom, semmiféle sztereotípiám a jó, a helyes, a boldog életről. Ha a magam számára világossá vált is bennem valami ezek közül, tudom, hogy az az én felismerésem, az én igazságom, valamiképp az én utam. Talán nem is örökre, csak egy ideig. Mert minden változik. Körülöttünk és jó esetben bennünk is. Én az vagyok, aki ezt a változást érzékeli, valahogy válaszol rá. Észleléseivel és figyelmetlenségével. Megtartásával és elengedésével. Sorsom így épp a megtartások és elengedések sorláncában bontakozik ki. Ezerféle mintája lehet egy sorláncnak. Csakúgy, mint az emberi életútnak. Nem dolgom az enyém követendővé tétele. Az övét keresem. Az életét megoldani nem az én feladatom, de odáig elvezetni, ahol a lehetséges megoldás van, igen. A legfőbb eszköz erre a hallgatás és a beszéd alkalmas idejének a megtalálása, ezek megfelelő aránya. Néha direktivitás, néha nondirektivitás. Néha kérdés, néha szembesítés, néha megdöbbentés – minden úgy és akkor, amire a beszélgetés menete és a közvetítői szerepem indít. Minősítés, kritika, győzködés nélkül. Az elmondottakra, az elhallgatottakra, a mozdulatokra, az arcra figyelve, amiből kibontakozik az élet, az egyéni sorlánc-minta. Mintha a segítő valamiféle köztes térben mozogna, tudás és „nemtudás" között egy billegő széken ülve. A biztos székben a vezetők ülnek. A billegőben a közvetítők. A vezető célokról tud. Irányt mutat, megoldási stratégiát. Egyik pontból a másikig garantált a továbbjutást. És ott? Mi van a következő lépéssel? Majd a vezető megmondja! És mi van a „nagykorúsággal"? Önmagamnak és sorsomnak a fölvállalásával? Az úttal, ami az enyém, amin járnom lehetne, járnom kell, és mivel ez az enyém, ezen át jutok saját életem igazságaihoz.
Ültem ott, néma résztvevőként. És hálás voltam, hogy bejöhettem. Mert be kellett jönnöm, mert várt itt valami, mert elért az, aminek épp el kellett érnie hozzám: információ, ami továbbvisz. Engem. Most.
Csak ültem ott és azt láttam, nem kell „hókuszpók", nem kell megfeszülés, akarás, szer sem: a szabad gondolat szabad, és megérkezik. Talán bármikor. Talán bárkihez.
Nyomában eloszlik a düh, az ellenállás. Megérkezik a „figyelnek rám", „fontos vagyok" megnyugtató érzése. Hosszú, hónapokon át tartó klienskíséréseim lehetséges párjaként most láthattam: nem feltétlen szükséges 5, 10, 15 beszélgetés. Egyetlen óra alatt is történhet valami. Valami fontos.
Hogy megváltozik-e eztán az élet?
Az egy óra után semmi nem biztos.
Csak néhány mondat megérkezése és azé az érzésé, hogy ezekkel kezdeni kell valamit...
Felálltunk/felálltam. Egy kettőnk közötti levezető beszélgetés után hazamentünk. Ki-ki a maga otthonába.
Gondolkodni kezdtem: a segítésen, mint olyanon, a saját segítői szerepemen, a saját kliensemen. Majd arról, hogy lehetséges-e egyáltalán a segítés barát státuszában. Arról, hogy miért olyan nehéz beülni és ott maradni ebben a bizonyos billegő székben, hogy hogyan és miért lesz egy közvetítőből vezető. Vannak, mindig is lesznek a vezetők, vagy mi „teremtjük meg" őket elvárásainkkal? Miért? Miért várunk arra, hogy mások mondják meg nekünk, mit és hogyan kell tennünk, mit kell kezdeni az életünkkel, hogy lehetünk jobbak, egészebbek, boldogabbak, miért hisszük el, hogy mások jobban tudják ezt nálunk(?)
Egyáltalán, mi az, hogy jobb, egészebb, boldogabb...?
És persze, a szabad gondolatról... ami megérkezik.
És még valamin: az igehirdetéseken. Vajon miért marad pusztába kiáltott szó az igehirdetések sokasága... min vagy kin múlik, hogy megérkezzen a szó, életté legyen az Ige?
Hogy élet legyen: áramlás. 

 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2024. március 19., kedd,
József , Bánk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Réz-Nagy Zoltán
A gesztusok

A nyelv, amit Jézus is beszélt, és még a majmok is értenek

Gondolkorzó

Bella Péter
Hogyan hallgassunk prédikációt? – haladó szint
Hogy legyen füled a hallásra!

Felszín

Bölcsföldi András
Anyukám nevet a ravatalon
Ötven évvel ezelőtt szép menyasszonyára várt, most az urnát várta.

Thoma László
Dobozolás
Egy elmaradt megbeszélés tanulságai

Nagy László
Mozdulat-lanság
Elköltözött házunkból a nyüzsgés

Pete Violetta
Betolakodó
Szénásiék vendégei a tisztaszobából

Magasság

B. Tóth Klára
Kommunikálok, tehát vagyok
Kezek tánca

Géczy Katalin
Megdermedt kultúra
Felejtsd el a csendes-ülős koncerteket…!

Tóth Sára
Mitől jó egy prédikáció?
Felülről beszélni, vagy felülről kapni egészen mást jelent

Mélység

Czapp Enikő
Billegő szék
Segítő, vezető és vezetett: mind a tudás és a nem tudás határán

Dobóczky László
A mozdulat értelme
Kudarc, önmarcangolás, béke

Nagy László
A gondolat mögötti gondolat
Rejtett motivációk – milyen zsinegek rángatnak téged?

Teljesség

Bagdán Zsuzsanna
A kitépés katarzisa
Élmények a Csillagpontról

Miklya Zsolt
Közötök lesz egymáshoz – Átjárható zónahatárok
Jézus nem tartja meg a három lépés távolságot

Péter-Szarka Katalin
Az érintés természete
Maga Isten lép ki önmagából – értünk.

Üzenet

Pete Violetta
A munka relativitás-törvénye
Krisztus-test vagy hibás keljfeljancsi?

Miklya Luzsányi Mónika
Ölelj jóvá!
Az érintés erőt ad. Azt üzeni: szeretlek! Fontos vagy nekem!

Miklya Zsolt
Nyelvek ajándéka
Amitől a fáradt ifjak szárnyra kelnek

Áthallások

Hancsók Barnabás
Krisztusi mozdulat a ringben
A pankrátor szenvedéstörténete

Turcsik Ferenc
Angyali érintés
Angyalok városa? Nem! Embereké.

Riport

Miklya Luzsányi Mónika
Istent dicsőíteni tánccal
Interjú Incze Miklós koreográfussal a szent táncról

Kitekintés

Pete Violetta
Isten szekerét toljuk...
... a Művészetek Völgyén keresztül is

Szakács Gergely
Érinthetők és érinthetetlenek
Milyen a kézzelfogható lelkész?

Látogatóink száma a mai napon: 5764
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57377974

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat