2013. augusztus
62. szám
A szülőkre vágott ajtó ha újra nyílik
„Alig várom, hogy elköltözzem itthonról!” „Ha kiszabadulok innen, vissza se jövök soha!” Ilyen és hasonló mondatok, azt hiszem, valamennyiünk száját hagyták már el, ha máskor nem, kamaszkorunkban, ha másét nem, az enyémet biztosan.
Furcsa teremtmény az ember, mindig vágyakozik valamire, aztán amikor célt ér, hirtelen megszűnik a hajtóerő és új vagy éppen teljesen ellentétes dolgok után kezd el ácsingózni. Soha nem szerettem teljesen elköteleződni, a túl szoros kapcsolatokat sem családon belül, sem családon kívül. Túl független, túl emancipált lelkület adatott. Kellett a saját felségterület. Igazi kamasz voltam, minden életkori sajátosságot remekül produkáltam.
Húszas éveim közepét taposva mégis azt tapasztalom, hogy ha bármilyen gondom, problémám, gyötrelmem, kétségem, örömöm vagy bánatom van, egy helyre fordulhatok teljes bizalommal, őszinte nyíltsággal: a családomhoz. A legbiztosabb ponthoz, ami csak létezhet emberi életünkben. Emberek, ismerősök, barátnők jönnek-mennek, a család viszont marad. Nem morzsolódik le útközben, nincs olyan távolság, ami megkoptatná, nincs az az idő, ami kikezdhetné.
Az egykori nyűg igazi kinccsé lett. A régi teher most kiváltság. Jó érzés azzal a biztos tudattal kelni-feküdni, küzdeni a mindennapokban, hogy olyan közösséget kaptam családnak, amelynek minden egyes tagja igazi csoda, ajándék Mellettem állnak, ha örülök, őszinte szeretettel élik meg velem a boldog pillanatokat. Tértől és időtől függetlenül segítenek a bajban, csapatmunkában oldjuk meg a nehézségeket, kacifántos történeteinken együtt nevetünk. A nap huszonnégy órájában riasztható mindegyikünk, nincs bánat, amit ne együtt viselnénk és nincs móka, amit ne közösen hoznánk össze. Minden vita, nézeteltérés ellenére teljes erőbedobással nyújtanak támaszt, adnak vigaszt.
Köszönöm, hogy a Gondviselés ebbe a földi kis közösségbe helyezett. Köszönöm, hogy olyan otthont adott, ahol mindig tárt karokkal, örömtől könnybe lábadt szemekkel fogadnak. Köszönöm, hogy van olyan soha meg nem szűnő kötelék, kis csapat, amely életem örök biztos pontja. Köszönöm a kimondatlan elköteleződést, amely hozzájuk fűz. Az egyetlent az életben, ami mellett nem tudatosan döntünk, amit nem érvek és ellenérvek racionális egyeztetése után hozunk meg, amit csupán útravalóul kapunk, az első percünktől az utolsóig: a családét.
Ahogy a mondás is tartja: néha el kell utaznunk, hogy hazataláljunk. Jelentem, megtörtént!
Járay Márton
„Egy embernek volt két fia...”
Elkötelezettség vagy Szabadságvágy
Tóth Sára
Egy angol nő, aki teljes lelkéből szerette Magyarországot
Vitéz Vásony Sándorné, született Florence Ayshford Wood
Sebesi Viktória
Köztes
Múlik... ha hagyjuk
Réz-Nagy Zoltán
Állat és ragaszkodás
Mire taníthatnak minket négylábú vagy szárnyas testvéreink?
Miklya Luzsányi Mónika
Már megint a kötelező...
Diákok és az előírt olvasás
Thoma László
(El)kötelező?
A függetlenségből a teljesség felé
Miklya Luzsányi Mónika
Pán Péter szindróma
A szülői jóindulattal kikövezett úton Seholországba
Szoták Orsolya
A tékozló lány története
A szülőkre vágott ajtó ha újra nyílik
B. Tóth Klára
Anyósringató
Egy elvesztett és bepótolt gyermekkor
Thoma László
A megmentő keresztség
Bárka, anyaméh, szeretet
Székely Tamás
Öröm-függők
Korlátok és felszabadulás
Pete Violetta
Ima odaadásért
Vízisíelőből búvárrá lenni
Pete Violetta
Jószándékú láncraverés
Egyházi válaszok fel sem tett kérdésekre
Hancsók Barnabás
Holtomiglan… vagy csak amíg nem jön jobb?
Az a bizonyos első év
Püski Rita, Hlavati Dávid
Elköteleződés – belülről
Egy pár, néhány gondolat, egy fogadalom
Laurinyecz Péter Pál
Keresztség, bérmálás és hit
Milyen Isten gyermekének lenni?
Látogatóink száma a mai napon: 2754
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57374968
Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.
Jelenleg nincsenek hozzászólások.