belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Mélység

Gueth Péter

A boldogság szigete

A boldogság statisztikájáról

A címmel ellentétben a boldogtalanságról szeretnék mondani valamit. Tudom, hogy ez most így, húsvét táján nem egészen passzol, ezért akit nem érdekel, az nyugodtan hagyja itt abba és jöjjön vissza később.

Aki viszont mégis tovább követi e sorokat, arról feltételezhetem, hogy valamelyest érdekli a téma. De ha valakit húsvét környékén a boldogtalanság érdekel, miközben itt a feltámadás ünnepe, vagy ha más nem, a sonka meg a színes tojások, vagy ha azok se, akkor legalább a plusz egy munkaszüneti nap, amit értelmesebben is el lehet tölteni – nos tehát, azoknak, akik mégis ezt olvassák, van egy jó és egy rossz hírem.

A rossz hír pár napja látott újra napvilágot, és olvasható volt pár online portálon, illetve a Facebookon is sokan megosztották. Az Ipsos által készített, 2012-es nemzetközi felmérésről van szó, amelyben a világ országait hasonlítják össze a boldogságuk alapján. Így van. Az alapján, hogy egyik-másik nemzet területén mennyi az egy négyzetkilométerre eső boldogság tömege. És hát mi tagadás, Magyarországon a legkisebb. Tisztában vagyok vele, hogy a tömeg és a súly eltérő fogalmak, és az egyik mindig állandó, míg a másik változik, és azzal is, hogy általában nem teszünk különbséget a kettő között – nagyon is helytelenül.

Mégis, valahogy túlságosan könnyű leírni, hogy: Magyarországon a legkisebb. Nem vagyok meglepődve, és eddig akárhány honfitársammal beszéltem, ők sem voltak. Sőt, a negatív rekord hasonló – még ha ellentétes előjelű – büszkeséggel töltötte el őket, hogy legalább valamiben ha nem is a jobbak közé tartozunk, de legalább egyenesen a legrosszabbak vagyunk.

Az Ipsos felmérésének győztese talán sokak számára nem igazán jelentős. Egyrészt mert nem az Egyesült Államok, nem észak- vagy nyugat-európai ország. Vagyis nincs reális esély arra, hogy a mintát ellessük, hogy úgymond a titkos receptet megszerezzük, vagy legalább licencet vegyünk rá, hogy mi is megfőzzük a magunk boldogságát. Márpedig – legalábbis nekem úgy tűnik – az elmúlt huszonöt év másról se szólt, mint a különféle nyugati boldogságreceptek és méregdrága hozzávalóik utáni kétségbeesett kajtatásról, meg a velük való ugyancsak költséges kísérletezgetésekről. Lehet, hiába.

Másrészt viszont a lista első helyezettje egy távol-keleti ország. Ez pedig ha általánosan nem is, de egyénenként azért sokakat késztethet arra, hogy a boldogtalanságra való gyógyírt a mesés Keleten véljék fellelhetőnek.

Harmadrészt ez a bizonyos első helyezett éppen Indonézia, és közel tíz százalékkal előzi be a lista második és harmadik legboldogabb országait, Brazíliát és Indiát. Negyedrészt pedig én éppen Indonéziában vagyok, e sorokat is innen írom. Vagyis a világ legboldogtalanabb népének gyermekeként a világ legboldogabb országában vagyok kénytelen élni, és ez borzasztó.

De ha már így alakult, fogtam magamat és mentem egy nagy kört, hogy szétnézzek egy kicsit. Hátha rábukkanok a megoldásra, vagy ha nem bukkanok is semmire, legalább letesztelhetem az Ipsos felmérésének pontosságát.

Első ránézésre is feltűnik, hogy az indonézek, legalábbis a jávaiak mosolygósak. Szomorkás arcot nem igazán látni. Ha pedig megkérdezzük tőlük, hogy: apa kabar? (szó szerint: Mi újság?, de inkább Hogy vagy? -nak kell fordítani) a válasz biztosan az lesz, hogy: baik, baik, vagyis: jól, jól. Persze ismerjük ezeket a formális mondatokat. Ezek nálunk is hasonlóan működnek. A szerepük nem a valódi érdeklődés a másik állapota felől, hanem egyfajta: én is látlak, te is látsz formula.

Azonban ha egy jávait tovább faggatnánk, hogy de tényleg, most őszintén, akkor hogyan is tetszik lenni? – a válasz nagy valószínűséggel ugyanaz lenne, mint elsőre. És ennek egy tőlünk lényegesen eltérő kulturális különbség az oka: itt nem mondanak nemet. A visszautasítás jóformán nem létezik, legalábbis nyíltan. Ellenben burkoltan annál inkább. Elmondom, mire gondolok.

A múlt héten bedöglött a motorom, el kellett vinnem szervizbe. A hivatalos márkaképviselethez mentem, mert biztos, ami biztos. Egy defektet könnyen megszerelnek az út szélén, egy lelazult láncot is, de azért ha mélyebben bele kell nyúlni, nem árt szakértőre bízni. Tehát elmentem a szervizbe, megnézték, mentek egy kört vele, majd mondták, hogy két-három óra múlva jöhetek is érte.

Így is tettem. Viszont mivel én a világ legboldogtalanabb emberei közé tartozom, muszáj megjegyeznem, hogy ez alatt a három óra alatt hazagyalogoltam a trópusi hőségben, de otthon elment az áram, elfogyott az ivóvizünk is, és ahogy megérkeztem, már indulhattam is vissza, mert a szerviz nagyjából egy óra gyaloglásra van tőlünk. De mondom, ezt csak azért jegyzem meg, hogy tényleg eleget tegyek a statisztikának.

A szervizben mosolyogva fogadtak, hogy kész van, mehetek, megcsinálták. Kapom a számlát, az összegtől lever a víz, kifizetem, nekihúzom a gázt, elviharzok, hogy ne is lássam őket. Tesztelem a motort, de sehogy se tetszik. Egy óra múltán visszaviszem. Mondom, nem jó. Nézik. Ó, hát igen, mert van egy vákuumszelep, ami tönkre van menve, és azt ki kell cserélni. Na, jó, mondom, végül is ezért hoztam ide. Ó, de hát nekik nincs olyan. Menjek egy nagyobb szervizbe.

Vagyis kicserélték az olajat, a hűtővizet, a gázkar bovdenjét, megigazították a láncot és még pár dolgot, amiket nem is értettem, hogy micsodák; csak ahhoz az egy alkatrészhez nem nyúltak, amelyik ténylegesen hibás volt. Mert nem volt nekik raktáron. Miért nem mondták? Mert nem mondanak nemet, inkább elterelik a dolgot. De persze mosolyogtak, hogy kész van, minden rendben, vihetem.

Ebben a társadalomban elképzelhetetlen a nyílt konfrontáció, legalábbis amíg egyénekről van szó. Addig csak kedves, alázatos emberekkel találkozni, akik nagyon segítőkészek. Ha azonban alkalom adódik egy kollektív megmozdulásra, rögtön más a helyzet. És az utóbbi időben pont volt egy ilyen.

Választások voltak Indonéziában csakúgy, mint Magyarországon. Az otthoni kampányról nincsen semmilyen tapasztalatom, de felételezem, hogy hasonló lehetett, mint négy éve. Most a részletektől tekintsünk el.

Itt, a boldog Keleten azonban valami egészen furcsa dolog történt. Közismert, hogy errefelé a motorbicikli a fő közlekedési eszköz. Egész Délkelet-Ázsia motorozik; százmilliók robognak az utakon nap mint nap. Itt, Jáván is legalább negyvenmillióan. A kampány idején a pártok napidíjat fizettek mindenkinek, aki népszerűsítette őket. Mindenkinek, aki a párt színeibe öltözik, viszi a zászlókat, skandálja a jelszavakat. Ennek következményeként motoros bandák alakultak, kidekorálták a járgányokat, lefűrészelték a kipufogócsöveket, és maszkokban, álarcokban járták az utcákat. Akinek van fogalma arról, milyen fülsiketítő, ha egy motorról, vagy autóról leszerelik a kipufogót, akkor az szorozza meg a hangerőt legalább ötvennel bandánként, és vegye hozzá, hogy a kampány hajrájában minden utcára jutott legalább két banda.

A felvonulások alatt többen meghaltak, volt, aki szívrohamban. Fogalmam sincs, hányan süketültek meg vagy kaptak sokkot. Egy biztos, hogy ezek a mosolygós, boldog emberek önmagukból teljesen kivetkőzve pártszínű, katonai egyenruhákat utánzó viseletben, maszkokban, zászlókkal, transzparensekkel vonulva tartották sakkban a városokat. A rendőrség tehetetlenül nézte, maximum csak a forgalmat állították le egy-egy nagyobb menet kedvéért.

Nem tudom, hogy mindez a boldogsághoz hozzátartozik-e. De ha igen, akkor hajlamos vagyok arra a statisztikai igazságokról szóló viccre gondolni, amiben egy ember mezítláb beleáll a jeges vizes lavórba, majd előrehajolva a fejét bedugja a százfokos sütőbe. Ugye ez átlagolva csak ötven fok, amit még ki lehet bírni, ha nagyon muszáj.

Szerencsére már visszatért az élet a normális kerékvágásba, túl vagyunk a választásokon. De van valami, amin nehéz túl lenni. Erről itt, Indonéziában csak nagyon halkan lehet beszélni, mert hivatalosan be van tiltva, és az ember könnyen veszélybe kerülhet miatta. Az 1965-ös mészárlásokról van szó, amikor is egy vélt kommunista puccskísérletre hivatkozva alsó hangon félmillió embert mészároltak le az akkori hatalom emberei. A mészárlás főként az Indonéziába vándorolt és jelentős befolyásra szert tett kínai kisebbség ellen irányult, akiknek az ország gazdaságára ma is jelentős hatásuk van. És a tömeggyilkosokat azóta nemhogy nem kérték számon, hanem sokan közülük kitüntetésben részesültek. Erről dokumentumfilm is készült Act of killing címmel, melyet több rangos díjra jelöltek az elmúlt évben. De meg lehetne még említeni 91-es kelet-timori vérengzéseket vagy az 98-as kalimantáni (borneói) összecsapásokat is.

Vagyis a világ legboldogabb emberei nagyon nehezen mondják meg, ha esetleg mégsem boldogok, és amint alkalom nyílik rá, akkor ezt az udvarias, türelmes arculatot pillanatok alatt eltorzítja és agresszióval fűti át a tömegidentitás zsibbasztó hatalma. Mondom én, a világ legboldogtalanabbjainak egyike.

Azt a szintén közismert keleti sajátosságot, hogy az egyén akarata és szabadsága alárendelődik a közösség akaratának, csak futólag említem meg. Ez nagyon összetett téma, röviden csak annyit érdemes tudni róla, hogy itt az emberek személyes érdekei és vágyai sokkal jobban alá vannak vetve egy szűkebb vagy tágabb közösség akaratának, mint nálunk, Európában. Itt teljesen természetes, hogy ha valaki beköltözik egy házba, akkor először elmegy és bemutatkozik a falu vagy a lakónegyed főnökének, aki ismerteti az együttélés szabályait. És ez nem pusztán a ház előtti kiskert tisztántartásáról, a szemétszedés kötelességéről vagy az este tíz utáni hangoskodás tilalmáról szól. Itt ha valaki ellenkező nemű vendéget fogad, akkor nem invitálhatja be a házába, ha egyedül van otthon. A teraszon kell maradni, hogy a lakóközösség többi tagja is láthassa, minden rendben, nem történik semmi erkölcstelenség. Ellentétes neműek nem bérelhetnek közös lakást, ha nem házasok. És az esetleges szabályszegőket nem számon kérik vagy felelősségre vonják, hanem mintegy finom utalásképpen kővel bedobják az ablakot, vagy az éjszaka leple alatt betörnek. Másnap pedig a legtermészetesebb mosollyal köszönnek ismét, mintha semmi sem történt volna.

Ezzel európaiként nagyon nehéz szembesülni és valahogy megbékélni a helyzettel. Ahogy azzal is, hogy itt az adott szónak sokkal kisebb értéke van, mint otthon, ha van egyáltalán bármennyi is. Itt teljesen normális, ha valamit megígérnek, akkor az nem úgy lesz. Valószínűleg ez is a nemet mondani nem tudásból fakad, de kívülről jöttként ezzel nagyon meggyűlik az embernek a baja.

Persze, mondom mindezeket én, a világ egyik legboldogtalanabbja. A nálam is boldogtalanabbak nyugodtan vádolhatnak azzal, hogy örömgyilkos vagyok, és hogy nem tudom elviselni a vidámságot, és csak azért is belerondítok. Mindenesetre az tény, hogy a statisztika által bizonyított boldogság önmagában még nem ragadós.

Már ha ez a statisztika bármit is bizonyít. Én személy szerint úgy látom, hogy egyvalamire jó csak: aki otthon eddig megvolt valahogy, az most egy fokkal vacakabbul érezze magát. Aki meg már mélyen volt eddig is, az most lépjen fél lépéssel még lejjebb. És hát én elsősorban nekik szeretném üzenni, hogy ez a felmérés elnagyolt és felületes. Természetesen nem vonom kétségbe az Ipsos szakértőinek felkészültségét és alaposságát, de a személyes tapasztalatom a grafikon sárga hasábjainak tökéletesen az ellenkezőjét mutatja.

Meglátásom szerint az egyéni boldogság csak abban az esetben mérhető, ha közel azonos kultúrájú, történetű és lehetőség szerint azonos vallású népek összehasonlításáról van szó. Vagyis van a súly, meg a tömeg. És a tömeg valóban lehet valamennyi kilogramm, de az, hogy ez a bizonyos kilogramm helyenként milyen súllyal jelenik meg, sokban függ a gravitációtól, a sebességtől és a közegellenállástól. Minimum.

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2024. március 19., kedd,
József , Bánk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Pete Violetta
Ellentmondás
Isten-emberi történet

Felszín

Sebesi Viktória
Halktalan este
Csak saját szavukat hallották

Miklya Luzsányi Mónika
Hegyen-völgyön bakancsban
„Nem gondoltam, hogy ilyen hatalmas az Isten.”

Miklya Luzsányi Mónika
Lefagyasztott királyfiak
Férfiszerep animálva

Magasság

Tóth Sára
A lábmosásról
„De jaj, szolga csak egy van: az Isten”

Szikszai Szabolcs
Nagypéntek, húsvét és az önmagát kereső ember
Kiszabadítani az embert önmaga összefüggéséből

Mélység

Gueth Péter
A boldogság szigete
A boldogság statisztikájáról

Thoma László
Barát a bajban
Van-e embered?

Teljesség

Fekete Zsuzsanna
Álmok álmodója
Az elkényeztetés kabátjából a börtönbe

Pete Violetta
Ima a keresztút mellől
A kifosztott ajándéka

Üzenet

Réz-Nagy Zoltán
A nappal és az éjszaka harca
Hogy higgyen bennünk

Jakus Ágnes
Galambok
Égi és földi összefonódások

Áthallások

Hancsók Barnabás
A boldogság nyomában
Az ember, akiről hallgat az evangélium

Szoták Orsolya
József és a színes, szélesvásznú álomkabát
Meg kellett járnia a vermek mélységét, hogy jó vezetővé váljon.

Pete Violetta
Gyermekek a felnőttek háborúiban
Amikor az ártatlanság találkozik a tömegek könyörtelenségével, ott nagyon gyorsan fel kell nőni.

Riport

Jakus Ágnes
Léptek a Metanoia Parkban
„Fogj meg! Nyúlj belém! Írj tovább! Cselekedj!”

Kitekintés

Bölcsföldi András
Áldás egy londoni Irish Pubban
Élet – némelyeket sokkolhat

Detzky Panni
Az igazi segítő
Bizonyságtétel Isten munkájáról bennem

Látogatóink száma a mai napon: 2437
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57374651

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat