Korábbi számok Elküld Nyomtat Mélység

 A barátom – hívjuk mondjuk Tamásnak – jót akart. A hivatalban ugyanis elromlott a kávéfőző. Nevezzük őt egyszerűen kettesnek az egyszerűség kedvéért, fekete színű közepes dizájnnal. Ez esetben nem az történt, hogy egyszer csak hipp-hopp, felmondta a szolgálatot az addig hűséges és mindenki által közkedvelt gép, hanem már korábban is mintegy jelezte, hogy nincs megelégedve a használók hozzáállásával, akik állandóan állítgatják, ide-oda forgatják gombjait, nyomogatják, mivelhogy mindenki másképp óhajtja az élénkítő nedűt. Soha senki sem kérdezi meg tőle, hogy van, és tényleg szeretne-e gyors egymásutánban annyi kávét lefőzni, hagyják-e, hogy egyszer ő állítsa be az erősséget, és egyébként: a cappuccino habkészítőjét még soha senki sem próbálta ki. (Valszeg ez a funkciót nem is ismerték!). Szóval időnként már krákogott darálás közben, máskor kicsi bő lére eresztette a szót, akarom mondani a kávét, máskor pedig mintha megmakacsolta volna magát, egyszerűen mást csinált, mint amit vártak volna tőle. 
De egyszer eljött a teljes dafke: nem adott kávét, csak valami barnás, hosszú lére eresztett kesernyés folyadékot bocsátott ki. Ezt már nem bocsátották meg neki. Mert ez már tényleg nem volt kávénak, de semmilyen más italnak sem nevezhető. 

Így barátom, tehát Tamás (mellesleg a csapatban az egyetlen műszaki vénájú ember) vette magához a kezdeményezést, és senkiben sem merült fel, hogy ne ő szerezné be a jól megérdemelt újat. Egyébként is alapos valaki, nem szokott nagyon mellényúlni, minthogy mindig körültekintően, internetes katalógusokból válogat, versenyeztetve egymással a vásárolandó termékeket. Szóval egyszer csak megjelent egy új csodamasinával.

Ez a szürke, csillogó-villogó gépcsoda korábban talán a Csillagok háborúja megfelelő részéhez modellként is elment volna (lásd: birodalmi lépegetők). Egyedül barátom értette, hogy ezzel aztán hogyan kell kávét (tudják: fekete-barnás lé, melyet hivatalokban, egyetemi büfékben, restikben és plázákban egyaránt árulnak, bár elég eltérő áron 1436 forinttól (4,5 €uro) egészen a 71 forintos árig (ez utóbbit majd kérdezzék priviben, mármint hogy hol íly’ occsó’ ;). Máskülönben olvassunk Örkény egyperceseket, klasszikus hivatkozás: „In our time”! (Na, ezt hívják ugye intertextualitásnak!) Ott tartottam, hogy miután kipróbáltuk az új gépet, és aznap végre megnyugodva hajtottuk álomra a fejünket, azzal a jóleső érzéssel, hogy most nagyot léptünk előre, hiszen a régit lecseréltük az újra, ennek mindig így kell történnie nem? Így fejlődik a világ! Ezzel jutunk mindig többre! Maga az emberiség ekként halad mindig előre. Yeah!

Aztán persze porszem került a gépezetbe, ahogy az lenni szokott (meg hát unalmas is lenne egy írás konfliktus és drámai fordulat nélkül.). Hamar fölrobbant az idill, ha már elkezdhetem a képzavarok sorát. Az éjszaka eljött az ördög és konkolyt szórt a vetésbe. (Dupla képzavar, de minket ez nem zavar. Végül is a kávé is mag. Ennyiben mégis jó.) Amikor a reggeli műszak (értsd a korán érkezők) kávét akartak főzni, a csodalény nemhogy nem főzött, de még csak meg sem mozdult, és a várakozással ellentétben frissítő, éltető (ébresztő) nedűt ezúttal nem adott. A reggeli fényben valóban csupán csillogott-villogott, mutogatta vadonatúj külsejét, mintha hivalkodott volna modern formájával. Mit tesz ilyenkor a stáb? Az remélem egyértelmű, hogy pont ilyenkor áramlik sok olyan vendég a hivatalba, akinek most kell kávé, mégpedig azonnal (előkelő vendégek, távolról jöttek, bizottsági tagok). Elővették tehát az elromlott (azaz kettes)előtti ősrégi (tehát az egyes számú) főzőt, ez még hagyományos készülék, bár már árammal működik mégis így nevezzük, így helyet cserélt a hármas az egyessel. Remélem, tudnak követni! (Azt már le sem írom zárójel nélkül, úgy-sem hiszi el senki, hogy az első számú is elromlott közben, és kölcsönözni kellett egyet egy másik hivatalból; még jó, hogy nagy az épület.) Ezt a gépet már el sem nevezem, mondjuk mínusz egyes fehérnek. (De hát tudjuk, hogy elkészült a Csillagok háborújának mínusz harmadik epizódja is.) Mit volt mit tenni, barátunk, ugye Tamás, amikor végre megérkezett, mindent végignézett és -próbált a gépen (a birodalmi lépegetők ezúttal hátramaradtak), többször újraindította például, míg végül szomorú arccal, sík némán összecsomagolta a gépcsodát (ismerik ezt a néma pakolást, ennek hidegségét, ami rosszabb, mint a mutogatós-káromkodós) és visszavitte az üzletbe. Ott persze lezajlott a szokásos, „ilyet még nem láttunk” eladói tehetetlenség jelenete (+ még a karjukat is széttárták, de ezt senki nem erősítette meg). 

Hogyan folytatódik a történet? Megvétetett az újabb készülék, a kettes gép változatlan modellje, mondhatni klónja, nevezzük „fekete-őrlős kettőnek”.
Ez a Csillagok háborúja eredeti (nemrég felvilágosítottak, hogy nincs olyan, hogy eredeti, mert mindegyik az), régi verziójának egyik ósdi modellje lehetett. De mindenképpen ugyanolyan, mint az előző gép. Ez volt a hivatal dolgozóinak egyöntetű kérése. Teljesen ugyanolyan. Nem kell új gép! Ez persze a hivatal természetéről is szól, nem csupán a technika ördögének az újabb megtestesüléséről. 

Ez a cikk is persze csak látszólag szól arról, amiről úgy látszik, hogy süt belőle, hanem sokkal inkább arról, hogy be vagyunk ágyazódva a megszokott dolgok biztonságába. Kedvenc, régóta tervezett, belül szüntelenül íródó, de még meg nem valósult cikkem egy házról szól, amiből soha nem jön ki senki, és még jól is érzik magukat bent az emberek. Ha valaki egyszer kijönne a házból, elveszítené ezt a biztonságérzetet. (Esetleg ez maga az Egy-ház lenne?) Kilépni a keretek, a formák közül, a megszokottságból nehéz és kockázatos. Ezért nem is vállalják sokan. Ezért marad minden a régiben. Persze úgy is működik a világ. (Vö: Luis Buñuel: Öldöklő angyal c. klasszikusával) 

Nem csupán arról van szó, hogy általában az új dolgoktól kicsit idegenkedünk, tartózkodóak vagyunk, néha pedig egészen egyszerűen lusták arra, hogy befogadjunk valami újat. Pedig arra újra és újra meg kell érni, nem megy az sem kapásból. Akik valamiben elsők, azok mindig kockázatot vállalnak. Akik újítók eleinte többnyire elutasítják őket. A forradalmárok általában belehalnak sérüléseikbe, a nagy reformátorokat pedig csak valami magasabb isteni gondviselés őrizte meg a máglyától, ellentétben számos elődjükkel. Illyés Gyula nagyon pontosan írja le „A reformáció genfi emlékműve előtt” c. versében az újítók sorsát s a valamiben elsők lépéseit, hihetetlen párhuzamot vonva az újítók tüzével és a villanykörte világosságával: „...szobádban volna villany, ha nem lép Giordano Bruno a tűzbe?” 

De a világ megy tovább. A mi attitűdjeinkről is beszél az, ahogy mi odaállunk egy-egy új kezdeményezés mellé. Egyedül hagyjuk-e azokat, akik haladni vágynak, akik valami többet akarnak? A létünk, a jövőnk múlik azon, hogy ebben az évben a haladás, a megújulás sodrásába lépünk-e vagy maradunk a jól megszokott, kialakult, beágyazódott és biztonságos világunkban. 

Amikor ebben az évben újra beindul a kávéfőző gépezete, vajon mit főz nekünk?

Ha inna velünk egy jó kávét, kérem jöjjön el hivatalunkba!

„Vagy mást mondok: szobádban volna villany,
ha nem lép Giordano Bruno a tűzbe?
Hol kezdődött, hogy atomerő is van
S holnap rakétán repülsz ki az űrbe?
Övék az érdem, kiket sem a máglya
nem riaszthatott vissza, sem a gálya -
  sem harcaik bukása,
a léptenként fölmeredő "hiába"!
  Látták, vagy nem a céljuk,
azt jól látták, hogy nincs visszafelé út;
a mult, ahogy füst-vetve összeomlott,
úgy lökte őket, mint lőpor az ólmot:
előre! és ők vállalták e sorsot -
Mondd hát velem, hogy dicsőség reájuk!” 

     /Illyés Gyula: A reformáció genfi emlékműve előtt/