belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Felszín

Miklya Luzsányi Mónika

Nagytiszteletűek

Gyülekezetvezetői karakterológia kánikulai napokra.

Avagy: ki hogyan veszi ki a részét az első Urgubárd-Magyar Református Jégkorongmérkőzés lebonyolításából.

Házunk tája, gyülekezetünk... Van itt kérem mindenféle népség. Nemcsak a gyülekezetben, hanem a lelkészek között is. Csak szét kell nézni egy kicsit, és már dörzsölné is tenyerét Jungtól kezdve Gyökössy Bandi bácsiig mindenki, ha látná, ahogy a gyüliben folyik az élet.

Mert ha végre itt a nyár és meleg az idő, az ember nem strandra jár vagy kirándulni a hegyekbe, hanem elkezdi törni a fejét, hogy mi is legyen a nyári napközis táborral meg az ifis kerékpártúrával, a családos csendesnappal meg az Urgubárdiából érkező gyerekekkel, akiket a Tiszi merő lelkesedésből elhívott egy testvérgyülekezeti jégkorong rangadóra.
Nem mintha Jólesz nagytiszteletű úr (ez lenne a Tiszi hivatalos neve) nem tudná, hogy mifelénk augusztusban nincsen jég, az urgubárd gyerekek pedig valószínűleg az életben nem láttak jéghokiütőt, de még korcsolyát sem, tudvalevőleg Urgubárdia az Egyenlítő mellett fekszik, attól is délre. A Tiszi tudja azt is, hogy a gyülekezetből lehetetlen egy hokicsapatot előállítani, mivel a 92 éves Előd bán kívül senki sem tud jégkorongozni.
Tiszi mentségére legyen mondva, hogy legalább Előd bá nagyon vágja a dolgot. Vagyis inkább vágta. A háború előtt még az olimpiai hokicsapatban is majdnem benne volt, és a döntőre is kijutottak volna, ha meg nem verik őket az urgubárdok. Azt nem mertem megkérdezni Előd bácsitól, miért nem lett olimpikon, mert sejtettem az okát, azt meg nem akartam megkérdezni, hogy pontosan melyik háborúról is beszél. Hogy nem a szerbről, az biztos, mert akkor is volt már vagy nyolcvan éves, úgyhogy kizárólagos alapon maradt a két világháború, feltéve, ha olimpiai sportág lett volna a jégkorong akkoriban. Ja, és ha Urgubárdiának lett volna hokicsapata mondjuk 1920-ban. Vagy Magyarországnak. De Előd bá olyan átéléssel tud mesélni a hokis élményeiről, hogy a Tiszi, amikor összetalálkozott a litván misszionáriusokkal Koszovóban – ahova kicsit megkésve ugyan, de azért hősiesen becsempészte a bolland testvérgyülekezet által küldött arab nyelvű Bibliákat, használt fehérneműket és mogyoróvajat – szóval a Tiszi teljesen beindult Koszovóban, amikor meghallotta, hogy a litvánok hamarosan Urgubárdiába mennek. Eszébe jutott Előd bá meg az ő frusztrációja, és tiszta filantrópiából azonnal megkérte a litvánokat, hogyha összefutnának egy urgubárd református hokicsapattal, akkor mindenképpen tolmácsolják meghívásunkat egy barátságos mérkőzésre.
– Halleluja! Jézus él! – lobogtatta néhány hét múlva a litvánok levelét.
Hogy Jézus feltámadásának mi köze az urgubárd jéghokicsapathoz, arról fogalmunk sem volt, ha csak nem annyi, hogy legalább akkora teljesítmény az Egyenlítő mentén református jégkorongcsapattal találkozni, mint üldögélő angyallal a temetőben.
No, de a litván misszionáriusok tették a dolgukat, így kis gyülekezetünk számára lehetővé vált, hogy hamarosan befogadjon 74 urgubárd jégkorongozót. Szerencsére nem egy életre, csak egy hétre, amíg lebonyolítjuk a Tiszi által megálmodott hokimeccset. Nagyapáthy főtisztelendő úr éppen nem volt itthon, úgyhogy Tiszi vette kezébe a szervezést, teljesen egyedül és demokratikusan.
– Kedves testvérek – szólt ünnepélyesen az összecsődített presbiterekhez –, szavazzuk meg, hol bonyolítsuk le a világ első Urgubárd-Magyar Református Jégkorongmérkőzését!
A Tiszi várta a válaszokat, de a presbiterek nem tudtak élni a hirtelen rájuk szakadt demokratikus lehetőségekkel, úgyhogy némi várakozás után Tiszi önhatalmúlag úgy döntött, a Templom-közt felszórjuk szárazjéggel, és már meg is oldottuk a dolgot.
– De... – szólt elhaló hangon Melan Kólika, a hittantanárnő – lehet azon korcsolyázni?
– Aki hisz, annak minden lehetséges – vágta rá Tiszi, és már szervezni is kezdte, hogy az urgubárdok közül Kiskopácséknál hárman fognak aludni, Vargyaséknál ketten, mert csak a nappaliban van hely, Kákoviczyéknél viszont elférnek legalább tizenöten, mert a manzárd üres, meg a padlás is. Akkor sem lohadt le a lelkesedése, amikor kiderült, Kiskopácséknál haldoklik a nagymama, Vargyaséknál beszakadt a tető, Kákoviczyék pedig egész nyáron nem lesznek itthon.
– Halleluja! Jézus él! – kiáltott fel Tiszi. – Akkor nálatok elfér az összes urgubárd.
De nem jött be a számítása. Azt viszont már demokratikus irányultságával sem tudta megérteni, hogy Kákoviczyék miért nem akarják, hogy az urgubárd hokisok elfoglalják a házukat, amíg ők Kenyában szafariznak.
– Meghűlt bennetek a szeretet – szólt sértetten, és már éppen ki akart vonulni az önmaga által összehívott presbiteri ülésről, amikor Fricska Dávid, az ötödéves teológus megszólalt.
– Te, Tiszikém, miért is pont 74-en jönnek ezek az afrikaiak? Tessék nekem megmondani Előd bá, hányan vannak egy hokicsapatban összesen? – csapott az öreg presbiter hátára, aki ettől úgy elkezdett köhögni, hogy alig értettük a válaszát. De azután sem tudta pontosan megmondani, csak hümmögött, hogy hat ember kell a kezdőkörre. Vagy nyolc. De az is lehet, hogy három. Már nem emlékszik pontosan.
– Akár hat, akár tíz, a hetvennégy így is, úgy is soknak tűnik – húzta el a száját Fricska Dávid. Úgyhogy urgubárd-ügyben az első presbiteri döntési határoztat az volt, derítse ki Jólesz tiszteletes úr, ha már egyszer meghívta őket, hogy miért is jönnek ilyen sokan.
Nem kellett sokáig várni, hamarosan kiderült, hogy az urgubárdoknál csak az vehet hokiütőt a kezébe, aki átlépte a férfikor határát, ha meg már átlépte, akkor családja is van számos, azt meg mindenki tudja, hogy egy urgubárd férfi nem tesz egy lépést sem a családja nélkül. Mert amíg távol van, felfalhatják őket az oroszlánok. Esetleg az ellenséges hokicsapat tagjai.
Így hozzánk is ellátogat a teljes törzs, jobban mondva hokicsapat a csecsemőtől az öregig.
– Semmi gond! – örvendezett Tiszi, amikor tisztázódtak a viszonyok. – A kicsikkel foglalkozik majd Melan Kólika meg az ifisek, a nőkkel az asszonykörösök begyúrják az éves csigatésztaadagot, a férfiakkal meg végigtanulmányozzuk a mózesi könyveket, különös tekintettel a sátorépítés rejtelmeire – felelte kicsit élesen Tiszi, finoman célozva arra, hogy a 74 urgubárdunk lakhelye még mindig bizonytalan. Éppen az elszállásolás dolgára akartunk rátérni, amikor Melan Kólika hirtelen sírógörcsöt kapott.
– Nagytiszteletű úr – szólt szégyenlősen, és nem merte felemelni a fejét, mert valahogy minden alkalommal elpirult, ha Tiszire nézett. – Nagytiszteletű úr... én... én nem vagyok erre a feladatra sem metodikailag, sem didaktikailag, sem pszichológiailag felkészülve...
– Hogy mi? – nézett Tiszi egy pillanatig bambán Kólikára. – Milyen feladatra?
– Hát az urgubárd gyerekekre! Én nem tudok urgubárdul.
– Majd beszélsz velük angolul – vágta oda Fricska Dávid.
– Angolul sem tudok – zokogta Kólika –, és németül és bollandul sem. Én egy nyelvi antitálentum vagyok... – siránkozott Kólika, de Jólesz tiszteletes számára ez sem volt probléma:
– A szeretet minden akadályt legyőz! Jézus erejével a nyelvieket is!
– Majd pantomimezel – vetette oda Fricska Dávid. – Jelnyelv... vagy ilyesmi... Esetleg kreatívkodtok, ha minden kötél szakad...
– Segítenél, Dávid?... – nézett könyörgőn Kólika az ifjú titánra, de az csak megrántotta a száját:
– Ha nagyon muszáj.
– Elintézem! – lelkesedett a Tiszi. – Igazolom neked, mint gyakorlati hetet! Legációt! Bármit!
– Oké... oké... – bólogatott Fricska – megcsinálom én kreditek nélkül is, csak legyen végre egy kis nyugi.
Nyugi is lett, olyan nagyon, hogy azonnal meg is szavaztuk teljesen demokratikusan (persze a Tiszi vezetésével), hogy a parókia udvarán sátortábort verünk az urgubárdoknak, kérünk egy gulyáságyút meg egy mentőcsapatot a katonaságtól, és már éppen tábori tusolók felállításánál és a toi-toi vécék megrendelésénél tartottunk, amikor megérkezett Nagyapáthy főtiszteletű úr, és kezébe vette az irányítást.
Mondjuk a demokrácia elmaradt, meg közös munka és a szavazás is. Ahogy szokta, egyedül végzett mindent.
– Na, ennek annyi – legyintett Fricska Dávid –, ide se jönnek vendégségbe az urgubárdok.
– Jaj, ne mondj ilyet – hüppögött Kólika –, gondolatban már úgy megszerettem azokat a kis kedves urgubárd gyerekeket – szólt, s már szaladt is Tiszihez, hogy elkérje a litván misszionáriusok címét, hátha szükség lenne egy hittantanárnőre az Egyenlítő mellett.
– De hát nem tudsz urgubárdul... – hüledezett a Tiszi –, és angolul meg németül sem...
– Nem baj – sütötte le a tekintetét Kólika –, Istennek minden lehetséges. Még az is, hogy én megtanuljak urgubárdul.
Tiszi csak nézett, és éppen azon kezdett el gondolkodni, hogy talán neki is ki kéne mennie valamilyen misszióba, amikor megjelent Nagyapáthy főtiszteletes úr, és közzétette a hadi helyzetet. Innentől kezdve szó sem volt 74 urgubárdról, csak 13-ról, merthogy nem hokicsapat, családostul, hanem focicsapat, az edzővel meg a tartalékkal, az is csak egy jöhet. Így történt, hogy békében és boldogságban zajlott le az első Urgubárd–Magyar Református Focimérkőzés, és még Kákoviczyékat sem kellett kilakoltatni. Sőt! Nem kellett riasztani a katonaságot, és a Templom-közt sem kellett szárazjéggel felszórni. Csak a Honvéd-pályát kellett kölcsönkérni egy délutánra, de ott meg úgyis Előd bácsi a gondnok, már kilencven éve. A szeretetvendégségre sütöttek egy csomó sütit az asszonykörösök, amit közös erővel falt fel az urgubárd-magyar focicsapat. S ha azóta szóba jön ez az alkalom, Jólesz tiszteletes azonnal felkiált:
– Én megmondtam, gyerekek! Jézus él! Istennek semmi sem lehetetlen! Ment minden, mint a karikacsapás! 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. május 23., csütörtök,
Dezső napja van.
Tartalom
Vezércikk

Rácz Róbert
A (vak)vezetőkről
Serpa kerestetik Isten-országa expedícióra

Gondolkorzó

Szabados Tamás
Egy marslakó a keresztény vezetőkről
Így néz ki az akváriumon kívülről

Felszín

Miklya Luzsányi Mónika
Nagytiszteletűek
Gyülekezetvezetői karakterológia kánikulai napokra.

Géczy Ráhel
Fiatalkori tapogatózások és túlkapások
Jézus követése ésszel és ész nélkül

Magasság

Tóth Sára
Isten vezetése és az önrendelkezés
Átadni az irányítást – megy ez nekünk?

B. Tóth Klára
A tanárság nem múló állapot
Van, amit nem tanít meg az internet?

Mélység

Nagy László
Kettő az egyben: vezető és vezetett
Tudsz-e kicsiből naggyá lenni, vagy nagyból kicsivé ha kell?

Szakács Gergely
Ki a főnök?
Családi kötélhúzósdi

Teljesség

Czapp Enikő
NapKrisztus
M. S. mester és Isten közös alkotása

Nagy Dávid
Érdemes követni a „nagy mókamestert”?
Nem ver, nem rugdal, nem gúnyol – előtted megy

Üzenet

Turcsik Ferenc
(Ko)ordináció
Az ismeretlenek barátok és a pohár félig tele van…

Miklya Zsolt
Sziget ünnepi díszben
Molnár Mária emlékére

Réz-Nagy Zoltán
Shackleton – parabolák a jég hátáról
Néha létkérdés, hogy kinél van az irányítás

Áthallások

Géczy Katalin
Melyik dallam vezet hozzá?
A Kékszakállú-elemzések margójára

Miklya Zsolt
Ha lépések neszét hallod...
A sztalker, a király és a költő

Hancsók Barnabás
„Ha hibáznék, Önök majd kijavítanak!”
Két film a világ egyik legnagyobb vezetőjéről

Bölcsföldi András
Rutin
Szokások, melyek átveszik a hatalmat a gondolkodásunk felett

Riport

Pete Violetta
A hangember (2) – ahogy szavakból híd épül
Horváth Gergely a rádió missziós lehetőségeiről

Kitekintés

Miklya Luzsányi Mónika
Byte-agyú gyerekek
Otthon, az iskolában, a templomban. Like-oljuk őket vagy sem?

Látogatóink száma a mai napon: 5478
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44416875

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat