belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Teljesség

Tóth Sára

Kívülről és belülről

Aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent (1Jn 4,8)

Ki ismeri jobban a mézet? Az, aki – bár sosem kóstolta életében – tökéletesen ismeri kémiai összetételét, tulajdonságait, élettani hatásait, létrejöttének módját? Vagy az, akinek fogalma sincs mindezekről, de szereti a mézet, ismeri az ízét, eszik belőle? Ki ismer jobban egy embert? Az, aki tökéletesen ismeri az illető magasságát, szélességét, súlyát, genetikai összetételét, betegségeit, hajlamait, sőt, lelki alkatát, családtörténetét, múltját, pszichológiai jegyeit? Vagy az, aki nem feltétlenül látja át mindezeket a dolgokat, de szereti őt?

Lehet erre azt mondani, hogy mindkét esetben igen a válasz, merthogy a megismerésnek két teljesen eltérő módjáról van szó. Az első a modern tudományosság módszere, a második meg valami egészen más, régebbi mód. A 17-18. században kialakult tudományos gondolkodás szerint a megismerésnek objektívnek, tárgyilagosnak kell lenni. Ami meg akarok ismerni, azt el kell távolítanom magamtól, a lehető legnagyobb semlegességre kell törekednem, tárggyá, dologgá kell tennem, különben szubjektív, elfogult, torz eredményre jutok. Most arról nincs is mód részletesebben beszélni, hogy a 20. században a megismerésnek ezt a modelljét még a természettudományban is megkérdőjelezték (nem létezik százszázalékos objektivitás: a megfigyelő, megismerő mindig része a megismerés folyamatának). Akármilyen fordulatok mentek is végbe, nagyon sok ember számára még ma is ez az érvényes megismerés egyetlen módja. Az „igazság” – ahogy az a köztudatban él – hűvös, semleges, tárgyilagos. Ugyanakkor az így felismert igazságot birtokba lehet venni, körül lehet határolni, ki lehet meríteni, helyre lehet tenni.

Amikor azonban Isten megismeréséről van szó, ez a megközelítés teljességgel alkalmatlanná válik. Legalább két okból. Először is Isten személy, akit nem lehet tárgyiasítani (és hát ugyanúgy az emberi személyt sem – egy ember igaz ismerete sem nyerhető el tudományos módszerrel). Másodszor, Isten végtelen személy: hogyan is térképezhetné fel a véges ember Isten valóságát? Mégis, hány és hány hívő vagy vallásos ember gondolkodik így, még ha nincs is teljesen tudatában! A bibliai tanítás és a belőle kinyert teológiai dogmák körülhatárolják, helyre teszik az Istent. Definíciókba szorítják. Épp a napokban panaszkodott nekem valaki, hogy a gyülekezetükben az egyik lelkész prédikációjában körülbelül ötször hangzott el a „definíció” szó. A fiatal lelkész szoborarccal, tanáros stílusban értekezett, szárazon, tökéletesen érzelemmentesen. A tanítás „helyes” volt, csak éppen ő nem volt benne a saját prédikációjában. Így aztán hiába mondott „igaz” dolgokat. Isten országában nincsenek semleges, megtanítható igazságok. Az unott vagy már-már depressziós arcok jól tükrözték, hogy a Szentlélek milyen messze elkerülte aznap azt a templomot. Olyan volt a prédikáció, mint egy mosógéphez csatolt használati utasítás. Helyes hitelveket hallottak a hívek, használati utasítást az Úristenhez. Ez lehet még rosszabb is. Hatalmi pozícióban a „helyes” tanítást az üdvösség feltételévé lehet tenni. Megmondom, hogyan és mit kell hinned, hogy üdvözültté nyilvánítsunk. A helyes tanítás hasogatásával egy életet el lehet tölteni, és Istent nagyrészt ki is lehet így kerülni.

Ezért aztán – hiába van benne a Bibliában – aki ilyeneket kezd el beszélni, hogy az Isten megismerésének feltétele a szeretet, azt bizalmatlanul hallgatjuk. Ezt a fontos dolgot így elkenni, így elködösíteni, elvinni az érzelmek felé! Pedig elég radikális az ige: „aki nem szeret, az nem ismerte meg az Istent” Az objektív igazságok bajnokainak elég nyugtalanítón hangzik, hogy az igaz istenismeret útja a testvér, az embertárs felé vezet. Mivel Isten és az ő országa misztérium, az igazság bajnokának be kell érnie paradoxonokkal. A Karamazov testvérekben annak a hölgynek, aki azzal kereste meg, hogy állandóan kétely gyötri, a Zoszima sztarec azt a tanácsot adja, hogy menjen és cselekedjen jót, és a kételyei el fognak oszlani. Istent nem lehet értelmi szinten birtokba venni. De találkozni lehet vele.

Ez kétféleképpen is igaz. A János első levelének ugyanebben a fejezetében van egy nagyon izgalmas kijelentés: „Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.” Mindennapi értelemben akkor látok bármit is, ha kívül vagyok rajta. Minél messzebb megyek például egy háztól, annál jobban látom. Ha benne vagyok, nem látom. Jónás a cethal gyomrában nem látta a cethalat. Így, kívülről valóban nem lehet „látni” Istent. Ha viszont bennem lakik, akkor ugyan nem „látom” őt mindennapi értelemben, vagyis nem látom őt „kívülről”, objektíven, de ismerem egy sokkal mélyebb értelemben: azáltal, hogy eggyé leszek vele. Ezért mondhatja az Írás, hogy aki szeret, ismeri Istent. Ha Isten szeretet, akkor ő maga cselekszik bennem – amikor szeretek, akkor amit cselekszem, az Isten cselekedete.

A másik értelemben pedig Istennel azokban találkozom, akiket szeretek, akik felé szeretetem cselekedetei irányulnak. Krisztus emberré lett, s így jelen van minden segítségre, szeretetre szorulóban, kicsinyben. Itt megint nem az úgynevezett objektív megismerésről van szó. A szeretet nem kívülről figyel. A szeretet áldás, a szeretet érintés, a másik bőrének érintése, a másik lényében való osztozás. A szeretet a közös asztal és a hitvesi ágy.

Isten ismerete olyan valóságos lehet, mint amikor számhoz emelem a kenyeret meg a poharat, eszem és iszom. A kenyér és a bor – az ő teste és vére – részemmé válik. Krisztus bennem és én őbenne. Ugyanígy van az Isten szavának, az Igének a megértésével. Magában a Szentírásban két helyen is eukarisztikus metafora fejezi ki azt, mennyire intenzív az Isten szavával való találkozás: a könyvet egyenesen meg kell enni, magunkévá kell tenni, amint az Ezékiel 3,1−3-ban illetve a Jelenések 10,8−11-ben olvashatjuk. Jonathan Edwards, a nagy 18. századi amerikai protestáns teológus az ún. „spirituális tudást” az ízléshez vagy ízleléshez hasonlítja, amelynek során, eltérően a fogalmi megismeréstől, az ember odaadja magát megismerése tárgyának, amely teljességgel betölti és birtokolja őt. Amint az egyik zsoltárfordítás fogalmaz: „Ízleljétek és lássátok meg, milyen édes az Úr!” (Zsolt 34, 9)

Isten ismerete olyan valóságos lehet, mint a házasok testi egyesülése. „És ismeré Ádám Évát…” Ez sem tárgyi tudás. A nagy zsidó filozófus, Martin Buber szerint nem ismerhetem igazán azt, akit „az”-nak nevezek, akit tárgyiasítok. A tárgyi nyelv, mondja, „a valóságos életnek csak a szegélyét képes elérni”. Igazi találkozás csak akkor jön létre, amikor kölcsönösen elhangzik: „Te”. Ezt nevezi Buber viszonynak. És minden igazi viszonyban az örök Te, Isten szólítja az embert. „Minden Te érintése által az örök élet lehelete érint meg minket” –  mondja. Az Én-Te viszonyba csak egész lényével léphet be az ember, és a viszonyban nem lát részleteket, immár nem kívülről néz. Az egészet „látja”, ha látásnak, megismerésnek nevezhető egyáltalán az, amikor teljes lényemmel benne vagyok valamiben…Ez az a pillanat, amikor hagyom, hogy a másik vagy a Másik kitöltse teljes látóhatáromat, lényem egészét, amikor a múlt és a jövő elhalványul, és megélem a valódi jelent. Persze, mondja Buber, ebben a tiszta jelenlétben nem lehet élni, felemésztené az embert. Így az Istenről való ismeretünket is rendszerbe, dogmatikába rendezzük, dologgá tesszük, ez bizonyos mértékig elkerülhetetlen. A valóságnak azonban csak a „szegényéig” jutunk el, ha itt megrekedünk.

Mit tapasztal hát az ember abból, akinek azt mondja: Te?
Éppen hogy semmit. Hiszen nem tapasztalja őt.
Mit tud tehát az ember arról, akinek azt mondja: Te?
Csak mindent. Hiszen nem tud róla többé semmi rész szerint valót.

                                                                       (Martin Buber: Én és Te)

 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. november 13., szerda,
Szilvia napja van.
Tartalom
Vezércikk

Székely Tamás
Hit és ismeret
Mennyiben tanulható a hit?

Gondolkorzó

Horváth Zsuzsanna
Emerencek az ajtók mögött
Kiben lakik valóban az Isten?

Felszín

Szoták Orsolya
Egyetemen innen s túl
Munkanélküli képzés – van-e értelme a felsőoktatásnak?

Dobóczky László
Tudom
Felvértezve önismerettel

Magasság

Bölcsföldi András
Tudós tiszteletes
Könyv, ami nélkül kevesebb lennék

Miklya Luzsányi Mónika
Ügynökök, akták, emberek
Besúgók, besúgottak és Barbara

Mélység

Miklya Luzsányi Mónika
Haj, haj
Mutasd a hajfestéked, megmondom ki vagy!

Teljesség

Koczor Tamás
Jó az, ami elválaszt
Teológia az egység útjában?

Péter-Szarka László
Szavak bontogatott szőttesén keresztül
Az istenismeret felé Pilinszky Jánossal

Tóth Sára
Kívülről és belülről
Aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent

Üzenet

Réz-Nagy Zoltán
A kapucnis rejtőzködőktől a legnagyobb rejtőzködőig
Robin Hood, a street art, és Jhwh

Pete Violetta
Hullámok és szembeúszók
A diktatúra jegyei filmen és gyülekezetben

Áthallások

Tóth Sára
„Felfelé szállnak a parázs szikrái”
Marilynne Robinson Gilead című regényéről

Dull Krisztina
Megéri nekünk Cézanne közelében lennünk
Rövid kalauz és pár apró gondolat a nagy kiállításról

Szakács Gergely
Knowing
A tudás hatalom?!

Hancsók Barnabás
A nyughatatlan
Építő lázadás a hírnév útvesztőiben

Riport

Kojsza Péter
Pszichotükör
Az önismeret lelki folyamat

Kitekintés

Szakács Gergely
Isten az iskolában
Ateista- és valláskárosult-képzés a felekezeti intézményekben?

Látogatóink száma a mai napon: 1095
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45732789

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat