belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Mélység

Némethné Sz. Tóth Ildikó

Jelenlét a veszteségben

Isten a temetésen

Aki nem gyakorolja a vallását, ritkán kerül el templomba, hát még az, aki bármilyen egyháztól-felekezettől távol nevelkedett. Talán egy-egy nagy ünnepen megjelenik, megszokásból, hangulatból, vagy mert a rokongyereket keresztelik, a baráti pár házasodik, s meghívták. Ilyenkor találkozom én is – lelkipásztorként – a legtöbb ismeretlen arccal a templomban.

A temetőben viszont sokkal gyakrabban. A temetői gyászistentisztelet (nálunk, reformátusoknál, nincs templomi gyászmise) az a liturgikus alkalom, egyházi szertartás, amelyen sokszor a jelenlevők többsége nem hitvallásbeli hovatartozása miatt vesz részt. Amikor egy közelebbi vagy távolabbi rokon, barát, ismerős elmegy közülünk, ott vagyunk a temetésén, még ha sok részlet és mozzanat miértjét és mikéntjét nem értjük is, mégis osztoznunk kell, osztozni akarunk a gyászban, az elhunyt-hagyta némán hangos űrben – jelen vagyunk.

Azt hiszem, magáról a (református) temetésről mindent elmond az, hogy kik vannak jelen.

Jelen vannak a gyászolók. Akiket mélyebben vagy szelídebben megrázott a veszteség, a fájdalom. Emlékekkel, néha önváddal, s bizony önsajnálattal is, a tehetetlenség keserűségével, mert nem tudtak többet segíteni, megkönnyebbült békességgel, mert nem szenvedett tovább, daccal, szeretettel, riadtsággal, életük és énjük egészével. S rajtuk keresztül jelen van maga a halál. Mikor szertartás előtt gyülekezünk, sokszor hallom a suttogást: mindjárt jövök, csak ha már itt vagyok, elmegyek a nagymamához… Mert a temetőkertben ott van a sírok sokasága is, egy szerettünk temetésekor „megjelennek” más halottjaink is, maga az elmúlás kérlelhetetlen valósága, s az, ahogy mi, az itt maradtak, nézünk az elmentek után…

Aztán jelen van a lelkész. A mi felekezetünkben nem igazán használjuk a „pap” kifejezést, egyéb okoknál fogva, mégis a temetésekkor leginkább papnak – közbenjárónak élem meg magam. (Érdekes cikket lehetne erről is írni, hogy miért nem pap egy református lelkész – és miért mégis az…) Nem pap olyan értelemben, hogy például mi már nem imádkozunk az elhunyt lelki üdvéért. Az élete itt a földön véget ért, az Istennel való kapcsolatának nyitott lehetősége lezárult, s ez a dolog teljességgel az ő kettejük dolga, ezen utólag változtatni vagy akár ezt megítélni nem egy kívülálló lehetősége, ha mégoly közeli is. Mégis, a lelkésznek feladata a közbenjárás, föld és menny, ember és Isten között egyrészt olyan értelemben, hogy a könnyekben szétázott fájdalmat, jó és rossz érzések riasztó egyvelegét, a túl erős, túl mély kimondhatatlanságát mindezek ellenére megfogalmazza – a gyászolók helyett is, leginkább az imádságban. Másrészt neki kell megfogalmazni a választ is, kimondani, hogy a halál vákuumában jelen van az Isten, az elmúlással szemben az örök, hogy „elhull a virág”, de nem a semmibe, hogy az igehirdetésben nem a nekrológ a lényeg, hanem a jelenlévő, élő embereket megszólítani akaró Isten üzenete.

Szóval jelen van az Isten is. Aki az Élet Istene, ezért lehet szó az elhunyt életéről is, ami ajándék volt, lehet neki örülni, hála és fájdalom megfér együtt, van tanulság, lehet előszámláló emlékezés. Ezért sorolhatjuk el a búcsúzókat, mert jelen van az Élet Istene az élőknek, aki segíthet a gyászban, az elhunytnak és egymásnak és önmagunknak való megbocsátásban, az elengedésben, az emlékek gyógyító erőforrássá válásában, a továbbindulásban. Mert Ő a halál felett is Úr, akire rá lehet bízni azt, akiről már nem tudunk gondoskodni, ő az egyetlen a jelenlevők közt, aki együtt maradhat azzal, akit nekünk, itt maradtaknak, kivétel nélkül el kell engednünk. Az elhangzó igehirdetés, az áldások mind az itt maradtaknak szólnak, de az elhunytról szól a sírba leengedés előtt az, hogy „Átadjuk – a földnek, port a pornak…” – valójában földön és poron túl az Istennek.

Azt a valakit, aki már nincs jelen. A halott az, aki úgy van jelen, hogy már nincs jelen. Szívesen vigasztalgatjuk magunkat, vagy többnyire a szülő, nagyszülő nélkül maradt kisgyermeket azzal a képpel, hogy az elhunyt a menny magasságából, valami kedves-kényelmes bodor felhőről talán, letekint ránk, és nézi az életünket. Itt van veled, nem örülne, ha te szomorkodnál, majd segít, ha gondban leszel, vagy nagyon egyedül érzed magad… Főleg polgári temetéseken hallani, hogy megszólítják a halottat a búcsúzók. Pedig aki elment, az elment. Nem jön vissza, nem néz vissza, és nem szól vissza, tér és idő koordinátáiból kilépett, az ő valósága már nem a mi valóságunk. Abba a valóságba mi csak majd megérkezhetünk a saját földi utunk végén. És mégsem vagyunk tőle elszakítva. Ha némán vagy hangosabban ki tudtuk mondani az elhangzott imádságok gondolatait, a hitvallás szavait, ha odaengedtük magunkat a gyászunkkal együtt Istennek abba a kezébe, amit az általa teremtett fizikai valóságba belemártva tart, akkor nem szakadtunk el attól, akit másik kezében tartva abból már kiemelt.

A szertartás végén a sírt elborítják a virágok. Csendes búcsúzkodás, kézfogás, ölelések, rebbenő mozdulatok, simogatás, halk beszélgetések, lassan elindulunk. Jelen voltunk az elmúlásban, vállaltuk az elmúlás jelenlétét önmagunkban. És ha ezen az emberi úton találkoztunk az Örökkel, az nem múlik el…

 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. május 25., szombat,
Orbán napja van.
Tartalom
Vezércikk

Lovas Anett Csilla
Híd vagy határ?
Fordítás egyháziról magyarra

Gondolkorzó

Szikszai Szabolcs
Nyelvjáték
Valóságteremtő erő

Felszín

Jezsoviczki Noémi
Jézushoz evezek
Félre hallás – félre vallás?

Fekete Zsuzsanna
Örökös pénzkérdés
Hinni nem pénzkérdés – vagy mégis?

Magasság

Bölcsföldi András
A Mózes-szék titkai
Egy belsős perspektíva

Pete Violetta
Lelkipásztor és egyéb (mi)csodák
A birka nép meg a juhásza?

Székely Tamás
Önkorlátozás, böjt, aszkézis
Vár-e Isten önsanyargatást?

Mélység

Fekete Zsuzsanna
„Ki tudja, merre, merre visz a végzet?”
… és sors fogja tán a volánt

Némethné Sz. Tóth Ildikó
Jelenlét a veszteségben
Isten a temetésen

Teljesség

Czapp Enikő
„Hiszek, Uram, légy segítségül az én hitetlenségemben”
Bennszülöttjei és bevándorlói Isten országának

Réz-Nagy Zoltán
Dicsőségmondás
Kicsiség és nagyság dialektikájában

Üzenet

Szerkesztő
Kétkedők szótára II.
Karácsony, húsvét

Frederick Buechner
Kétkedők szótára
Igazságosság, hitetlenség, áhítat, menny

Bella Péter
Megtanulni reformátusul
Idegennyelv és kurzusai

Bagdán Zsuzsanna
Spirituális piramisjáték
A lelki emberek meg a kegyelem

Kitekintés

Gueth Péter
A Virágok Szigete
Idegen – amíg be nem csöngetünk hozzá

B. Tóth Klára
Mindennapi kenyerünk
Az étkezés előtti és utáni ima szerepe, eredete

Szabó Viktor
Vízre, magyar!
Tengerjáró missziós könyvesbolt

Látogatóink száma a mai napon: 4943
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44430684

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat