Korábbi számok Elküld Nyomtat Üzenet

 „Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.”
1 Móz 8,22

Több év kihagyás után újra megjártuk a nevelési tanácsadót. Ennek közvetlen előzménye egy szakvélemény és esetleges terápia kérése 12 éves, szelektív mutista fiunk ügyében az iskolával közös megbeszélés alapján. Néhány hete 8-ra megjelentünk a főépület bejáratánál ahol már vártak minket. Fiunk ott volt egész délelőtt, majd délre érte mentem, és a pszichológus behívott, hogy beszéljünk. A belső, lelki problémák feltárására gyermekeknél kiválóan alkalmas, ha rajzoltatják őket. Fiunkkal is ez történt. Két rajz elkészítésére kérték, de ő a kettő kötelező mellé készített egy harmadikat is.  A pszichológus megmutatta fiam rajzait. Két kérésre készített rajzból az egyik a nappalt, a másik az éjszakát ábrázolta. Az éjszakát ábrázoló rajzon fekete, kiszáradtnak tűnő, lomb nélküli fák, mintha bozóttűz pusztított volna sötét felhők, fekete denevérek repkedtek a villámokkal szabdalt szürkésfekete és sötétkék égen, színek alig voltak. A nappalt ábrázoló rajzon azonban egy ragyogó sárga napkorong volt látható, mely a felhők közül diadalmasan előbújik, az égen madarak repkednek, a fák pedig lombosak, élettel telinek tűnnek.  És a fák között, mintegy azok oltalmába húzódva egy parányi ember látható.

A harmadik, pluszban elkészített rajzon pedig egyesítette, egymás mellé helyezte a két világot. Az éjszaka és a nappal a lap felezési vonalában találkozik. De az éjszakát és a nappalt allegorikus emberi figurák jelenítik meg, az éjszaka támadja a nappalt jelképezőt, aki védekező, várakozó állásban van.

A pszichológus értelmezése szerint a nappalról készített rajz a családi, az otthoni életét jelképezi fiunknak. Az éjszaka pedig a családon kívüli világot, a külvilágot. A család nagy, lombos fái között biztonságban érzi magát, de ahogy elhagyja ezt a közeget, rátör a szorongás, a világ elszürkül, veszélyes jelenségek és lények fenyegetésével telik meg.

A terápiára térve pedig arról esett szó, hogy kell neki valaki, aki a külvilágból jön, és aki bizalmat építhet ki benne , és ezen a kialakuló bizalmon keresztül azt közvetítheti neki, hogy a külvilág nem csak rossz és fenyegető, mert félő, hogy ha megreked ebben a meggyőződésében, akkor később súlyosbodnak a kommunikációs problémái, és még erősebb szociális szorongás lép fel nála.

De ezt a külvilágba való kilépést nehezíti még az is, hogy fiunk alulértékeli önmagát, alig van valamicske kis önbizalma.

A sötétség fenyegeti a világosságot? Ez nem változik, ez állandósult probléma. Ezen mi nem tudunk változtatni, legfeljebb azon, hogy egy gyerek mással azonosítsa a sötétséget, az éjszakát és a veszélyeket, ne a külvilággal. Az azonban elég megnyugtató, hogy a nappal és az éjszaka fiunk rajzán kiegyenlítetten volt jelen, fele-fele arányban.

Hasonlóan Esher angyalokat és démonokat ábrázoló rajzához: a két figura úgy egészíti ki egymást, hogy egyensúlyt sugall a kompozíció.

Mert nem abban a szemléletben ölt alakot a bizalom, vagyis a hit, hogy nincsenek rossz dolgok, hanem abban, hogy a rossz dolgok után jó dolgok következnek. Hogy bármennyire is ijesztő is az éjszaka, mindig felváltja a nappal, és bátorító, fantomokat űző fényétől, melegétől biztonságban érezhetjük újra magunkat. 

Ez minden nap megtörténik, de van, hogy ez az éjszakáról nappalra váltás egy sorsfordító pillanattá sűrűsödik össze, amikor az egyén átélheti, hogy a fény és a világosság – és annak angyalai megszabadítják saját belső elveszettségéből.

Ez a helyzet egy ószövetségi történettel állítható párhuzamba, mégpedig Ézsaiás elhívásának történetével. Látjuk magunk előtt a templomot és a prófétát, aki előtt az addig oly élettelennek tűnő belső tér váratlanul megelevenedik, és Isten maga is megjelenik a hirtelen élettel megtelő, mozgalmassá váló belső templomtérben.

A próféta pedig önmagát a teljes elveszettség állapotában tudja. A Mindenható Isten jelenlétében csak még jobban belesüppedne az önsajnálatba, önértékelése csak még mélyebb pontra esne vissza, mondhatni teljesen lenullázódna, ha nem segítene rajta valaki.

 Valaki, aki abban segít a prófétának, hogy az önvádból, és lelkiismeret-furdalásból kijusson a lelkes feladatvállalásig.

Az egyik szeráf parazsat vesz le a templom oltáráról és azzal érinti meg Ézsaiás ajkait. Válaszul arra a panaszra, hogy tisztátalan ajkú és a nép is, akik között lakik.

A történet érdekessége, hogy a szeráf az asszír démonkatalógusokban is szerepel. Üzenete, hogy az asszírok félelmetes démona az ÚR, YAHVE szolgálatában áll. Az egész jelenet álomszerű, hiszen a valóságban az izzó szén összeégetné az ajkunkat. Aki ebben a változásban tud segíteni nekünk, az a mi igazi angyalunk – aki eléri, hogy önmagát túl kicsinek és ezért a nála jóval nagyobb erőkkel szemben tehetetlennek és elveszettnek érző ember magától jelentkező, motivált és elszánt emberré váljon arra, hogy kiálljon a nyilvánosság elé.

A hitet többnyire egy egyoldalú belső döntésnek tartjuk. Hiszünk, és Isten ezt a hitet akceptálja, elfogadja. De a hit egyben bizalom is: bízunk Istenben, azaz megbízunk benne, de vajon ő is bízik bennünk?

Ez a történet, Ézsaiás elhívása éppen erről szól. Istennek, ha meg akar bennünket változtatni, ha meg akar szorongásainkból, félelmeinkből gyógyítani, bíznia kell bennünk.

Mert igaz a mondás: ha hiszel valakiben, megsokszorozod az erejét.

Ez a történet erről szól. Arról, hogy Isten bízik Ézsaiásban, akit nem is hív el tulajdonképpen, hanem elfogadja Ézsaiás önmagát-ajánlását. Ézsaiás nem tudna a saját erejéből, belső énképéből kiindulva próféta lenni. Ehhez ilyen jelképes gesztus kell. Néha elég egy érintés és néhány szó. Egyértelmű jelzés arra nézve, hogy nem kell többé önmagát elítélnie, hanem felemelheti fejét. Ez a bizalom, amelyet Isten tanúsít iránta, képes őt megváltoztatni.

Jaj nekem, elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok: általában erkölcsi értelemben vett tisztátalan ajkúságot értenek alatta, de ez jelenthet nem tiszta, akár dadogó beszédet is, hiszen Mózes, Ézsaiás nagy próféta-elődje ezzel a problémával küzdött, emiatt nem akarta a megbízatást elvállalni.

VI. György brit királyként, II. Erzsébet királynő apjaként vonult be a világtörténelembe. Miután bátyja lemondott, George, azaz Bertie foglalta el trónt – igen nagy bizonytalanságok közepette, mert nem érezte méltónak magát élete legfontosabb szerepére borzalmas dadogása miatt. Képtelen volt nyilvánosan beszédet tartani. Számos eredménytelen beszédterápiás kezelés után találkozott a liberális szemléletű Lionel Logue-gal, aki csöppet sem hagyományos beszédtechnika-óráin nemcsak királya hangját, hanem önbizalmát, bátorságát is segített visszaszerezni.

Lionel 1880-ban született Adelaide-ben, és autodidakta módon képezte magát beszédtanárrá, mielőtt 1924-ben elhagyta volna Ausztráliát, hogy praxist nyisson London szívében. A gyermekkora óta dadogó York hercege 1927-es ausztráliai utazása előtt fordult hozzá segítségért, hogy készítse fel egy beszédre. Néhány hónappal később levélben köszönte meg a tanárnak azt a „rengeteg önbizalmat”, amelyet a kezelések adtak neki, és Canberrában tartott beszéde is jól sikerült.

Éveken át csak alkalmi levelezés folyt a két ember között, egészen 1936-ig, amikor apja halála után a hercegnek kellett trónra lépnie, mivel a trónörökös Edward úgy döntött, a korona helyett a boldogságot választja, és elvette az elvált Wallis Simpsont. Lionel készítette fel a királyt a trónbeszédre, és a hálás uralkodó feleségével együtt meg is hívta a Westminster Abbey székesegyházban megrendezett koronázási ceremóniára.

A háború közeledtével a király nemzethez intézett szavai egyre fontosabbak lettek, és a beszédtanár az uralkodó elmaradhatatlan társa lett a rádiós beszédekre való felkészülésben. VI. György 1952-ben bekövetkezett haláláig állt a király mellett. A királyné gyászlevelében így méltatta munkáját: „Azt hiszem, nálam jobban senki sem tudja, mennyit segített ön a királynak, és nem csupán a beszédeiben, de azokon keresztül egész életében és életszemléletében".

Lionel Logue, aki megmentette a brit monarchiát, egy évvel élte túl az uralkodót, és 73 esztendős korában hunyt el.

Hogy ki lesz vagy ki lehet egy ember életében az angyal, ki érintheti meg ajkát tüzes parázzsal : az, aki visszaadja a bizalmát, önbizalmát és hitét abban, hogy számára is van megoldás,  és aztán ki mer állni egymagában a világ színe elé, hogy hallassa hangját.

Ki lehet a mi angyalunk, aki ebben segít? Lehet bárki – nem kell, hogy okvetlenül szárnya legyen, de az viszont kell, hogy higgyen bennünk, bízzon abban, hogy képesek vagyunk megváltozni, sőt, meggyógyulni tisztátalan ajkúságunkból, dadogásunkból, mutizmusunkból vagy bármi más bajunkból.