belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Mélység

Tóth Sára

„Gyermekeim, akiket ... fájdalmak közt szülök meg"

Szülés a Bibliában és az életben: szüléseim története

„Gyermekeim, akiket ... fájdalmak közt szülök meg"
(Gal. 4,19)



A terhesség és a szülés – amellett, hogy az élet egyik legcsodálatosabb élménye – bizony véres, mocskos, fájdalmas, terhes és olykor veszélyes dolog. Vegyes társaságban nem is szokás részletezni a nők szüléssel kapcsolatos tapasztalatait – aki mégis megpróbálja, előbb-utóbb furcsán fognak ránézni. Van benne valami zavarba ejtő. Túlságosan női téma, majdnem olyan, mint a menstruáció, még ha nem tart is már ott a társadalom, mint a Downtoni kastély című brit tévésorozat Lord Granthamje, aki a nők testiségére való legkisebb utalás hallatán is zavarba jött. Mégis, mindezek miatt a szülést napjaink társadalma még mindig szeretné a kórház biztonságos falai közé zárni, amennyire lehet, intézményesíteni és kontrollálni, a szülő nőt „pácienssé", sőt, tárggyá degradálni.

A keresztény közösségben, hitéleti kontextusban sem esik sok szó a szülésről. Ezen azért volna érdemes változtatni, mert kár lenne átengedni az életnek ezt az igen jelentős, transzcendens tartalommal is bíró határtapasztalatát az újpogány spiritualitásnak. A vajúdás és a szülés a Szentírásban is előforduló fontos metafora, többnyire a lelki, spirituális születésre, újjászületésre vonatkozik. A megújulást, a győzelmet általában munka, küszködés, vajúdás, szenvedés előzi meg. Ezekben a képekben a nép, a közösség vagy egyszerűen az Isten szolgája a szülő asszony, Isten pedig gyakran a szülést segítő, vezető bába. Egy szép ószövetségi példa Ézsaiás könyvéből:

7 Mielőtt vajúdott, már szült is. Mielőtt rájött a fájdalom, fiút hozott a világra.
8 Ki hallott ilyet, ki látott ehhez foghatót? Vajon egy országért csak egy napig kell vajúdni? Születik-e nép csak úgy egyszerre? Hiszen alig vajúdott Sion, máris megszülte fiait.
9 Csak megindítsam, és ne vezessem le a szülést? – kérdezi az Úr. Vagy én, aki a szülést vezetem, megakadályozzam? – kérdezi Istened.
10 Örüljetek Jeruzsálemmel! Vigadjatok vele mindnyájan, akik szeretitek!
Szívből örüljetek vele mind, akik gyászoltátok!
11 Mert jóllakásig szophattok vigasztalást nyújtó emlőjéből.
Gyönyörködve szívhatjátok telt mellét. 
(Ézs 66,7–11).

Az Újszövetségben pedig kimondottan arról van szó, hogy minden hívő egyben anya is lelki értelemben, gyümölcstermő ember, akit Isten maga termékenyített meg: „...ti is, testvéreim, meghaltatok a törvény számára a Krisztus teste által, s ezért másé vagytok: azé, aki feltámadt a halottak közül, hogy gyümölcsöt teremjünk Istennek". Sőt, ez az anyaság odáig megy, hogy az Isten szolgája másoknak is lelki anyjává válik: „gyermekeim – írja Pál apostol –, akiket újra meg újra fájdalmak között szülök meg, amíg kiformálódik bennetek a Krisztus" (Gal 4,19).

A szülés tehát, amellett, hogy az élet egyik nagy határtapasztalata, a lelki születés, az újjászületés előképe is. Az anya képe a Bibliában azért figyelemreméltó, mert ha összehasonlítjuk a másik domináns nőképpel, a menyasszony vagy feleség képével, azt látjuk, hogy az anyaszimbólumban az aktivitás, a menyasszonyszimbólumban a passzivitás dominál. Isten mint vőlegény, mint férj megkeresi a lelket, az ige magvával megtermékenyíti. E ponton az archetipikus női feladata minden léleknek – legyen férfi vagy nő – a megnyílás, a befogadás. Viszont anyává lenni, kihordani, megszülni a magzatot és felnevelni a gyermeket – beszéljünk akár az egyénről, akár a közösségről, az anyaszentegyházról – aktív feladat, amely az Atyaisten partnereivé tesz minket.

Kár, hogy e gazdag jelentésrétegekből gyakran szinte semmi nem marad meg a tényleges szülési tapasztalatok szintjén. Mégpedig azért, mert a szülő asszonyt magától a tapasztalattól fosztják meg. Elválasztják megszokott környezetétől, rideg kórházi körülmények között, idegen gépek között, számos felesleges beavatkozást végző orvosok keze között mások által kontrollálva esik át, úgymond, a szülésen, és így intimitása, szépsége nagyrészt odavész. A szülés úgynevezett „medikalizált" szemlélete a szülő nőt betegnek tekinti, a szülést pedig orvosi feladatnak. Az elmúlt húsz évben történtek a magyar szülészetben változások, és felkészült, elszánt nők megtalálhatják azokat a helyeket, intézményeket, ahol a „humanizált" szülés szemlélete már teret nyert (sok nyugati országban, mindenekelőtt Hollandiában – ahol az otthon szülés a normális, a kórházi szülést nem támogatja a társadalombiztosítás – már teljesen átvette az uralmat ez az irányzat).

Hogy milyen a humanizált szülés? Hadd váltsak ezen a ponton személyesebb hangvételre! Nem állítom, hogy az én két gyermekem születése ideális volt, de tény, hogy terhességem idején – egy nagyon jó barátnőmnek köszönhetően – megismerkedtem a humanizált szülés elveivel, és attól kezdve tudatosan készülve és magamat felkészítve vártam a nagy eseményt. Talán segíthet, ha elmondom a történetemet.
Az a tapasztalatom ugyanis, hogy ma, tizenöt évvel később is igen sok magyar fiatalasszony rettegve, mintegy a vágóhídra készülve megy szülni, passzívan, kiszolgáltatottan, és fogalma sincs arról, mennyi minden múlik őrajta és egyedül őrajta. Abba a tévhitbe menekül, hogy a menő orvos, akinek vagyonokat fizet, már-már őhelyette szüli meg a gyereket, de legalábbis garancia a komplikációmentes szülésre. Attól kezdve, hogy erre rádöbbentem, tudatosan, lélekben készültem, és örömmel vártam a szülést, mint valami izgalmas feladat végrehajtását. Tudatosítottam, hogy én fogom megszülni a gyermekemet, nem az orvos, és amit mindenképpen megtehetek, hogy minél tájékozottabban megyek oda, nem vetem magam alá passzívan az orvosi irányításnak, hanem amennyire lehet, beleszólok az események alakulásába, bízom Istenben és önmagamban, vagyis abban a titokzatos asszonyi erőben, amely annyi, de annyi asszonyt átsegített már a nehéz órákon. Lehet, hogy banális, de én bizony váltig mondogattam magamnak: nem baj, hogy harmincéves elmúltál, nagyon jól fogod csinálni, spontán fogsz szülni, nem császármetszéssel, minden természetes úton fog történni.

Nagyon zavart, hogy a terhességem alatt sok ismerősöm azzal riogatott, milyen „borzalmas", milyen „iszonyatos", milyen rémisztő volt a szülés. Nagyon vágytam rá, hogy nekem ne kelljen ezt gondolnom. Két szülés után visszanézve úgy látom, ez nagyban függ a saját hozzáállásunktól, de legalább annyira függ a körülményektől (barátságosak-e a körülöttem sürgők-forgók, hagyják-e a szülést a maga medrében folyni, lehetőleg nem gyorsítani, nem beavatkozni, hagyják megválasztani a legelőnyösebb szülési pozíciót stb.). A körülményeket azonban valamilyen mértékben mi magunk is befolyásolhatjuk. Visszatekintve azt mondhatom, hogy mindazok a változások, amelyeket én harcoltam ki, a döntések, amelyeket én hoztam meg, nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a szüléseim olyanok legyenek, amilyeneknek én szerettem volna. Tehát már az ezredfordulón, kórházban is volt erre lehetőség: de ez rajtam (is) múlt!

Első szülésem úgy kezdődött, hogy korán reggel elfolyt a magzatvíz. Ilyenkor a kórházak azonnal, rohanvást berendelik az embert, azzal, hogy amíg a baba feje be nem áll a megfelelő irányba, mindenféle komplikációk léphetnek fel. No, mi berohantunk, és utána órákon át nem foglalkoztak velem, meg sem néztek, semmi sem történt. Amikor aztán végre sorra kerültem – hidegfront miatt óriási tolongás volt, mindenkinek előbb megindult a szülése –, berendeltek valami kórterembe, felfektettek egy ágyra, azzal, hogy amíg be nem áll a baba feje, itt kell feküdnöm, a férjemtől elszakítva. Mellettem egy elfüggönyözött ágyon egy nő, akinek oxitocint adtak be, üvöltözött a fájdalomtól. Egyre jobban aggódtam, mert fájásaim nem jöttek, tétlenül feküdtem, márpedig a barátnőim azt tanították, hogy ha nem akarok császármetszést, nehogy lefeküdjek, járkáljak, járkálva vajúdjak. Egyszer aztán megjelent valami nagykutya főorvos, aki sorban megnézett ott bent minket. Már ment volna tovább, amikor megállítottam: „Elnézést, de beállt már a baba feje, elmehetek végre innen?" „Ja – nézett vissza –, igen, maga felkelhet." Ha nem kérdezek rá, fekhetek ott tovább. Utána kiderült, hogy az orvosom nem fog tudni bejönni, mert műtéten esett át, és egy másik nőorvos helyettesíti. Mivel ő most itt van, de haza akar menni, és az én fájásaim még nem indultak be, nekem is oxitocin injekciót akartak beadni. Nagyon vehemensen tiltakoztam. Végül az orvosok valami rövid tanácskozást tartottak, és „engedélyezték", hogy ne kelljen oxitocint kapnom, és végre kiengedtek a férjemhez a folyosóra (még abba is belementek, hogy a helyettes orvos hazamegy, és majd később felhívják, visszajön, ha beindul a szülés). A többit ki lehet találni: mihelyt kiengedtek abból a szörnyű kórteremből vagy vizsgálóból, és Attilával sétálni, imádkozni kezdtünk, a fájások azonnal beindultak. Szép lassan jöttek, hálát adtunk és nagyon örültünk nekik. Azért nem akartam az oxitocint, mert az ilyen gyorsító beavatkozás elég durva: hirtelen igen erős fájások keletkeznek, amire nem lehet lelkileg felkészülni, összezavarja az embert, elveszi az erejét (ezt azért tudom, mert a második kisfiamnál burkot repesztettek, és nagyon drasztikus volt).

Órák teltek el, és én este öt-hat óra között már hétrét görnyedve vajúdtam. Majdnem jöttek a tolófájások, amikor elsietett mellettem a Szent Imre kórház szülészetén a „reformvonal" egyik híres képviselője (Bálint Mihály), rám nézett, és szó szerint ezt mondta: „Ugye, megmondtam!" Vagyis: a hagyományos medikalizált szülés és a reformpárt vitatkozott rajtam, és ez az orvos nyilván azt képviselte, hogy hagyjanak engem békén, majd szépen beindul a folyamat magától. Így is lett, de csak azért, mert kiharcoltam. Annak, hogy valójában saját döntésemmel lassítottam a szülés folyamatát, még egy pozitív hozadéka is lett. A többiek már szinte mind megszültek, eltűntek onnan, így este hatkor bekerülhettem az úgynevezett „Ikea-szobába", a kórház barátságos szülőszobájába, ahol volt szülőmedence, szülőszék és egyéb hasonló kellékek, szépen be volt rendezve szőnyeggel, párnákkal, ággyal. Saját kérésemre szülőszékre ültettek (olvastam ugyanis, hogy a gravitáció is segíti a folyamatot, és a legelőnytelenebb pozíció, amire még ma is a legtöbb nőt kényszerítik, a fekvő), Attilát mögém ültették, és szó szerint a karjaiban szültem meg Barnabást. Az egyik legszebb emlékem az, amikor a fájások közti szünetben egy kedves zsoltárunk dallamát dúdolta a fülembe.

Második fiam születése is úgy folyt, hogy az intézmény siettetett, én meg ellenszegültem. Reggel bementem a kórházba, kiderült, hogy háromujjnyira ki vagyok tágulva, ezért be akarta az orvos indítani a szülést, de nem engedtem. Bent maradtam, és egész nap lépcsőztem! Estére ötujjnyira tágultam vajúdás nélkül, egyedül a sétálás hatására. Az orvos ezek után azt kérte, hogy hadd repessze meg most már a burkot, mert ő holnap szeretne istentiszteletre menni. Ezt a kompromisszumot megkötöttem, és így legalább kiderült számomra: ha már ennyire kitágulva is iszonyú fájdalmak rohantak meg a repesztés után, mi lett volna, ha reggel csinálják ugyanezt? Alighanem egy „borzalmas" szülés lett volna belőle. Tehát megint én hoztam meg a jó döntést.
Fájdalmas volt mindkettő, persze: ordítottam is rendesen. Mégis azt tanácsolom mindenkinek, hacsak nem feltétlenül szükséges, ne vegyen igénybe érzéstelenítést. Hiszen pont a dolog lényegét nem fogja átélni. A küzdelemből, fájdalomból születő örömet. A szülés ilyen értelemben valóságos mikrokozmosz, benne van az egész élet. Az élet ugyanis nehéz, küzdelmes és fájdalmas, de minden fájdalom átalakulhat teremtő fájdalommá, ha Krisztusban éljük meg. 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. április 26., péntek,
Ervin napja van.
Tartalom
Vezércikk

Czapp Enikő
Folyamatos reformáció
Bátorság vagy ráhagyatkozás?

Gondolkorzó

Fikó Norbert
Jézus követése
A megtérés egy pont vagy folyamat?

B. Tóth Klára
Indulj el egy úton
Kirepül a gyermekem. De hová?

Bölcsföldiné Türk Emese
Ház – As – Ság
Kíváncsi volt, hát lenyomta a kilincset.

Felszín

Bíró Anna
Egy utazás margójára
Fél év Brazíliában

Szabó Julcsi
Évadkezdésre
Díszletek a HÉV-en

Bölcsföldi András
Hinta, hinta...
Felnőttkorból gyermekkorba és vissza

Magasság

Ottucsák Melinda A.
Indulni kell
– képek valahonnan a Közel-Keletről –

Pólya Dániel
G. K. Chesterton: Az elfeledett óriás
(tündérmese négy felvonásban)

Farkas Zsuzsanna
Őszi nap fénye
Kávéházi történet

Mélység

Szakács Gergely
A szorongástól az önbecsülésig
Pál Feri könyvének margójára

Tóth Sára
„Gyermekeim, akiket ... fájdalmak közt szülök meg"
Szülés a Bibliában és az életben: szüléseim története

Záborszky Zsófia
Függőségből függőségbe
Hol kezdődik az ördögi kör?

Teljesség

Miklya Luzsányi Mónika
Menjetek el szerte a világba...
Egy magyar lelkész Mandzsúriában

Záborszky Zsófia
A szolgáló vezető
Az első lépések a vezetővé formálódás útján

Szakács Gergely
A test imádsága
Mit jelent Jézussal zarándokolni?

Üzenet

Szabó Julcsi
Egyre közelebb
Indulj el tapasztalni!

Czapp Enikő
A hőssé válás útja II.
„Aki dudás akar lenni"...

Áthallások

Miklya Luzsányi Mónika
Road movie másképpen
Új alapot építeni autózás közben

Hancsók Barnabás
Lágy eső
„Anya meghalt, apámat nem ismerem”

Kitekintés

Ottucsák Melinda A.
De én nem vagyok szendvicsgyerek!
Születési sor(s)rend - könyvajánló

Látogatóink száma a mai napon: 51
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44213332

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat