belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Mélység

Pólya Dániel

Meditációról még egyszer

Úszólecke avagy a tengerről és az imáról

 Nézd, mily nagy és széles a tenger,

benne az élőlények nyüzsgő sokasága,

kicsi és nagy állatok serege.

Zsoltárok 104.25

 

La mer, la mer, toujours recommencėe...

Paul Valéry

 

 

1.

Félek a víztől. Évekkel ezelőtt magabiztosan beúsztam a mélybe, aztán kis híján megfulladtam, míg az úszómester pár méterrel arrébb egy pöttyös bikinis lánnyal flörtölt. (A pöttyös bikini nagyon megmaradt. Vannak rosszabb utolsó képek is, amiket magammal vihetnék a halálba.)

Na de végül mégsem haltam meg. Igaz, csak a gondviselés segített. Egy rúgás, egy kartempó – a víz alatt vakon elindultam valamerre, a magam esetlen kutyaúszásával, és szerencsémre az irány a partra vezetett. Levegő után kapkodva, remegve kikullogtam a vízből, és úgy tettem, mintha semmi sem történt volna, pedig nagyobb trauma csak akkor érhetett volna, ha David Hasselhoff ment meg a Baywatch zenéjére. Odébb az úszómester, immár nekem háttal, még behatóbb ismeretségbe került Pöttyös Bikinivel.

Azóta se nagyon beszéltem erről senkinek. Egyrészt kínos dolog huszonévesen majdnem belefulladni két méter vízbe. Másrészt az úszni nem tudás szociális stigma. A jelek szerint a legtöbben már pillangózva jöttek ki az anyaméhből, és általános elsőig csak azért nem lett mindenki Egerszegi Krisztina, mert le kellett tenni a jogsit is.

Nemrég valaki azt mondta nekem: „mindennek megvan az ideje, és ha elszalasztod, nagyon nehéz bepótolni”. (Nem, nem Coelho volt.) Mint a kéretlen bölcsességek általában, ez is szíven ütött, de semmit nem segített.

 

2.

Az úszástanulás bevett módja falun (ha hihetek a nagyszülőknek): felkapni a kölyköt, és belehajítani a vízbe. A gyerek pánikba esve csapkod, a csapkodásból kallózás lesz, abból meg lassú kievickélés a partra. Nem túl elegáns, de utána biztos nem fog félni a víztől. (Hogy mi van, ha neadjisten mégis elmerül, arról nem szól a fáma. Mi, ott vidéken nem szeretjük a bonyolult kérdéseket.)

Azért mondom ezt, mert ez a módszer nagyon hasonló ahhoz, ahogy én elkezdtem imádkozni. Nem ismertem senkit, aki hasonlót csinálna, ezért ösztönösen az ötödik zsoltárhoz nyúltam vissza, anélkül, hogy olvastam volna: már reggel (tízkor, reggeli és kávé után) felkeltem, elé tártam kérésem, és vártam.

És vártam. És vártam. És várnék még ma is, ha közben mások, akik előrébb járnak a hitben, meg nem tanítanak néhány fontos dologra. Például, hogy lehet kérni, de még inkább lehet beszélni, de csak őszintén érdemes, mert Isten ugyan látja, mi van a lelkemben, de amíg én nem látom, addig ezzel nem sokat tudok kezdeni. Kiabálok kifelé az ablakon, Krisztus meg kopogtathat a kajüt ajtaján napestig. 

Na de a témához visszatérve, ebből megtanultam egy újabb triviális bölcsességet: mindenhez szükség van tanítómesterre. Viszont amikor belefogtam a meditációba, ilyet se közel, se távol nem találtam. Sebaj, gondoltam: van nekem Bölcsek Köve – az internet. A világhálón csak fönnakadt valami az információ tengeréből. És valóban – annyi, hogy végül már a fejem is zúgott tőle, de semmivel sem lettem okosabb, csak még jobban összezavarodtam. Ahogy már említettem volt: a jelek szerint mindenki meditál (angol nyelvterületen legalábbis), de senki sem tudja, mit is csinál pontosan.

Viszonylag kevés meditációs technika létezik, sok-sok variációval; mindegyik átlényegülést ígér, meg találkozást Buddha köldökével, de legalábbis fogyást és alacsony vérnyomást. Amit én kaptam tőlük, az a fejfájás.

A probléma, hogy a meditáció: üzlet. Hollywoodi celebek orvosokkal és pszichológusokkal karöltve népszerűsítik a saját kedvenc módszerüket, amit mindössze pár ezer dollárért megtanulhatsz egy exkluzív tibeti menedékhelyen, és ha már eléggé kisimultak az agyhullámaid, csatlakozhatsz egy príma kis kultuszhoz, mondjuk a transzcendentális meditáció VIP gyakorlóihoz. Van ott minden: guruk, tudatmódosítók, engedelmes nyáj, világbéke. Már csak a csoportos öngyilkosságok hiányoznak, de a meditáció valószínűleg a halálból is visszahoz. Az előnyök, mint egy Spar-reklámfüzet: kevesebb stressz: 500 $; jobb egészség: 750 $; boldogság: 2000 $; empátia: ingyenes, amíg a készlet tart! A kurzusok kizárólag a lapos pénztárcára nem tudnak megoldást.

... A legtöbb ilyen technikát kipróbálva közel jártam hozzá, hogy végképp feladjam: a lelki nyugalom és a vérnyomáscsökkenés jól jön, különösen lapzárta előtt, de én elsősorban Istent keresve vágtam bele – ehhez viszont nem akartam belemélyedni az Abhidhamma, a Dhammapada meg a Vipassana rejtelmeibe, egyrészt mert a sajátomtól teljesen idegen kultúrkör szülöttei, másrészt pedig mert úgy hangzanak, mintha a Beatles találta volna fel őket egy kiló kokain felszippantása után.

Aztán, ahogy az lenni szokott, ott találtam meg a kulcsot, ahol nem is kerestem: a kereszténységben.

 

3.

Az úszás, mint minden komoly dolog az életben, félig tudás, félig intuíció dolga: az egyiket el lehet magyarázni, a másikra magamnak kell rájönnöm. Egymás nélkül nem működnek, ahogy az emberi oldalunk az isteni, és az isteni oldalunk az emberi nélkül sem.

Mindkettőben nagyon bizonytalannak érzem magam. Állok a parton és nézem a vizet. Nézem kitartóan, hátha ő törik meg hamarabb. De nem megy. Nincs szeme. Ettől eltekintve határozottan elevennek látszik. Elevennek és rosszindulatúnak. Úgy döntök, először mégis inkább az elmélettel próbálkozom.

A centering prayer nevű imát egy trappista szerzetes, bizonyos Thomas Keating atya alkotta meg a Kr. u. tizennegyedik századból ránk maradt tradíciók megújításával. Az ima nagyon egyszerű, a gyengébbek kedvéért még brosúra is van róla. A lényeg, magyarra fordítva:

1. Válassz egy szent szót, amiben érzed Isten jelenlétét. (A saját érdekedben lehetőleg ne a Rumpelstiltskin legyen az. Érdemes a Bibliát használni forrásként.)

2. Kényelmesen ülve helyezkedj el, és csendben kezdd el ismételgetni a választott szót.

3. Ha a gondolataid elterelnék a figyelmed, gyengéden tereld vissza a szóra.

4. Az ima végeztével pár percig ülj csendben, lehunyt szemmel.

Ennyi. Semmi guru, exkluzív tanfolyam, vagy lótuszülés. A folyamat nagyon hasonlít a transzcendentális meditációhoz, ami egy mantra ismételgetésével módosítja a tudatállapotot, egy nagyon fontos különbséggel: a mantra technika, a centering prayer – ima; eredeti formájában bevezetés a Lectio Divina kontemplációjához, és nem célja a vérnyomás csökkentése, a nyugalom, a transzállapot vagy a többi imaforma leváltása. Ugyanarra törekszik, mint azok: kapcsolatba kerülni Istennel, és megpihenni a jelenlétében.

A különbség, hogy ezt Isten saját nyelvén teszi, ami a csend.

 

4.

Elnyelnek a hullámok. Fölöttem kékség, alattam sötétség, dobál a viharos tenger – elönt a pánik, de megmakacsolom magam: nekifeszülök a víznek – egy rúgás, egy kartempó, és elindulok lefelé.

Furcsa a félelmem a víztől, mert egyébként imádom a tengert. (Kérdés a pszichológusokhoz: miért mindig arra vágyunk a legjobban, amitől félünk?) Biztos csak a gyerekkori olvasmányaim teszik, meg a hosszú vonat utak az Alföldön (próbáljátok ki: egész úton nézzetek kifelé az ablakon, és transzba estek – kilométerek százain át csak jellegtelen egyformaság; szakasztott, mint a tenger – egészen Fegyvernekig, ahol négy órát álltok a semmi közepén kábelszakadás miatt), de ha lehunyom a szemem, és hagyom elkalandozni a gondolataimat, akkor előbb-utóbb meghajlom a morajlást, és máris egy utazási iroda brosúrájában vagyok: perzsel a nap, a sziklákon piros tetős házak, a tenger kékebb, mint a jazz.

Hát ez most nem az a tenger. Ahogy mélyebbre merülök, egyre nyugodtabb – és egyre sötétebb. Nem tudom, mennyi ideje úszok. Odafönn hívogatóan dereng a napvilág, de nekem odalent van dolgom. Egy imbolygó fénypontot követek: néha felbukkan, máskor eltűnik – ilyenkor elvesztem az irányt, és megrohannak a kétségek. Láttam képeket lámpáshalakról. Nem túl bizalomgerjesztők. Gyakorlatilag csak fogakból állnak. Az életük a mélységben telik: a sötétben a fénnyel csalják a szájukba a kíváncsi áldozatot.

Ott is van, felbukkant megint. Valami vonz lefelé. Követem. Egyre sötétebb van.

... Széken ülök, és lehunyt szemmel, lassan ismételgetem a választott szót. Nem sietek: a szünetekben ide-oda forgatom, megpróbálom kitapintani az alakját.

Bárhova visz is ez az ima, oda az elmém rétegein át vezet az út.

Az első a felszín: a mindennapi gondolatok. Néha vihar korbácsolja, máskor jéggé fagy, úgy alkot áthatolhatatlan páncélt. A gondolatok kicsik, izgágák és agresszívak. A trükk, hogy tisztelettel kell kezelni őket. Nem harcolni: szelíden elengedni; ha nem mennek, hanem képekkel, vágyakkal, félelmekkel dobálóznak, másik utat keresni, ha elfelejtem a szót, felidézni.

Gyakran már itt megakadok.

Néha aztán sikerül lejjebb jutni. A következő réteget a testemmel érzem. Izmok feszülnek, hirtelen fájdalmak hasítanak belém, a halántékomon lüktet egy ér. Kellemetlen, de nem veszélyes: érzem, hogy élek. A gyógyulás különben sem fájdalommentes dolog. Hagyom, hadd csituljon el magától. Itt könnyű az út.

A következő rétegben már sötét van. A lomha óriásai úsznak el mellettem. Néha hozzájuk érek a sötétben. Pikkelyes érzés. Az egyik rám villantja a szemét. Itt könnyű megrémülni, pánikban a felszínre szökni.

A következő réteg: fényt látok; mintha visszatérne a felszín – elárasztanak az izgága, kíváncsi, euforikus gondolatok. Elönt az öröm. Belül felkiáltok: igen, ez az! Megcsináltam! És a gondolatok, a képek, az érzelmek mintha csak erre vártak volna: összegyűlnek, megragadnak, és a felszínre rántanak, vissza a szobámba.

... Azonban ha követem a szót, és ellenállok a kísértésnek, átjutok az őrökön, át az összes rétegen, le az igazi fénybe, a békességbe. A szó elhallgat; itt már nincs helye se ennek, se a többinek. Csend van. Megpihenek. Egy másik helyen vagyok, de ez nem álom, hanem ébredés.

 

5.

Kénkőszag! Nem tán annak volt igaza, aki szerint a meditáció a Sátán eszköze?! A konyhában kiderül, hogy nem, csak a rezsón felejtettem a kávét. Hál' Istennek; a lakótársaimtól mégsem várhatom el, hogy ördögűzőt hívjanak.

Az imát este megismétlem. Ezúttal már a felszínen sem jutok át. Elönt a frusztráció. Utána olvasok: Keating szerint érdemes észben tartani, hogy az imában nem mi törünk Isten felé: ő emel föl a tenyerén magához. Ebben megnyugszom; holnap is lesz nap. Lefekvés előtt már nem érdemes, mert megzavarja az alvás ritmusát.

Hanem a tengerszag még mindig ott van az orromban. „The sea”, pötyögöm lefekvés előtt a Google-ba. Tengernyi információ a tengerről. Mind csodálatos. Tudtátok például, hogy a tenger kering az ereinkben? A vérünk valószínűleg az óceán vizéből lett mindenféle bonyolult kémia során, amit soha nem fogok megérteni – még transzfúzióra is használható (bár csak kutyákon próbálták). A tenger összeköt minket, mementó abból a korból, mikor még halakra se igen hasonlítottunk.

De a tengert leviatánokkal osztottuk meg. A mélység sötét és félelmetes, de a parton se jobb.

A hullámok szakadatlanul ostromolják, évtizedről-évtizedre, türelmesen lebontják a szárazföldet, elmossák a kemény sziklákat.

Az ima, a csendes elmélyedés is lassan dolgozik rajtam. A nap legváratlanabb szakaszaiban olyan dolgok kerülnek elő a mélyből, amik korábban sohasem – tudatos erőfeszítés és kontroll nélkül. Ott törnek föl, ahol nekik tetszik: egy társalgás közepén, vagy amikor éppen cikket kellene írnom. Máskor sírok, bár nem tudom az okát – talán gyászolok, van is mit, vagyis inkább kit: sok minden jön a mélyből, és ezek alapjában rombolják le, aki vagyok. Az önismeret megalázó és felemelő dolog, akár tudatos, akár transzcendens forrásból érkezik. 

Persze hogy mindez valóban átlényegülés-e, azt kívülállónak nem tudom bizonyítani – pontosan ez a misztikus élmény magva, ebben az egyben megegyeznek a jógik, a guruk, a buddhista és a katolikus szerzetesek, meg azok, akik nem templomban vagy kolostorban, hanem otthon, a szófán.

Ami azt illeti, néha még magamnak sem tudom bizonyítani, hogy valóban történt valami, bár egyre kevésbé kételkedem. Gyümölcseiről ismerszik meg a fa, és engem most ezek táplálnak.

 

6.

A metaforák csalókák, szintúgy a narratíva is. Azzal kezdtem, hogy félek a víztől – hogy kerek legyen a történet, azzal kellene zárnom: megtanultam úszni, pedig nem: még mindig félek. Az úszás várat magára. Amiben lehunyt szemmel úsztam, az nem víz volt, csak a hozzám legközelebb álló fogalmat használtam a megragadására. Neked talán más lesz: tenger helyett ég, úszás helyett repülés, vagy éppen semmi sem. A metaforák csak egy bizonyos távolságig visznek. Engem is elvittek a tenger közepéig, aminek nincs partja. Nincs más hátra: alá kell merülnöm.

 

Előzmény:

PÓLYA DÁNIEL
A meditációról kezdőknek
– egy kezdőtől –

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. május 25., szombat,
Orbán napja van.
Tartalom
Vezércikk

Miklya Luzsányi Mónika
Otthon lenni a világban
Hol lakik az Y-generáció?

Gondolkorzó

Szabó Julcsi
Neveljünk-e színházzal?

- avagy ifjúságnevelés felsőfokon

Felszín

Farkas Zsuzsanna
Táblákba vésett múlt
Üzenet egy budai kapu falán

Magasság

Bölcsföldiné Türk Emese
Fekete kiskabát
Ilka öröksége

Mélység

Pólya Dániel
Meditációról még egyszer
Úszólecke avagy a tengerről és az imáról

Záborszky Zsófia
Valláskárosultak
– Isten lénye és a keresztény elvárások szomorú mérkőzése –

Teljesség

Bölcsföldi András
Az nem baj, kisfiam!
Papgyerek=hátrányos helyzetű?

Herbert Dóra
Negyedíziglen?
Áttörni a hallgatás falát

Üzenet

Szakács Gergely
Eragon
Fiúk apai öröksége

Áthallások

Miklya Luzsányi Mónika
Csillagok között
filmajánló

B. Tóth Klára
Örök-ség
A tékozló fiú arcairól

Kitekintés

Bíró Anna
A csillag útja
Volt egyszer egy vendégség

Látogatóink száma a mai napon: 4892
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44430633

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat