belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Felszín

Szűcs Balázs

Hagyd meglepni magad!

„Az édesanyámtól kaptam az első gitáromat.
Biciklit szerettem volna, de arra nem futotta."
(Elvis Presley)

Őszintén pánikba estem, amikor a jövőbeli önkéntes lelkészi szolgálatom helyéről a gyülekezet vezető lelkésze bemutatkozó levelet küldött. Arról írt, hogy nagyon örül, hogy megyek, és a gyülekezet missziójában lévő mintegy 60 hajléktalan vagy mélyszegénységben élő egyesült államokbeli gyereknek napok óta nincs más témája, mint hogy egy református lelkész jön a távoli, „egzotikus” Magyarországról.

Bár eddigi életemet odáig elég kalandosnak gondoltam, mégis ez a pár tucat kisgyerek nagyobb kihívásnak tűnt, mint Isztambulban 6 kigyúrt, pisztolyával játszadozó török „biztonságinak” bizonyítani, hogy 10000 forintnak megfelelő török líra szerintem túl drága egy pohár kóláért. Különben is, micsoda tiszteletlenség egy magyar imámmal így bánni, és tessék engem azonnal elengedni…
A török „biztonságiak” az akkor még nagyobb kecskeszakállam és önmagamat is meglepő határozott fellépésem felett való meglepettségéhez képest már csak az a meglepett csend tudott nagyobb lenni, amikor először beléptem amerikai szolgálati helyem gyülekezeti házába, és az éppen a szokásos keddi gyülekezeti vacsora közben a mintegy 50 gyerek ámult csendben nézett rám. Úgy tapogatták a hajamat, úgy csavargatták a fülem és nyomkodták az orrom, mintha még életükben nem láttak volna fehér embert.


Aztán jöttek a kérdések: hogy vannak-e nálunk autók, házak, mozik, láttam-e már az új Hannah Montana-filmet, hogy a McDonald’s-ban melyik a kedvenc szószom, ha rám parancsol anyukám, hogy ne egyek olyan zsírosakat, és kénytelen vagyok salátát kérni?
A bibliai igeszakaszt nem csak angolul, hanem magyarul és görögül is fel kellett olvasni, mert „olyan szépen hangzik”, és miután a legszebb lánynak tartott hatéves Shirley kijelentette, hogy a magyar nyelv szerinte nagyon „szexis” nyelv, a neki udvarolni akaró fiúknak külön meg kellett tanítanom magyarul, hogy: „Szerintem nagyon szépek a szemeid!”
S most, hogy itthon vagyok már, és két nyolcadikos srácot korrepetálok és próbálok felkészíteni a gimnáziumi felvételire egy családnál, pont az ellenkezője történik. Bár elmondásuk szerint ők „felhőtlen gyerekkorukat élik”, semmi sem érdekli őket. Mindent megtennének, csak újabb információkat ne kelljen megtudniuk, megtanulniuk, „tanulni különben is felesleges dolog”, és amikor a pályaválasztásról beszélgettek osztályfőnöki órán, a szünetben azért abban nagy egyetértés született, hogy valójában „celebnek” kellene lenni. Hiszen a celeb élete az igazi, és ahhoz tanulni sem kell. A nőknek meg úgyis csak a pénz számít, ha celebek lesznek, akkor majd az is lesz, egyszóval nőjük is lesz. Addig pedig az edzőjük által hozott, zombikat gépfegyverrel leöldöklő programmal játszanak, hadd múljon az idő.
S míg azt gondolnánk, hogy csak itthon ez a helyzet, gyorsan hozzá is teszem: volt amerikai gyülekezetem kamaszai is hasonlóképpen nyilatkoztak. Annyi különbséggel, hogy a „celebség” mellett a katonaság, a rap és a kosárlabdasport is kívánatosnak mutatkozott. Addig is – számítógép hiányában – drogot árultak, kisdiákokat félemlítettek meg és vertek meg az iskolájukban, kosárlabdáztak és a gyülekezet önkénteseinek lopták el a mobiltelefonjait, hogy eladják, hogy abból „majd jól bekajáljunk a McDonald’s-ban”.


Számomra a kérdés továbbra is megválaszolatlan: hol rontottuk el? És hol rontjuk el folyamatosan? Talán ott, hogy úgy, mint ahogy Amerikában láttam, a biztonságot adó család, szabadidő, közösség és odafigyelés helyett a természetesen izgága kisdiákokra ráaggassuk a „te kislányom/kisfiam magatartászavaros vagy” jelzőt és ezáltal felhatalmazva érezzük magunkat, hogy gyógyszerekkel „lelassítsuk” a gyereket? Vagy a tudás értéke, haszna, értelme lett egyre homályosabb? Vagy a válasz egyszerűen annyi, hogy minket, „felnőtteket”(?) követnek csak?
Hiszem, hogy amikor Jézus a gyermekeket állította példaképül a felnőtteknek, és azt mondta, hogy „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa” (Mk.10,14), akkor arról a nyitottságról, el- és befogadásról és szabadságról beszélt, amit én is megtapasztaltam köztük. Szorongásaimra, félelmeimre, fejlődéslélektani könyveim mögé bújásaimra teljesen magától értődő őszinte érdeklődéssel, elfogadással és szeretettel feleltek.
És azon gondolkodom azóta is sokat, hogy a teológiai tudásunk, „egyházi műveltségünk” mellett (vagy ellenére?) mikor és miben tudunk, vagy miért nem tudunk ilyen nyitottsággal, szabadsággal, őszinte érdeklődéssel és várakozással Isten és Isten országa felé közeledni? Vagy azt gondoljuk lelkünk legmélyén, hogy mi már Isten minden válaszát ismerjük és semmilyen meglepetés nem érhet már a részéről? Merjük és hagyjuk magunkat meglepni?
Mert az igazi játékhoz, amelyet életnek nevezünk, ilyen lelki szabadságra van szükség. A játékot ma lesajnálják, gyerekes időtöltésnek gondolják sokan. Kint, Amerikában jöttem rá arra is, hogy nincs igazuk. Minden játék egyben próbálkozás, kísérletezés, hogy az igazi játékot, az életet tudjuk jól játszani. Hiszen a játéktér az egész teremtett világ, és benne mi vagyunk a játékosok. Szabályok is vannak: az ember alkotta törvények felett az Istentől kapott törvényeink, ami a Tízparancsolat és az azt betöltő új parancsolat (Jn. 13, 34-35). És minden igazi játéknak van tétje is, így minden ember életének is: tudunk-e igazán emberekké válni Isten szeretete által? Tudunk-e, merünk-e úgy szeretni, ahogy Isten szeretette ezt a világot, hogy Egyszülöttjét adta értünk, és tudjuk-e, merjük-e úgy látni a saját életünket és kapcsolatainkat, ahogy Isten lát minket: szerethetőnek és szeretettnek?
Ahogy Gianni Versace, a világhírű divattervező mondta egyszer: „Attól, hogy az egyik lábadon kék zokni van, a másikon meg piros, még nem leszel egyéniség.” Mi pedig hozzátehetjük, hogy ha hagyjuk magunkat meglepni, ha merünk olyan szabadok, olyan nyíltak lenni, mint a kisgyermekek, akkor már nem is akarunk egyéniségekké válni. Hiszen akkor már egyéniségek leszünk.

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. május 24., péntek,
Eszter , Eliza napja van.
Tartalom
Gondolkorzó

Pete Violetta
Különcök a lelkészgyerekek?
Lelkészszülők áldott jó, vagy átkozottul konok gyermekei

Hegedűs Dorottya
Muszáj tökéletesnek lennem!
Egy lelkészgyerek felismerései

Katona Viktor
Szakma ez is
Lelkészgyermek vagyok, de még nem nősülök

Ráczné Édes Jolán
Bonyolultabb a kép, mint hinnénk
Rászedtél Uram, s én hagytam, hogy rászedj.

Katona Viktor
Utánlövés: Keresni a jézusit
Meddig szabad elmennünk a kritikával?

Ágostonné Szőcs Anna
Nem azért mert lelkészcsalád vagyunk, hanem azért, mert hívő család vagyunk!
Ha a többi gyerek felé is nagyok volnának az elvárások, talán kevésbé lennének különcök

Felszín

Rusznák Emese
Bábu vagy, vagy játékos...?
Most kimaradsz egy körből, hogy megismerd a játékszabályokat.

Nagy László
Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket
Talán be kellene iratkozni egy olyan iskolába, ahol a kisgyermekek a tanárok, ami az ő szellemiségük szerint a játszótársat jelenti.

Szűcs Balázs
Hagyd meglepni magad!
„Az édesanyámtól kaptam az első gitáromat. Biciklit szerettem volna, de arra nem futotta." (Elvis Presley)

Magasság

Turcsik Ferenc
Tabula rasa, avagy a semmi is valami
A tiszta lap nem érdem, hanem ajándék.

Gueth Péter
Beavatás
Egyes helyeken a gyermekekből felnőttek lesznek

Mélység

Kovách János
Az elveszett gyermekkor
Anya helyett pszichoanalitikus viszi a bölcsibe a minifelnőttet.

Tóth Sára
Gyermetegség és gyermekség
A kereszténység infantilis változatban otthonos, komfortos, de igen szűkös világot kreál a híveknek

Teljesség

Szabó István
Ami lényeges
Fontos dolgok köré szervezed az életed?

Jeney Edit
„Ha olyanok nem lesztek…”
Mint aki bátran az óvó kezek közé ugrik.

Pete Violetta
Családi fotó
Kinek a hithőse lehetsz?

Üzenet

Nagy László
Elhagyva és befogadva
Hogyan vezessem vissza a „felnőttet" a befogadott, elfogadott gyermekség élményéhez?

Dobóczky László
Gyermekorom elvárásai
Úgy éreztem magam, mint egy plüssmaci, akit csak akkor tesznek odébb, ha le akarják alatta takarítani a polcot.

Turcsik Ferenc
Rosszcsont kölök
Hogyan is lehetne bűnös ez az ártatlan gyermek?

Áthallások

Szerkesztő
„Visszaöregedett a saját gyermekkorába"
A király, akit csecsemőként nem fogadott be senki, s akit gyermeki szent öregként sem fogadnak be sem a jobb, sem a bal oldalon állók.

Hegedűs Márk
Hetedik Mennyország
Egy sorozat arról, hogy a legaktuálisabb problémákra is léteznek keresztyén válaszok.

Szerkesztő
„Felnőtlen gyermekkor”
Kicsiből naggyá, nagyból kicsinnyé

Riport

Szerkesztő
Fiam, ez itt a Parókia, nem a Sziget!
Akiknek a gyülekezeti terem a gyerekszobájuk

Hegedűs Márk
Gyermekkor a parókián
Előnyök és hátrányok, melyek a lelkész-gyerek-szobából jönnek

Miklya Luzsányi Mónika
Gyermekmentés a földi pokolból
Vannak, akik az általunk elképzelhető világon túlról jöttek

Kitekintés

Miklya Luzsányi Mónika
Iskola és tehetség
Önálló gondolkodásra a közoktatásban nincs módja, és az évek elteltével lassan igénye sem lesz.

Bölcsföldi András
Tiszta hangok
A gyermek, akinek még nincs semmije, nem tud mást adni, csak magát.

Látogatóink száma a mai napon: 3855
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44422371

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat