belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Mélység

Miklya Luzsányi Mónika

Visszakapcsolás

Az elengedés művészete a gyereknevelésben

Ha bemegyünk egy könyvesboltba, kazalszámra találjuk a gyereknevelési tanácsadó könyveket. Mindenhez létezik szakirodalom, a szoptatástól kezdve a gyerek bilire szoktatásán keresztül a kamaszkor viharainak átvészeléséig. Hosszú évtizedekig nem lehetett azonban olyan gyermeknevelési tanácsadó könyvhöz jutni, amely a keresztyén szülők számára íródott volna. Mára megváltozott a helyzet: a keresztyén könyvesboltokban is fellelhetőek a biblikus alapú pszichológiai szakkönyvek. Párommal együtt gyakorta forgattunk ilyen könyveket, így viszonylag könnyen átvészeltük a gyereknevelés hegyeit és völgyeit, megtanultuk, hogy mindenekelőtt a tankot fel kell tölteni, hogy mikor kell több gázt adni, mikor kell föl- vagy visszakapcsolni a sebességet. Elég jól el tudtuk hát kerülni, hogy nyikorogjanak a fékek, vagy hogy felkészületlenül, esetleg túl nagy sebességgel kelljen irányt változtatni. 


Sebességfokozatok a gyereknevelésben 

Viszonylag könnyen megértettük, hogy a gyereknevelésnek is vannak „sebességfokozatai”. Vannak olyan kiegyensúlyozott időszakok, amikor bátran felpörgethetjük a motort: a gyerekek szárnyalnak, veszik az akadályokat, a család megfelelő fordulatszámmal működik. Azután jönnek az emelkedők, dackorszak, kamaszkor, vagy a testvérek közötti, esetleg iskolai problémákkal tűzdelt életszakaszok, amikor bizony vissza kell venni a sebességből. Ha pedig túljutunk a nehézség csúcsán, arra kell ügyelnünk, hogy túl ne pörögjünk: a felszabadult, nagy lendület árokba ne vigye a család kocsiját.
Azt hiszem, elég ügyesen váltogattuk a sebességeket, az öt gyerek mellett az évek folyamán kialakult az a fajta rutin, amellyel azonnal meghallottuk, ha rosszul vagy másként szól a „motor”, és viszonylag gyorsan tudtunk cselekedni. Arra azonban nem voltunk felkészülve, hogy a gyerekeink egyszer kiszállnak ebből az autóból és átülnek a sajátjukba. 


Másik kocsiban 

Szakirodalom van mindenre, csak arra nem, hogy az ember gyereke egyszer csak felnő. Nem csupán kamasz lesz vagy egyetemista ifjú, hanem felnőtt ember, aki megteremti a saját egzisztenciáját, akinek az enyémtől független – akár eltérő – önálló gondolkodásmódja és értékrendje van. Nem várja meg (nem is várja el), hogy kiskanállal a szájába adjam a falatot, hanem képes megkeresni a napi betevőre valót. Nem kell már felkelni hozzá éjszakánként, hogy mi rosszat álmodott, mert képes megküzdeni a saját rémeivel és megvalósítani az álmait. Nem kell szülői értekezletre járni miatta vagy összeveszni Benőke anyukájával gyermekünk jogait, esetleg testi épségét védendően, mert már képes megvédeni magát testi és lelki értelemben egyaránt. És nálam sokkal jobban tudja, hogy neki mi a jó.
A mai napig élesen előttem van a kép, ahogy a férjemmel tanácstalanul meredünk egymásra a nappaliban, egy délután, amikor először ürült ki a ház. Nem voltak még ugyan felnőttek a gyerekeink, de annyira már elég nagyok és önállók, hogy nem kellett őket edzésre-zenére-hittanra kísérni, nem kellett cipelni mellettük (utánuk) a kürtöt vagy a hegedűt, már a füzet-, ceruza- vagy akár nagykabátvásárlásaikhoz sem kellettünk, és moziba is inkább a barátaikkal jártak, mint velünk.
Azon a délutánon, amikor először maradtunk egyedül, gyerekek nélkül a lakásban, hirtelen nem tudtunk magukkal mit kezdeni. Az öt gyerek mellett nem voltunk hozzászokva az „üresjáratokhoz”. Majd’ két évtizeden keresztül folyamatosan járt a motor, pörögtünk rendesen: az egyiknek a gyógyszert kellett beadni, a másiknak a házit ellenőrizni, a harmadiknak éppen lelki gondja volt… Mi csináltuk szépen sorban a feladatokat, és soha nem gondoltunk rá, hogy ennek egyszer így vége lesz. Akkor döbbentünk bele, hogy néhány év múlva el kell engednünk a gyerekeinket. Hagyni kell őket a saját útjukon járni. Engedni, hogy kiszálljanak a mi autónkból és beüljenek a sajátjukba. És nem szólhatunk bele a vezetéstechnikájukba. Csak abban bízhatunk, hogy az évek folyamán, a gyerekülés magaslatáról jól ellesték a „családvezetés” tudományát, megismerték a szabályait. Hogy megtanulták azt is: érdemes hallgatni az „égi GPS”-re, és nem csak a saját fejük után menni. 


Együtt vagy külön? 

De mindez nem olyan egyszerű. Mert ha képesek vagyunk elfogadni, hogy a gyerekek már nem a mi kocsinkban utaznak, hogy nem a mi felelősségünk az életüket irányítani, akkor azonnal felvetődik a kérdés, velünk vajon mi lesz? Fel kell pörgetni a motort és rohanni utánuk, netán versenyezni velük, hogy megmutassuk, mi sem vagyunk még olyan öregek, bírjuk a tempót? Vagy el kell fogadni, hogy ennyi volt? Keresni egy jó kis védett parkolót, leállni és kihúzni ott, ami még hátra van? Vagy azt mondani: „Drága kisfiam, eddig te utaztál az én kocsimban, mostantól én utazok a tiedben.” Fészkeljük be magunkat az életükbe, hogy együtt maradjunk? Vagy kérjük meg őket, hogy vontassanak minket egy kicsit? Nem sokáig, csak addig a pár évtizedig, amíg élünk?
Nekem egyik megoldás sem tetszik, illetve bármelyik lehet egy bizonyos időszakra helyes, de hosszú távon riasztó. Számomra szimpatikusabb lenne karavánban gondolkodni: egy olyan laza kötelékben, amikor tudjuk, hogy egy úton járunk, figyelünk egymásra, az utazósebességet is úgy választjuk meg, hogy mindenkinek megfelelő legyen, és ha gond van, segítünk egymáson. Akinek más feladata van, vagy sietősebb a dolga, nyugodtan kiválhat egy időre a karaván biztonságából. A következő oázisnál úgyis találkozunk. Közben látom, hogy a férjem a fejét ingatja, pedig ő a nagy álmodozó. A következő feladat utazósebességére kapcsol.

 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. november 15., péntek,
Albert , Lipót napja van.
Tartalom
Vezércikk

Czapp Enikő
Boldogabb Új Évet?
Min múlik 2012?

Imahét

Dr. Tokics Imre
Veszteség?
Változás amit Jézus hoz

Dusicza Ferenc
Lett-e Békességed?
Megjelenik a zárt ajtók mögött

Khaled A. László
Látható és hallható
...nem lehet kisebb küldetésünk.

Makláry Ákos
Az apostolok közösségéről
Kell-e szebb érv?

Várady Endre
Felnőni Jézushoz?
Az egyenes út a legrövidebb

Réz-Nagy Zoltán
Egy hét ima
Melyik az eredeti, kell-e eredeti?

Hegyi Balázs
Közösen forgatott ceruza
Tovább...együtt?

Gondolkorzó

Dull Krisztina
Külföld pro és pro?
Kérdés a magyar pályakezdés örök dilemmájáról

Felszín

Pete Violetta
Fék, kuplung, vissza kettes!
Kivel ildomos tartani az iramot?

Szakács Gergely
Lassíts!
Van, amit nem lehet száguldozva…

Magasság

Király Levente
A másfajták és az egységkörök falva
Szekértáborok az ökumené körül

Tóth Sára
Lehet-e változni?
Az igazi növekedés csendes és észrevehetetlen

Mélység

Bölcsföldi András
A hivatal esete a birodalmi lépegetővel
avagy megrögzöttségeinkről és a megújulás akadályairól

Miklya Luzsányi Mónika
Visszakapcsolás
Az elengedés művészete a gyereknevelésben

Teljesség

Koczor Tamás
Jánostól Jézusig
Személyek, mozgalmak, üzenetek útján

Üzenet

B. Tóth Klára
Almás pite a lélek mérlegén
Kell-e részecskegyorsító ahhoz, hogy észrevegyük Istent?

Süll Mária
Most már indulhatunk
Időtlenség és Időhiány összevesznek

Áthallások

Miklya Luzsányi Mónika
Egy haldokló angyal
Biutiful – az élet tökéletlen szépség

Hancsók Barnabás
A változás szélcsendje – Moszkva tér
Segített-e Széll Kálmán?

Miklya Zsolt
„Ott jön az álomlátó!”
Perspektívaváltó színek és álmok – Ferenczy Károly József-vásznáról

Riport

Hajduk Zsófia
Amikor elmarad a gyermekáldás
Történet a gyermekvárásról az Istenbe vetett bizalom tükrében

Látogatóink száma a mai napon: 3992
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45754353

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat