belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Mélység

Czapp Enikő

Mert ahol a te kincsed van...

Hiányok, meglopottság, veszteség

Nemrég találkoztam egy barátnőmmel. Az övé ez a történet.

A nyitó kép a boldogság határtalan megtapasztalása. Annak valósága, hogy van egy ember a világon, aki észrevette őt, felé fordult, meglátta értékeit, olyanokat, melyekről igazából ő sem tudott. Van, volt egy ember a világon, aki úgy nézett rá, úgy látta őt, ahogy talán eddig senki. S ebben az odafordulásban ráismert saját magára. Mámorító érzés volt önnön gazdagságát megtapasztalni. Mámorító volt az érzés, a tudat, hogy értékekkel van tele, s léte, jelenléte, gondolatai, szavai ajándék a másiknak.

Egy nőről beszélünk és egy férfiról.
Akik nem keresték egymást, mégis egymás útjába akadtak, s mindkettő azt érezte, kincset talált a másikban.
Nem lettek egy pár. Valóságosan nem voltak egymás mellett egyetlen percet sem. Nem mondták egymásnak: „szeretlek". Pusztán megismerkedésük egy pontján elkezdtek sms-t írni. Üzenetre üzenet jött, ölelésre ölelés – miközben valóságosan nem történt semmi.
A barátnőm mégis azt érezte, ez a legvalóságosabb kapcsolat, a legvalóságosabb ölelés életében. Nem tett érte semmit, csak lett, van. Mintha magától született volna, a lélek mélyéből, vágyából. A belső képekből.
Mert ölelt már és ölelték. Szeretett és szerették. Mégis, mégis ott volt szinte mindig a hiány, annak érzete, hogy nem erre vágyik, nem így, vagy épp nem attól, aki adja. Ebben a nem valóságos kapcsolatban valamiféle teljességérzete volt. Úgy tűnt, olyan ez, amire mindig is vágyott. Pont jó – az ő számára.
Hónapokon át tartottak az üzenetek, az ölelések. Nem naponta, hanem naponta többször. Egyszer csak ritkulni kezdtek. A férfi jelezte, többször is jelezte, hogy valami történik körülötte. Amiről nem tud, amiről talán nem is érdemes beszélni. Ez az, ami megakadályozza őt abban, hogy úgy legyen jelen, mint eddig, de hálás, végtelenül hálás, ha a nő ezt meg tudja érteni és hordozni tudja. Jelezte azt is, hogy ami történik, az nem érinti az öleléseket. Utolsó üzeneteinek egyike az „egy gondolat, egy ölelés, így múlik el az élet" volt.
És a nő várt.
Várt türelmesen, nem kérdezett. Hallgatott. Ahogy a férfi kérte. Biztosan tudta, hogy ha valami megszületett, az nem véletlen. Ha valami megszületett, az élni akar. Élni és valahogy beteljesedni. S ha „igaz" az, ami megszületett, ha a másiknak is a legmélyebbről, a saját belső képeiből lett, akkor nincs mitől félni.
A történet következő képe mégis a beálló, állandósulni látszó csend, hallgatás.
Az elnémult üzenetek, az üzenetek hiánya.
A nő nem értett semmit. Fájt. Végtelenül fájt, ami történt.
Nem értette, miért van megtalálás, ha aztán elvesztés van.
Nem értette, hogyan születik a szívben bizonyosság, a biztos érzés, tudás, vágy, és ez hogyan és miért lesz semmivé.
Nem volt igaz?
Nem volt igaz, amit érzett, amit tudni vélt?
Félreértett volna mindent? Félreértett, mert ami történt, az csak a számára volt ilyen fontos, a férfi számára nem?
Kereste, keresni próbálta a választ, de nem találta.
Az ölelések elvesztése azonban lavinaszerűen indított be egy veszteségfolyamatot. Az eseményeknek olyan láncolatát, melyben megborult minden, amit hosszú ideje jóra fordulónak, stabilnak érzett maga körül.
Anyjával való egy ideje megértő és szeretettel teli kapcsolata egyetlen vitában a földig rombolódott, tisztán mutatva egymás félreértésének hosszú történetét.
Összeveszett a gyerekeivel is. Egyiknek a rendetlenségét, nemtörődömségét nem bírta szó nélkül hagyni, a másiknak a magába zárkózását, dacát, határtalan szabadságvágyát, ami nem tűr semmi korlátot, ami számára teher minden figyelmeztető szó, visszahúzás minden anyai ölelés. „Jó anya" akart lenni mindig. A gyerekeire, a gyerekei szükségleteire, lelkükre tekintettel. Most megértette, talán nincs is olyan, hogy „jó anya". Egy kapcsolatban mindig is van valamiféle hiány, minden akarat ellenére sincs tökéletes jó, tökéletes megértés. Megértette, hogy lányainak egyszer majd ugyanúgy dolgoznia kell ővele, mint anyjukkal, ahogy neki is dolgoznia kellett, kell a saját anyjával. Talán ez az élet rendje.
Aztán a szomszédjával veszett össze a dohányzás miatt. Ebben a vitában is megingott valami. Megingott a hit, hogy a különbözőségek ellenére is lehet, van békesség, egymás elfogadása, ha törekszik erre az ember. Békesség azonban csak akkor van kint, ha bent az van. Az akarásról, a láttatott dologról bármikor könnyen lehullik a fátyol. Megmutatkozik a meztelen valóság. Nincs bizalom, mert kevés a szeretet. Egyetlen rossz élmény képes átírni az éveken át tartó meghatározó jót, tisztán mutatva, mi lakik a szívben.
Néhány nappal később a számítógépe is felmondta a szolgálatot – nem lehetett elindítani sehogy sem, hiába próbálta. Rajta egyéves munkája, ami nem lett mentve máshová. Rajta az ölelések, amiket azok elvesztése után kezdett kiírogatni a telefonjából. A gépet szervizbe vitte. Heteken keresztül bizonytalan volt, hogy sikerül-e újraindítani, azaz megmenteni a rajta levő dokumentumokat. Másodszor történt már ilyen vele. És másodszor sem értette, hogy ez véletlen vagy valamiféle jel. Véletlen, mert hanyag, nemtörődöm, nem tett biztonsági intézkedéseket, dokumentumait másmódon is mentve. Vagy véletlen, nem a leírtakért, pusztán azért, mert 1000 éves számítógépen dolgozik? Véletlen vagy jel? Jel arról, hogy higgyen már magában végre, hogy ne mások nagyszerű gondolataiból reméljen megértéseket, tudást, hanem befelé fordulva végre magából merítsen?
Naponta bejárt a munkahelyére, ahol teljesen feleslegesnek érezte magát. Ott volt és nem érezte, hogy szükség lenne rá. Napokon keresztül ült a teremben, várva, hogy betéved valaki hozzá, de nem, nem jött senki. Nehéz volt hordozni ezt a mellőzöttséget is. Mert nem tudta, miről is szól. Vajon ő van-e bezárkózva, azért nem jönnek hozzá, vagy azok vannak bezárkózva, akikért itt van? És azt sem tudta, vajon miről is szól ez az egész. Arról szól-e, tévedett, amikor idejött, mert nincs itt helye, helye talán ott van, amit elhagyott, vagy arról szól, minden jól van, ahogy van, ha nincs most szükség rá, nincs, ezt kell megélni, és várni, jelen lenni, kitartani a döntésben, a hitben, hogy mindegy, hogy hol van az ember, segíteni mindenhol lehet. Itt is. Csak nem kell kétségbeesni, sértetten elmenekülni megint, mint annyiszor tette.
Aztán összetörte a szemüvegét. Nem látott semmit. Nem tudott olvasni, nem tudott semmi értelmeset kezdeni magával, mások gondolatába elmerülni, keresve valamit, ami eltereli a figyelmét, valamit, ami mint annyiszor, most is utat mutathatna. Tudta, ez nem olyan tragikus, mégis tragédiaként élte meg. Nemcsak gyengülő látása miatt. Hanem mert ezáltal jött rá, olyan bizonytalan anyagi helyzetben él, hogy látszólag egy új szemüveg megcsináltatását sem engedheti meg magának. Ha megteszi, a következő hónap biztonságát kockáztatja.
Mert albérletben élt itt, Budapesten, s hiába próbálta tartani az életet, azt a szintet, ami ideköltözésükkor megvolt, nem sikerült. Mert ami elégnek bizonyult néhány évvel ezelőtt, az nem volt elég most. Hosszú ideje élt annak kényszerű döntésében, hogy minek a befizetését is halassza el egy kicsit, hogy közben biztosítani tudja a mindennapokat.
Lakáscserén kezdett gondolkodni.
Ha már egyszer nem tud több pénzt szerezni, egyelőre nem, akkor legalább találjon egy olyan lakást, aminek kevesebbe kerül a bérleti díja.
Keresni, az ittlétet akarva, a nagyobb biztonságot remélve, a maga erőfeszítése, döntése, tiszta gondolata által. S miközben ezt tette, egyáltalán nem volt biztos abban, hogy mindez egy költözéssel oldható meg.
Mégis meghozta a döntést: elköltözött. Élete eddigi legkisebb lakásába. Ahol egy hét múlva elkezdődött a lépcsőház felújítása – a másik albérletben (is) így telt el az elmúlt év. Elköltözött egy lakásba, ami oly kicsi volt, hogy minden mosogatáskor meg kellett keresni az utolsó műanyagdoboznak is a helyét, hogy ne boruljon föl a rend.
A harmadik kép 2 héttel az odaköltözés után váltotta fel a másodikat: egy este nem találta a lakáskulcsát.
Kiborította minden táskáját, kifordított minden zsebet. Hiába. Gondolkodni kezdett, mi az utolsó emléke a kulcsról. A postaláda volt. Az, hogy aznap kivette a leveleket. Valószínűnek tűnt, hogy a levélszekrényben hagyta a kulcsot.
Eltelt 2 nap. A munkahelyén kapta kisebbik lányától az üzenetet, hogy betörtek hozzájuk.
Rohant haza. Otthon kiderült, a lányai laptopjai és a munkahelyről kapott gitár tűnt el.
Különös volt, mert mindkettőre gondolt aznap reggel. A laptopot a szobába, a gitárt magával akarta vinni. De valahogy mégis mindkettő maradt az eredeti helyén.
Milyen különös – gondolta a nő –, a veszteségek láncolatában egyre szegényebbnek élte meg magát, mostanra már azt hitte, semmije sincs, valaki mégis talált itt értéket. Valamit, ami neki jól jött. Ő adta a kulcsot a kezébe. Szinte betessékelte az ismeretlen betolakodót, aki élve a lehetőséggel, kulccsal nyitotta és zárta lakásuk ajtaját.
Amikor hazaérkezett, látva gyerekei összetörtségét, újabb veszteségnek élte meg a betörést.
Ez az érzés azonban valahogy átíródott.
Veszteség volna 2 laptop és egy gitár elvesztése?
Gazdagabb volt ezektől? Most szegényebb lett? Pótolhatatlanok lennének ezek a dolgok? Tényleg veszteség érte?
A veszteség, az igazi veszteség az életet, a létet érinti. Legbelsőbb önmagunkat. Ha szeretteink vagy a magunk élete kerül valahogy veszélybe. Ha olyat veszítünk el, amiről azt gondoltuk, a mienk, ami hozzánk tartozott. Például az ölelések.
Ült az idegen betolakodó által szétdobált lakásban és mosolyogni kezdett, majdhogynem nevetni. Mert semmi nem volt ez. Semmi nem történt, sem most, sem ezt megelőzően az elmúlt hónapokban. Semmi. Csak az ölelések múltak el. Ami mindent tartott, míg volt. Ami nélkül úgy tűnik, meginog az egész lét. Minden bizonyosság bizonytalansággá lesz, ha megkérdőjeleződik a hit, hogy igaz volt, amit igaznak hitt.
Számára igaz volt.
Ajándékba kapta, megélte, boldog volt, mérhetetlen gazdaggá tette. Most szegénységet érez, mert nincs. Ezt a szegénységet láttatta körülötte minden kapcsolata, az egész világ.
Mégis megmaradt belőlük valami. A felismerés, hogy megérte. Akkor is megérte, ha most nincs, ha már nincs, ha nem lesz tovább úgy, attól a valakitől, akitől kapta, remélte. Mert hozzá tartozott, tartozik. Így valamilyen módon tovább él, élhet. Újrateremtődhet. Valóság volt, most értette meg, hogy az is marad, így egy majdani valóságot teremtő lehet.
Ez volt az a pont, amikor megértette, valójában ez a gazdagság. Számára legalábbis. Valójában ez az, ami kincsnek nevezhető, nem az, ami körbevesz, amit az ember megszerez, ami van. Mint ahogy a szegénység sem az, ami nincs, ami hiányként mutatkozik, ami annyiszor képes megkeseríteni az életünket.
Kincseink nem kint vannak. Bent.
Ahol a szív, a szíve.
Ahol a szívem.
„Mert ahol a te kincsed van, ott a te szíved is." (Máté 6.21.)

 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. augusztus 25., vasárnap,
Lajos , Patrícia napja van.
Tartalom
Vezércikk

Kovács Viktor
Hívőnek lenni az információ korában?!
Akarsz-e törlésre kerülő program lenni, vagy kilépsz?

Gondolkorzó

Szakács Gergely
Méltó a munkás a maga bérére?
Gyülekezeti gyakorlat és pénzügyek

Felszín

Szoták Orsolya
Adni vagy nem adni?
A jókedvű és a szorongó

Géczy Ráhel
Az ötödik első találkozásunk
Megújulás a rácsodálkozásban

B. Tóth Klára
Az utolsó tízfilléres
Átjutni a túlsó partra

Magasság

Térey János
James Ensor szponzora voltam,
támogattam a nemes szorongást

Miklya Luzsányi Mónika
Jólét mindenek felett
A szabadság záloga és átverése

Bölcsföldi András
Költő a keresztyén kávéházban
Ady és az elvárások

Mélység

Czapp Enikő
Mert ahol a te kincsed van...
Hiányok, meglopottság, veszteség

Miklya Luzsányi Mónika
Nagycsaládban, szegényen?
Áldatlannak hitt áldott állapotok

Teljesség

Czapp Enikő
A vagy-vagyokon innen, az is-iseken túl
Szeretem Ábrahám történetét, mert...

Üzenet

Tóth Sára
Ha nem adsz neki, az Úrhoz kiált majd miattad
Nem az a baj, ha gazdag vagyok, hanem az, ha bezárul a szívem

Miklya Zsolt
Túlszeretni
Avagy tankolás – árkedvezménnyel

Áthallások

Bradák Soma
Ameddig a szem
Felkínált párbeszéd

Hancsók Barnabás
Kapitalizmus: szeretem!
Az anyagiasság uralja a világot?

Vida Viktor
Tuti seft
Krisztus követése a kenőanyag-marketingben

Riport

B. Tóth Klára
Szószéktől a favágásig
Interjú egy özvegy lelkésznével

Kitekintés

Pete Violetta
Esküvőtervezés kis büdzsére
Hogy ne adóssággal kezdődjön a közös élet

Látogatóink száma a mai napon: 1433
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45148772

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat