belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Felszín

Tóth Sára

Egy angol nő, aki teljes lelkéből szerette Magyarországot

Vitéz Vásony Sándorné, született Florence Ayshford Wood

 

Amint a borostyán futja át
a falat, a fatörzset és a sziklát,
szívem, lelkem úgy szeret, úgy
fonódik hozzád, drága Magyarország.
 

Ilyen jelenségekkel csak Dickens idilli regényeiben lehet találkozni… Minden megpróbáltatás és viszontagság után is egyensúlyozott, derült kedély.
Kosztolányi Dezső 

A Gödöllői Református Líceum „kék túra” vándortáborának utolsó állomása idén egy Gömörszőlős nevű csodaszép falucska volt. A helyi kis múzeum vagy kiállítóterem udvarán a ház falán egy emléktáblán láttam meg ezeket a verssorokat, és annál inkább elámultam, amikor a táblát figyelmesebben elolvasva kiderült, hogy egy angol arisztokrata nő – aki költő is volt – tollából származnak. Alig hittem a szememnek.

Nyomorult, gyakran gyűlölködő, kisebbségi komplexusos, és egyben csodálatos és szeretnivaló a mi magyar népünk. Miért nem ismerjük azoknak az életét, történetét, gondolatait, akik idejöttek idegenként, és szerettek minket? Miért nem örülünk nekik? Felvillanyozott nagyon ez a tábla, és szerencsére bent a kiállításon találtam is egy kis füzetet, amely csillapíthatta kíváncsiságomat, hogy ki is volt ez a titokzatos Florence Ayshford Wood. A dokumentumban a falucska nyugalmazott polgármestere, a kilencvenedik évében járó É. Kovács László adja közre kutatómunkájának eredményét. Neki köszönhetjük tehát, hogy egyáltalán tudunk valamit erről a különleges hölgyről. Az alábbi beszámoló teljes egészében É. Kovács László kutatásaira épül (és internetes keresgéléseim is azt mutatják, hogy más nem igazán foglalkozott Vásony Sándorné életútjával).

A hősies Florence története szép, példaadó, de torokszorongatóan szomorú is, és sajnos nem a magyar vendégszeretetet példázza.

Florence Ayshford Wood 1874-ben született Angliában, Devon megyében, földbirtokos családban. 1910-ben érkezett Magyarországra, ahol arisztokrata és dzsentri családok látták vendégül. Sok időt töltött Andrássy gróféknál, a Károlyiaknál, volt egy kellemes lakása Budapesten. Szőke volt, bájos és igen közkedvelt. Fiatalkori feljegyzése szerint: „Lánykoromban, mikor a birtokunkon lovagoltam, egyszerre hallottam ezt a szózatot: Neked egy messze, különös országba kell elmenned s ott hőssé lenned!” Kár, hogy ilyen keveset tudunk róla, a belső világáról, mert már ebből a kevésből is egy kivételesen kreatív, bátor, látomásos asszony életútja tárul elénk.

Házasságáról sincsen túl sok adat: 1912-ben férjhez ment a monoszlói Vásony Sándorhoz, aki kilenc év házasság után az I. Világháborúban szerzett betegségében meghalt. Egy évvel korábban elveszítette elsőszülött lányát is, így egy gyermeke maradt: az 1920-ban világra jött György. A brit konzulátus felajánlotta, hogy támogatja hazaköltözését, de Florence úgy dönt, hogy marad, és a fiát magyarnak neveli. A világháború után elvesztették vagyonukat, és Vásonyné angoltanárként tartotta fenn magát. Közben versei jelentek meg magyar újságokban, és a rádió is többször műsorra tűzte őket. 1931-ben jelent meg a Pesti Hírlapban Kosztolányi Dezső vele készített interjúja, amely így kezdődik: „Ilyen jelenségekkel csak Dickens idilli regényeiben lehet találkozni… Minden megpróbáltatás és viszontagság után is egyensúlyozott, derült kedély.”

Florence „ideje” azonban 1933-ban érkezett el igazán. A tekintélyes Putnoky-család rendszeresen meghívta a nyári szünetekben a gömöri Kelemérre (Putnoky Móricz országgyűlési képviselő). Vásonyné ez idő tájt már az ötvenes éveiben jár – ekkor talál rá valódi élethivatására (Ebből egyébként erőt meríthetnek a mai ötvenesek-hatvanasok, kiváltképp az idősödő nők– egy olyan korban, melyet a fiatalság, a menőség, a gyorsaság és felívelő karrier bálványozása determinál. Pedig ez a kor – egy nő számára – írja Shinoda Bolen pszichológus – az érettség, a bölcsesség és a kreativitás időszaka lehet.). Részvét ébred benne a szegény sorsú nincstelen szegény gyermekek, az uradalmi cselédek, zsellérek és parasztcsaládok sarjai iránt, és életének hátralevő részét az ő felkarolásuknak szenteli.

Először Kelemér községben, fiúk részére, majd pedig még három faluban (Gömörszőlős, Zádorfalva, Serényfalva) megalakítja a cserkészetre hasonlító Búzavirág Falugárda gyermek-ifjúsági szervezetet (majd a Búzavirág Csokor csoportot lányoknak). Ettől aztán meg is romlik a viszonya a vendéglátó földbirtokossal, aki nem nézi jó szemmel kezdeményezését. Florence az arisztokraták véleményével most sem és a későbbiekben sem törődik. Egyre több időt tölt a gyermekekkel, alaposan tájékozódik életkörülményeikről, később még rendszeres családlátogatásokat is folytat, és konzultál az elemi népiskola tanítójával. Látogatásai alkalmával általában gyalog teszi meg az utat Putnokról a falvakba (Putnok és Gömörszőlős távolsága12 km), a gyerekek eléje mennek, a hozott felszerelést, ajándékokat csacsifogatra teszik.

Vásonyné a maga jövedelméből, és budapesti baráti körében szerzett támogatók segítségével biztosította a „projekt” anyagi hátterét. Mindenesetre a négy faluban működő csoportot ellátja barkácsfelszereléssel, elsősegély- valamint sportfelszereléssel, létrehoznak egy százkötetnyi könyvtárat, és a szegény gyerekek iskolai felszerelésének költségeit is fedezik. A barkácsolással, kézimunkázással a gyerekek kézügyességét fejleszti, elsősegélynyújtást, népdaléneklést, népi játékokat tanulnak, kiállításokat, sportversenyeket és utcabálokat rendeznek. Foglalkozásaikat Florence távolléte alatt is megtartják. Nem papokat, tanítókat nevez ki vezetőknek, hanem a gyerekek közül nevez ki felelősöket (a könyvtárért, a kasszáért stb.). Az egyik visszaemlékezésben egy régi tag így vall erről: „Ma már tudjuk, hogy ez a szellem egy csepp volt a nálunk még nem ismert demokráciából.” A Kelemérben elindított „mozgalomnak” olyan híre támad a szomszédos falvakban, hogy a gyerekek elkezdenek járni a keleméri összejövetelre, ez indítja Vásonynét, hogy a másik három említett faluban is létrehozzon csoportokat. Végül már 250 főre rúg a tagok száma négy községben. Ízelítőül, íme, a lánycsoport szabályzata:

1. Minden napodat imádsággal kezdd, és imádsággal végezd.
2. Légy engedelmes szüleiddel szemben és mindig szívesen légy segítségükre.
3. Járj buzgón Isten házába és légy figyelmes tanítóiddal szemben.
4. Sohase használj csúnya szavakat szüleiddel, rokonaiddal és társnőiddel szemben.
5. Ne irigykedj! De adjál, ha tudsz, annak, akinek kevesebbje van, mint neked.
6. Ha társnőid közül valamelyik beteg, látogasd meg és légy segítségére.
7. Őrizd meg lelked és tested tisztaságát.

Részlet egy korabeli filmhiradóból:

Végül említsünk meg még egy protestáns szempontból fontos mozzanatot: 1940. május 13-án megalakult Gömörszőlősen a Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE). Vásonynét meghívták az alakuló gyűlésre, ahol szót kért, a KIE oltalmába ajánlotta a Buzavirágból „kinőtt” fiúkat, és egy ifjúsági könyvtárat megalapozó könyvajándékot adott át az egyesületnek.

Ami tevékenységének fogadtatását illeti, eleinte az történt, amit várhatna az ember: felfigyeltek rá magasabb körökben is – 1940-ben meglátogatta a vallás- és közoktatási minisztériumi államtitkár, aki nagy elismeréssel szólt munkájáról, és országosan ismertté kívánta tenni. Florence végre remélhette, hogy felkarolják és segítik munkáját. Nem így lett. Terebélyesedő falumisszióját nem nézték jó szemmel a járási és megyei közigazgatás irányítói, a környékbeli földbirtokosok – sőt, a helyi vezetők, néptanítók között is akadtak ilyenek. Volt olyan személy, aki a hivatalokat járva Vásonynét megbízhatatlannak, a társadalomra veszélyesnek minősítva a Búzavirág Falugárda betiltását kérte, sőt, követelte. 1943 tavaszán a putnoki járás főszolgabírája (Lukács Endre) aláírásával megszületett a betiltó határozat. Florence az ismét önállóvá lett Gömör vármegye Alispáni Hivatalánál fellebbezett, azonban a hivatali ranglétrán feljebb került főszolgabíró saját határozatát immár alispánként bírálta el. Vásonynét még a megye területéről is kitiltották. Az asszony nagy önfegyelemmel fogadta a megalázó döntést, és bár nagyon vágyott arra, hogy gömöri „gyerekeivel” újra találkozhasson, nem lépett többé a megye területére. Ez a vágya később sem teljesült. Ezt üzente a falusiaknak: „…ha egyszer talán eltemettek engem, ne adjatok semmi mást, mint egy szál búzavirágot egy búzakalásszal. Ez a mi jelvényünk és az én kedvenc virágom.”

Mit is lehetne ehhez még hozzátenni. És a történetnek sajnos nincs is még vége. Kedvem lenne ironizálni, és felvetni, hogy ugyan mit is várhatott az ember a harmincas évek vidéki Magyarországától. Hogy majd tárt karokkal fogad egy akcentussal beszélő „idegent”, sőt, egy nőt, egy magányos asszonyt, akinek akarata, vágyai, tervei vannak, azokat keresztülviszi, és felkavarja az állóvizet? Hogy nem lesznek irigykedő, hataloméhes, korlátolt, pöffeszkedő kisemberek, felfuvalkodott uraságok, akiknek ez majd piszkálja a csőrét?

Ízig-vérig huszadik századi és magyar történet ez. Mert kapott az idegen asszony az urambátyáméktél, kapott jobbról, de aztán kapott balról, a kommunistáktól is. 1944-ben az ostrom alatt (70 évesen) önkéntes ápolónőként dolgozott a Vöröskeresztnél. Szolgálat közben combnyaktörést szenvedett és élete végéig fekvőbeteg maradt. 1945-ben lakását kifosztották, 48-ban elkobozták, és 48 órán belül otthona elhagyására kényszerítették. Hordágyon vitték el. 1949-ben halt meg.

Kár, hogy a hitéről nem tudtam meg többet. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy ilyen élet Krisztustól való elhívás nélkül végigcsinálható lett volna. Mindenesetre igaz rá, amit Jézus mondott: „Bizony mondom nektek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” (Mt 25,45)

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. november 13., szerda,
Szilvia napja van.
Tartalom
Vezércikk

Járay Márton
„Egy embernek volt két fia...”
Elkötelezettség vagy Szabadságvágy

Felszín

Tóth Sára
Egy angol nő, aki teljes lelkéből szerette Magyarországot
Vitéz Vásony Sándorné, született Florence Ayshford Wood

Sebesi Viktória
Köztes
Múlik... ha hagyjuk

Magasság

Réz-Nagy Zoltán
Állat és ragaszkodás
Mire taníthatnak minket négylábú vagy szárnyas testvéreink?

Miklya Luzsányi Mónika
Már megint a kötelező...
Diákok és az előírt olvasás

Mélység

Thoma László
(El)kötelező?
A függetlenségből a teljesség felé

Miklya Luzsányi Mónika
Pán Péter szindróma
A szülői jóindulattal kikövezett úton Seholországba

Szoták Orsolya
A tékozló lány története
A szülőkre vágott ajtó ha újra nyílik

B. Tóth Klára
Anyósringató
Egy elvesztett és bepótolt gyermekkor

Teljesség

Thoma László
A megmentő keresztség
Bárka, anyaméh, szeretet

Székely Tamás
Öröm-függők
Korlátok és felszabadulás

Üzenet

Pete Violetta
Ima odaadásért
Vízisíelőből búvárrá lenni

Pete Violetta
Jószándékú láncraverés
Egyházi válaszok fel sem tett kérdésekre

Áthallások

Hancsók Barnabás
Holtomiglan… vagy csak amíg nem jön jobb?
Az a bizonyos első év

Kitekintés

Püski Rita, Hlavati Dávid
Elköteleződés – belülről
Egy pár, néhány gondolat, egy fogadalom

Laurinyecz Péter Pál
Keresztség, bérmálás és hit
Milyen Isten gyermekének lenni?

Látogatóink száma a mai napon: 1084
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45732778

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat