belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Mélység

Szikszai-Dajka Emőke

Tudás és tagadás

Önmagam szétosztása

Emlékszem a napra, amikor összeállt a fejemben, hogy a halál az élet része. Ahogy a születés, vagy a légzés — a része, és nem az ellentéte, ahogyan addig gondoltam. Nagyon bizarr érzés volt, amikor tudatosult bennem, hogy mindenki, kivétel nélkül meghal, azok is, akiket szeretek, azok is, akik nem öregek, azok is, akiknek semmi bajuk, és ami a leginkább felfoghatatlan, hogy én magam is meghalok. Bizarr érzés volt és félelmetes, mégis nyugodt maradtam, mert még mindig olyan nagyon távol van a halál a fiatal és egészséges testektől nyüzsgő életemtől. Ahogy öregszem, egyre többször kell majd látnom a halált, és egyre reálisabbá válik majd az elmúlás lehetősége. De amíg valóban el nem jön, addig minden alkalommal téves riasztásnak bizonyul minden emlékeztető élmény – egy baleset, ami nem történt meg, egy veszélyes helyzet, amiből sértetlenül menekültem meg. Az élet újra és újra elhiteti velem, hogy az elmúlás szempontjából sebezhetetlen vagyok. Mintha a megmenekülés-élmények nagybetűs feliratok lennének: „Igen, mindenki meghal, de te nem!” „Bárkivel történhet baleset, de veled úgysem fog!” „Tényleg van halálos betegség, de csak másoknál!”

A halál elviselhetetlen közelsége

A lelkünk nem bírná elviselni, ha állandóan azon gyötrődnénk, hány lehetséges módon érhet véget az életünk. Ezért a halált a tudatunk egy ritkán látogatott, poros kis kamrájában tároljuk, és próbálunk minél kevesebbszer gondolni rá. Annyira emberi a halálhoz való hozzáállásunk: tudjuk, hogy van, tudjuk, hogy elkerülhetetlen, de egyszerűen nem vesszük tudomásul. Van, de nincs. Van, de nem létezik számunkra. Ez így jó – így megadatik nekünk a biztonság illúziója, és szabadon, rettegés nélkül élhetjük az életünket, amíg el nem éri a végét. A halál elfogadása azonban elengedhetetlen része a személyiségfejlődésünknek, előbb vagy utóbb, apránként adagolva bele kell építeni az életünkről alkotott képbe a végesség elemét. Lehet, hogy szépen lassan, kíméletes úton barátkozunk meg a halállal, de lehet, hogy valamilyen brutálisan illúzióromboló élményben részesülünk, és ott állunk, énvédő mechanizmusok, biztonságot nyújtó vélekedések nélkül a halál közvetlen közelében, védtelenül.

Szembenézni és nem félni

Főleg fiatalabb korunkban jellemző, hogy azt gondoljuk, az élet vége még olyan messze van, hogy talán nem is létezik. Ilyenkor használjuk a sebezhetetlenséggel kapcsolatos illúzióinkat a leginkább. Normális esetben ezt kinőjük, megtapasztaljuk a halált például a nagyszüleinken keresztül, beszélgetünk erről a családunkkal, segítséget kapunk a halál felfogásához és elfogadásához a kulturális közegünktől.

Sajnos a halált olyan messzire toltuk magunktól, hogy már csak hírből ismerjük. Az öregeket és a betegeket otthonokban helyezzük el, a haldoklóinkat a kórházban hagyjuk, a temetkezési vállalkozó diszkréten elintéz mindent: a ravatal már nem a házban van, koporsó helyett pedig gyakran egy jóval kisebb dobozban temetjük el a szeretteinket. A Huxley által elénk vetített kép jut eszembe: az emberek egész életükben különböző szereket szednek, hogy fiatalnak nézzenek ki, aztán elvonulnak a kórházba, hogy ott különböző fájdalomcsillapítókkal teletömve gyorsan meghaljanak. A különböző szertartások és rituálék, amik régen végigkísérték az ember életét, megkönnyítették a nehéz élmények elfogadását, és minden jelentős életeseménynél ott volt a család – nem voltunk egyedül, amikor születtünk, házasodtunk, szültünk, vagy meghaltunk. Ezek a rituálék majdnem teljesen megszűntek. Pedig nagyon nagy szükség van rájuk.

Önmagunk elengedése

Nélkülük nem alakulhat ki az ún. érett haláltudat, ami tulajdonképpen a halál elfogadását és a haláltól való görcsös rettegés megszűnését jelenti. Ebben nagy segítség lehet a vallás azáltal, hogy iránymutatást ad arra nézve, hogyan érdemes és hogyan lehet úgy élni a földi életet, hogy a halál eljövetelekor úgy érezhessük, volt értelme az életünknek, és alapvetően minden jól van úgy, ahogy van. A pszichológia is azt az álláspontot képviseli, hogy könnyebb elfogadnunk a saját halálunk eljövetelét, ha úgy érezzük, teljes, tevékeny, értelmes életet éltünk. Jung úgy gondolta, az életünk közepén, azaz harmincöt éves korunk körül döbbenünk rá arra, hogy végérvényesen felnőttünk, és az életünk második fele teljesen más lesz, mint az első volt. Eddig önmagunkat építettük – tanultunk, erősödtünk, fejlődtünk, növekedtünk, munkát és pénzt kerestünk, ezután pedig szét kell osztogatnunk magunkat és mindazt, amit gyűjtöttünk – a partnerünknek, a gyerekeinknek, a kollégáinknak és a társadalomnak. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy mag először megérik, majd egy új élet kiindulási pontjává lesz. Ha az életünk második felében sem kezdjük el szétosztogatni magunkat, nagyon fontos megtapasztalásokat kerülünk el, félbehagyjuk saját fejlődésünket, megfosztva ezzel magunkat saját életünk értelmének megértésétől.

Önmagunk „szétosztogatása” által adatik meg az érzés, ami könnyebbé teszi az elmúlás elfogadását – hogy részévé váltunk a gyermekeink, az unokáink életének, hogy alkottunk valamit, tanítottunk másokat, részei lettünk az emberiségnek, és ha elmúlunk, az életünkben elért eredményekben élünk tovább. Aki meg akarja magát tartani, elvész. Aki odaadja magát, megtartatik.

 

Hozzászólások

1. amadea reg - 2014-11-01 12:36:43

Ha valaki elkezd meditálni, néhány hét alatt megtapasztalja, ami korábban talán hihetetlen volt számára, hogy mi nem csak a test vagyunk. Elsősorban lélek vagyunk, és a gondolataink mögötti tudatosság vagyunk. A cikk utolsó két mondata nagyon fontos. Csak mások szolgálata által élhetünk Istennek tetsző életet. Ez azonban nem tévesztendő össze önmagunk feladásával és megfelelési kényszerrel. (Református könyvesboltban is kapható Anita Moorjani könyve, aminek az elolvasása után teljesen átértékeljük a halálhoz (és élethez) való viszonyunkat.)


2. Gáspár Tibor - 2014-11-04 18:20:30

Sok jó gondolat került ebbe az írásba. Valóban a Bibliában Jézus mondja: Aki meg akarja tartani az életét, elveszti, aki pedig elveszti, megtartja azt. Attól azonban óvnék mindenkit, hogy egy "érzéstől" várja az elmúlás elfogadásának könnyebbé válását. A keresztény hit alapján, vagy van bizonyosságom a saját életem Istennél eltett örökkévaló jutalmában, vagy minden embernél nyomorultabb vagyok. Nem én mondom, a Biblia: Pál első levele a korinthusbeliekhez 15. fejezet 19. verse. Az életünkben elért "eredmények" fontosak, a hit cselekedetek nélkül halott, de Isten országának első újszövetségi tagja, a Jézussal együtt keresztre feszített egyik lator ennek "teljes" hiányában is megnyugvással tehette le életét, pusztán a Megváltó szavára hagyatkozva: Ma velem leszel a paradicsomban. Lukács evangéliuma 23. fejezet 43. verse. Jobb tehát ha nem arra nézve teszem a jót, mert így leszek része az emberiségnek, és az elért eredményekben tovább élhetek - ezt a világ is meg tudja tenni - hanem az én Megváltóm iránti hálából, aki önmagát adta értem. Feleségem édesanyjának halálakor Isten az Ő igéjével vigasztalt meg engem: Mert a bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. Pál levele a rómaiakhoz 6. fejeet 23. verse Ez az Istentől való teljes és tökéletes vigasztalásunk, de ennek alapja nem "érzés", hanem hit: teljes szívemmel hiszem, hogy amit Isten megmondott, az úgy is lesz.



Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. május 23., csütörtök,
Dezső napja van.
Tartalom
Vezércikk

Bölcsföldiné Türk Emese
Csak egy hajótörés az úton
Hova sodor a víz?

Gondolkorzó

Bella Violetta
Digitális misszionárius kerestetik
Web2-es örömhír

Felszín

Záborszky Zsófia
Egymás terhét hordozva
Legion run

B. Tóth Klára
Isten tenyerén
„Sem magasság, sem mélység nem választhat el”

Magasság

Sebesi Viktória
Elhullás
Őszi töredék

Szikszai Szabolcs
Jegyzetfüzet
A szenvedésről

Szabó Dóra
Tükörfordítás
Valójában közelebb...

Mélység

Szikszai-Dajka Emőke
Tudás és tagadás
Önmagam szétosztása

Szabóné László Lilla
Vet.Él.És…
Kimegy a magvető vetni.

Záborszky Zsófia
Függ-ő
Vezet út a gyógyuláshoz?

Teljesség

Szikszai Szabolcs
Zuhanás a magasba
Isten jön felém vagy én megyek Isten felé?

Üzenet

Horváth Zsuzsanna
Tégy egy lépést előre
Sárbaragadt életek

Jezsoviczki Noémi
A pusztában negyven éven át
Visszanézni Kánaánból

Áthallások

Miklya Luzsányi Mónika
A Gyűrűhordozó útja
Ki juthat el a Végzet hegyéhez?

Bella Violetta
Bőrbe vésett élet
A beavatott

Kitekintés

Szoták Orsolya
Úton hazafelé
Mit adhat egy átmeneti otthon?

Látogatóink száma a mai napon: 5604
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44417001

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat