Korábbi számok Elküld Nyomtat Mélység

Melyikünk ne érezte volna úgy, hogy mérhetetlenül szorong, fél, vagy le van törve, és az oly kedvelt tevékenység vagy személy sem tudja felrázni depressziójából? Vagy úgy, hogy az élet aktuális problémájával egyszerűen képtelen megbirkózni?

Úgy vélem, mindannyiunkkal történt már ilyen, ha máskor nem, kamaszkorban biztosan. Ekkor érzi talán leginkább úgy az ember: egyszerűen nem vagyok normális. Na de meddig tart a normális, meddig a „beteg"? Gondoljunk csak Csehov A 6-os számú kórterem című novellájára: nehéz meghúzni a határvonalat a világban mászkáló, és a kórterembe zárt őrültek közt. Abnormálisnak azt tekintjük, aki egyrészt eltér a statisztikai átlagtól - ebben az esetben egy boldog ember abnormális? -, aki eltér a társadalmi normáktól, ami időben változó, hiszen a nudizmus 30 éve még elfogadhatatlan volt, mára megszokott. Ezen felül nem normálisnak tekinthető az, aki nem tud alkalmazkodni, ami deviáns magatartáshoz vezet, például ha valaki képtelen buszra szállni, annyira fél a tömegtől.

Most pedig lássuk, melyek a normális emberek ismérvei: elsőként a valósághű érzékelése mind önmaguknak, mind a környezetüknek - képesek mások kijelentéseit helyesen észlelni, nem értenek félre mindent, és normális emberek tisztában vannak határaikkal. Ebből következik az önismeret, az öntudatosság képessége, melynek következtében képesek az önkontrollra; bíznak abban, hogy képesek magatartásukat szabályozni. Normális ember ezen felül tudja magát reálisan értékelni, és mások elfogadását is érzékeli, tehát ritkán érez elidegenedettséget és értéktelenséget. Így képes kialakítani mély, de szelektív társas kapcsolatokat, és az intimitás megélésétől sem ódzkodik: szeretetet kapni és adni is tud. Végül egy normális ember képes alkotni, nem érez kényszeredettséget, fáradékonyságot, kóros energiahiányt munkavégzés közben.

Ha magunkba nézünk, valószínűleg nem felelünk meg az összes kritériumnak - de ne gondoljuk, hogy ettől még súlyos problémánk van! Szakember segítségére akkor szorulunk, ha ezeknél jóval súlyosabbak a tüneteink - vagy akkor kell egy környezetünkben élőre odafigyelni, ha ilyeneket tapasztalunk rajta. Két nagy betegségcsoport jellemzését vázolom fel: a szorongásos betegségekét és a hangulati betegségekét.

A pszichopatológia egyik vizsgálati területe a szorongásos betegségek: ide tartozik a generalizált szorongás, a pánikbetegség és a fóbiák. A generalizált szorongásban szenvedő beteg folyamatosan „görcsöl", ideges, stresszes, emiatt fáradékonyabb, ugyanakkor alvászavarai miatt nem tudja magát kipihenni, ami munkavégzésére is kihat. Nem csoda, hogy az ilyen betegek átélhetnek pánikrohamokat, amikor úgy érzik: most meghalnak, de legalábbis valami rendkívüli fog történni, aminek hatására erősödik a szívverés, fokozódik az izzadás, a légzés kapkodóvá válik... A generalizált szorongó betegek legrosszabb tapasztalata az, hogy pontosan ők maguk sem tudják, mi váltja ki a szorongást vagy a pánikrohamot. A témával igen részletesen foglalkozik Fritz Riemann A szorongás alapformái című művében.

Konkrétabb okai vannak ezzel szemben a fóbiáknak: olyan félelmek ezek, melyek akadályozzák a mindennapi életet. A felnőtt lakosság félelmét általában a következő hét ok valamelyike váltja ki: kígyók, a magasság, vihar, orvos, betegség, halál, testi sérülés. Ezek általában az egyszerű fóbia kiváltói. A társas fóbiában szenvedő emberek leggyakrabban a nyilvános beszédtől és a közös étkezéstől félnek, és jellemzően igen bizonytalanok társaságban. Folyamatosan attól tartanak, hogy elpirulnak, vagy dadogni fognak, holott egyik sem történik meg. Az egyszerű és a társas fóbiát viszonylag egyszerűbb kezelni - keményebb dió az agorafóbia, mely görögül piactértől való félelmet jelent, magyarul félelem mindenfajta új helyszíntől, főleg nyitott terektől, tömegtől, utazástól - egy átlagos budapesti bevásárlóközpontban minden bizonnyal egyszerűen pánikrohamot kaphat egy agorafóbiás... Ezért aztán ezek a betegek igyekeznek nem elhagyni az ismerős, otthoni környezetet, amely mögött az a gyerekkori félelem áll, hogy anyjuk elhagyja őket.

A szorongásos betegek közül talán a rögeszmés-kényszeresek élete a legnehezebb: rögeszmés, folyton ismétlődő gondolataik kényszeres cselekvésekre ösztönzik őket, melyeket ott és azonnal meg kell tenniük. Minden bizonnyal mi magunk is éreztük már azt, hogy nem vagyunk biztosak abban, hogy bezártuk-e az ajtót, és ezért gyorsan visszaszaladunk ellenőrizni. A rögeszmés betegek életéből, mindennapjaiból ezek a „tevékenységek" órákat vesznek el, jóllehet tisztában vannak a gondolatok ésszerűtlenségével. A leggyakoribb tünetek: félelmük a másokban okozott sérülés miatt, a folyamatos tisztálkodás a fertőzések elkerülése végett, és az elvégzett feladat kielégítő volta miatti kételkedés.

A pszichopatológia másik nagy vizsgálati területe a hangulati betegségek köre: ide tartozik a mai „emós" fiatalok kedvenc elfoglaltsága, a depresszió, valamint a bipoláris kórkép.

Depresszív időszakokat mindnyájan átéltünk, átélünk életünk során - legtöbben kamaszkorunkban. A kiváltó ok lehet iskolai vagy munkahelyi kudarc, egy szeretett személy elvesztése, vagy a tudat, hogy egy betegség vagy az öregedés miatt csökkennek erőforrásaink - az ilyen stresszre adott reakció a depresszió, és egészen addig normálisnak tekinthető, amíg egyensúlyban van a kiváltó ok súlyosságával, és ha idővel kilábal belőle az ember. Melyek azok a tünetek, amelyekből magunkon vagy a környezetünkben élőkön észrevehetjük a depressziót? A leggyakoribb hangulati tünet a szomorúság, a levertség, az örömtelenség - azaz már semmi sem tudja felvidítani a beteget, sem a hobbija, sem a családja. Sokat sír, és öngyilkosságot fontolgat. Negatív gondolatai vannak önmagára és a jövőre vonatkozóan: ő értéktelen, a jövő pedig teljesen reménytelen. Emiatt egyáltalán nem motivált, sőt passzív, nem kezdeményez. A legszembetűnőbbek a testi tünetek: hirtelen súlynövekedés vagy súlycsökkenés következhet be, valamint jellemzőek az alvászavarok, az energiahiány és a fáradékonyság: legszívesebben egész nap csak aludna a beteg.

Egy-egy depressziós szakasz negyede nem hosszabb egy hónapnál, a fele rövidebb 3 hónapnál, és csak negyede tart egy évnél tovább - az ilyen betegeknek pedig csupán tíz százaléka marad tartósan beteg, ami jó arány. Ugyanakkor könnyű visszaesni, hacsak nem stabilan jöttünk ki a legelső depresszióból. Érdekes és figyelemreméltó adat, hogy az öngyilkosságot elkövetők nagy része depressziós - és mivel a nők háromszor annyi alkalommal kísérelnek meg öngyilkosságot, körükben gyakoribb a depresszió előfordulása. Ugyanakkor a férfiak „sikeresebbek" az elkövetéskor, ők ugyanis nem altatót vesznek be vagy az ereiket vágják fel: a főbelövés, az akasztás és a szén-monoxid belélegzése a biztos. A lőfegyverrel elkövetett öngyilkosságok száma azonban nő a nők körében, emiatt (és a növekvő iskolai-egyetemi mészárlások miatt is) át kellene gondolni a házi lőfegyvertartásra vonatkozó törvényt.

A mániás depresszió vagy bipoláris kórkép depressziós és mániás szakaszok váltakozásából áll - a depresszió nélküli mániás szakaszok ritkák. Hogy is néz ki egy ilyen beteg élete? Nemcsak egyik napról a másikra, hanem egy napon belül is lejátszódhat a változás: a mániás szakaszban „pörög" a beteg: energikus, folyton beszél, nagy tervei vannak; a depressziós szakaszban pedig gyakorlatilag „dühöngő őrült": ekkor is állandóan csinál valamit, de közben rohangál ide-oda, énekel, szitkozódik... nem lehet könnyű együtt élni egy ilyen beteggel, bár szerencsére ez az egyik legritkább hangulatbetegség. Táboroztatásom során találkoztam három gyerekkel, testvérek voltak, mint az orgonasípok követték egymást egy-egy év különbséggel. Megérkezésükkor igen kicsi volt a csomagjuk: ahhoz képest, hogy egy hétre jöttek, hármójuk ruhája egy kisebb sporttáskában volt. Munkatársaimmal a finom tudakozódás eredményeképp megtudtuk: az apukájuk csomagolt és a nagymamájuk, mert ők nevelik őket - az édesanyjuk nem lehet velük, mert mániás depressziósként valahol egy elmegyógyintézetben él, távol ettől a három tündéri gyerektől.

A mániás depresszió, hála Istennek, igen ritka betegség, de ha a családban már előfordult, nagyobb eséllyel jelenhet meg újra - úgy tűnik tehát, hogy a bipoláris kórkép inkább biológiailag meghatározott, mint a környezettől függő mentális betegség.

Kérem a kedves Olvasót, ne ijedjen meg, ha bármilyen tünetet felismert önmagán, vagy közeli hozzátartozóján: kezdő medikusok is hajlamosak az összes betegséget felismerni önmagukon... Ha úgy érzi, szükséges, forduljon szakemberhez, mentálhigiénés szakember is lehet az illető, mert vagy megnyugtatja az embert, hogy nincs nagy baj, vagy továbbirányítja. De a gyógyulás első lépését ez esetben mindenképpen már megtettük.