belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Mélység

Bölcsföldiné Türk Emese

Elég-e, hogy református vagyok?

Máriák, gyertek segíteni a Mártáknak! – reakció Tóth Sára cikkére

Életem legmegrázóbb élménye az első diplomavédésem volt. Nem vagyok jó szakdolgozatíró (erre a harmadiknál jöttem rá – ez volt a mentálhigiénés, nem hiába a 130 óra önismeret). Az elsőnél, amiben hittanoktató szakosként a zsoltárokról írtam, azok liturgiai szerepét „kutattam", ellátogattam a rabbiképzőbe is anyagot gyűjteni, és írtam a katolikus zsolozsmázásról (katolikus gimnázium diákjaként ismertem, szerettem a zsoltároknak ezt a fajta felelgetős olvasását), a végén egy Kálvin-idézettel zártam. Sok évvel ezelőtt történt, fiatal voltam, lelkes, naiv. A védésen úgy gondoltam, elmesélem ezeket az élményeimet. Ezek után a bizottság elnöke, aki akkor látta életében először a dolgozatomat, azt kérdezte legalább ötször: mitől református hitoktató maga, ha...? – és itt olyanok következtek, hogy ha rabbiképzőben gyűjt anyagot, ha a katolikusokkal foglalkozik, ha nem Kálvin zsoltárszemléletét elemzi stb. Sok mindenre fel voltam készülve, de erre nem. Csak ültem, és döbbentem néztem a bizottságot, hogy ez most tényleg megtörténik. Nem tudtam, nem akartam hinni a fülemnek. Fiatal voltam és naiv. És döbbent, és lefagyott. Nem tudtam akkor még azt sem mondani neki, hogy éppen ezekért vagyok az. Mert ismerem a gyökeret, a törzset vadolajfa létemre.

Nem gondolom, hogy ezért lett fontos a reformátusságom, mert már akkor is fontos volt. Mostanában, hogy egy ideje körülvesznek olyanok, akik arról áradoznak, hogy milyen jól csinálják másutt az egyéni utak bejárását, csendet, szemlélődő imát, Jézus-imát, megint elgondolkoztam a kérdésen: mitől vagyok református hitoktató? Mitől vagyok református? Mitől vagyok hitoktató?

Református vagyok. Örömmel. Szeretem az egyházamat. Minden hibájával együtt. Szeretem, mert Krisztus testének tagja. Hogy melyik tagja, nem tudom.
Sokszor a szája (bár a fej maga Krisztus), amikor igét hirdet, prédikál, bibliaórát tart, magyaráz és beszél, beszél, beszél... néha kicsit sokat, néha kicsit fennkölten, néha túl kánaánin.
Néha az esze – szeretne lenni –, amikor iskolákat működtet, tanít, nevel, oktat, kutat, tudományoskodik... néha kioktatón, néha törvényeskedőn, néha olyankor is, amikor nem a saját eszére kellene támaszkodnia.
Néha a keze, amikor segít, megfogja a munkát, templomot épít, takarít, tésztát gyúr, ápol, hímez, főz, segélyt oszt... néha kicsit keveset, kicsit kevesen, asszonyian, női módon.
Néha a lába, amikor meglátogat betegeket, amikor kirándul a gyülekezettel, amikor határon túli kapcsolatot építve odamegy... néha megfáradva, néha kipipálósan, néha öregesen.
Néha a hangja, amikor zsoltárokat, dicséreteket énekel, nyári táborokban gitárszóval zengve, ifjúsági (vagy bármilyen) istentiszteleten megújítva évszázados énekeinket, vagy mai módon énekelve, sófárosan dicséri Istent... néha vontatottan, néha csak női hangon, néha digikántorral, néha túl amerikaiasan, néha.
Néha a szíve, amikor szereti a mellette ülőt, amikor imádkozik a lelkészéért, amikor megvigasztal, amikor meghatódik, amikor befogad, amikor megérti testvérét, aki másképp éli meg hitét, amikor hordozza egyházát... néha keményen, néha kizárón, néha előítéletesen, néha csüggedten, néha kényszeredetten, néha.

Szeretem templomainkat.
Az elsőt, ami Budapesten épült, az óbudait, ahol kereszteltek. A szecessziós, díszes, százéves fasorit, ahol konfirmáltam, az egyetlen török idők alatt épült kőtemplomot, a kecskemétit, a mezítlábas „Notre Dame"-ot, a tákosit, a kicsi dunántúli öcsit, ami a Művészetek Völgyének befogadója volt, a 20. századi, érdekes dunaújvárosit, és a 21. századi, kőbefaragott keresztes gazdagrétit, mert ide járok.
Szeretem a csillagot a tetejükön, mert az ige jut eszembe: „Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük", és mert Krisztushoz vezet.
Szeretem az elrendezését, mert Krisztus van a középpontban, és mindannyian Őrá figyelhetünk.
Szeretem a szószékkoronát – ahol van –, mert Krisztus királyságát juttatja eszembe.
Szeretem az úrasztalát a közös kehellyel, mert Krisztussal és a testvéreimmel lehet közösségem ebben.
Szeretem az úrasztalán a nyitott Bibliát, mert Krisztusról beszél, és megnyílik az Ige.

Vállalom az egyházamat.
Amikor kamasz voltam, bizonyos helyzetekben – mint minden kamasz –nem szívesen vállaltam a szüleimet. Ciki volt velük menni nyaralni, elfogadni, hogy konzervatívok, szigorúbbak, mint a barátaim szülei.
De felnőttem, és hálás vagyok nekik, és örömmel vállalom őket. Sajnos már egyikőjük sincs velem. Ismertem a hibáikat, gyengeségeiket, de szeretem őket, ezért vállalom, és büszke vagyok arra az örökségre, amit tőlük kaptam. Anyai ágon sok minden mellett a reformátusságot, a katolikus apai ágon azt, hogy tudom, nem a reformációval kezdődött az egyházam.
Így vállalom az egyházamat is. A majd 2000 éves múltjával, Augustinusszal, Szent Istvánnal, Assisi Ferenccel könnyen, az inkvizícióval, keresztes hadjáratokkal egyáltalán nem azonosulva. De leginkább vállalom a 16. századi, három részre szakadt ország megújulását, Sztárai hegedűjével, az induló iskolákat, a tordai zsinaton kimondott vallásszabadságról szóló törvényt, a Vizsolyi Bibliát, Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításait, a peregrinusokat, akik Európát nyitottan bejárva, hazahozták az értékest, az újat, ezáltal gazdagítva hazájukat, Bocskait és Bethlent, a gályarabok hitvalló szenvedését együtt a 20. századi hitvalló szenvedőkkel, Molnár Máriát és Zsindelyné Tüdős Klárát, Ráday Pált és Gedeont, a bibliás Rákócziakat, Árva Bethlen Katát, az Öreg Szikszait, az élet minden területére megírt imádságaival, Dobos Károlyt, akinek 90 évesen is az ifjúságért szóltak az imádságai. Büszkén vállalom az örökségüket, tudva, hogy ők sem voltak tökéletesek. De örökösük vagyok. Magamban hordozom őket.

Református vagyok. De ezek eddig csak bennem élő elvek. Ezeket én érzem, gondolom, vallom. Ettől még nem mutattam meg, hogy mit jelent nekem. Miért is vagyok hitoktató?
Református vagyok, mártai és máriai módon. Személyiségemből fakadva kicsit mártaibban, és néha nem értem a Máriákat, hogy miért mennek át a szomszédba, hiszen hozzánk is (!) bejött Jézus. Persze tudom, hogy néha jó szomszédolni is.
Tehát mártai módon szeretek cselekedni, nem azért, mert ez üdvözít, hanem mert ez fakad belőlem, a személyiségemből. Szolgálok. A gyülekezetemben, a munkahelyemen, a lelkész férjem mellett. Az egyházamban. Azzal, amit kaptam, ajándékba.
Nekem ez egyrészt a befogadás: az otthonomba, szívembe, őszintén, egyszerűen, gondoskodva, mártaian, hogy senki ne szenvedjen szükséget. Ezzel a befogadással vagyok nyitott a testvérre, ezért szeretek beszélgetni vele, ezért hallgatom meg, ezért tanultam mentálhigiénét, hogy még jobban kifejezzem, fontos számomra, hogy ő hogyan éli meg a küzdelmeit, mélységeit, magasságait. Nem ítélem meg, hanem nyitott vagyok rá. Kinyitom a szívem a vele való közösségre az imádságban is.

Másrészt a hitoktatásban végzett szolgálat. Gyerek-istentiszteleten, táborban, hittanórán, tankönyvírással, hallgatókat mentorálva, teológusokat lelkesítve. Továbbadva azt a megújuló örökséget, amit a Krisztus-követés jelentett évszázadokon át. A semper reformanda szellemében: személyesen is szükségem van megújulásra, de az egyházamnak is.

Azért emlékeztetem magam mindig, hogy a jó rész Máriáé. A többi elvehető. Le kell ülnöm Jézus lábához, és hallgatnom Őt. Ez tényleg jó. Hallgatni, csendben lenni, gondolkodni, elmélkedni, elmerülni, elmélyedni, koncentrálni vagy csak lenni Jézussal. Benne van a reformátusságunkban. Bibliaolvasó kalauz, áhítatos könyvek, az Öreg Szikszai, énekeink, az egyéni csendesség. Jézussal lenni. Hallgatni Őt. És Ő megszólal. Szól a szívemhez, szól az eszemhez. Hogy érezzek, értsek, induljak, tegyem, mondjam. Nem biztonságosan, nem szűkösen, hanem komfortzónámból kilépve, hittel. Nem magamért, Érte, és Általa a legkisebbekért.

Ami a legfontosabb számomra, hogy szól. Akkor is, amikor kérdéseim vannak. Hitbeli, küzdelmes kérdésekre mindig egyértelmű választ kapok, ami által bennem tisztázódik a kép, mélyül a kapcsolat. Tudom, melyik ige vezetett egy-egy kérdésben, és szeretem ezeket az igéket. Nem felcsapva, rábökve, véletlenszerűen, hanem napi igeként, hittanórai, gyermek-istentiszteleti textusként, tehát vezetve, nem belemagyarázva.
Ezért volt fontos nekem a minap Jézus megkísértésének története. Isten igéje arról nem ír, hogy mit csinált Jézus az alatt a negyven nap alatt. Csak arról ír, hogy amikor a kísértés jött, akkor az igét hívta „segítségül": „meg van írva". Nekem ezt jelenti a reformátusságom. Ami Isten szava, annak ereje van. Ereje az életemben, ereje, ha hirdetik, ereje, mert szól. Ahogy Visky András írja édesapja könyvének előszavában: „Az Írás ugyanis (...) csak szigorúan önmagunkra értelmezve nyilatkozik meg, a lehető legkonkrétabban értelmezett jelenben, abban a pillanatban, amikor kiemelkedik a történelmi időből, és személyesen szólít meg. Ekkor élet fakad belőle..."

Jézus az imádságról is szól. Amikor a tanítványok kérik, hogy tanítsa őket, akkor a miatyánk szavaival. A Hegyi beszédben a belső szobával, és nem a bőbeszédűséggel. A farizeus és vámszedő által a lelkületéről. Az erejéről, ha ketten-hárman együtt imádkoznak. Az 5000 megvendégelésénél a cselekedetével szól arról, hogy hálaadással sok minden elérhető. A Gecsemáné kertben nem szól az imádságról, hanem beleláthatunk abba, hogy Ő hogyan imádkozott: „Legyen meg a te akaratod!" Eközben Péter, Jakab és János aludt. Márta az ünnepre készült, Mária pedig visszagondolt a kenet illatára, amivel megkente Jézust...

Kedves Máriák, akik a szomszéd házban szívesebben kuporodtok Jézus lába elé: gyertek haza! Jézus itt is itt van. Segítsetek leülni nekünk, Mártáknak a lábaihoz. Legyetek nyitottak felénk... 

 

Hozzászólások

1. Ágostonné Szőcs Anna - 2014-03-20 18:05:36

Nagyon kösöznöm ezt a szép írást. Szívemből szólt.

Mi lehet az oka annak, hogy valaki másfelé fordul, esetleg ősellenségeinkhez, a jezsuitákhoz?

1.Talán mert már nem ősellenségek, bár ezzel a vállalt múltjukkal nehéz ezt így gondolni.

2. Néha tényleg átbillen a tanítás a szüntelen bűnkeresésbe, holott a keresztyén élet nem ez, hanem Krisztus követés. De hát ezt itt, reformátusoknál is jól tudjuk.

3. Leginkább azonban azt gondolom, hogy Pál apostol fogalmazza meg a valódi okot. "Mert lesz idő, amikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük És az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mesékhez odafordulnak. De te józan légy..." II. Timóteus 4.3.4


2. Kiss lászló - 2014-03-21 10:41:25

Kicsit helyre tett ez az írás.
Azokta a kérdésekre is választ kaptam, melyeket megfogalmaznni sem tudtam, de mint kétség bennem volt.
Köszönöm!


3. Tóth István Ferenc - 2014-03-21 11:22:34

Kedves Anna asszony!

Örömmel látom hozzászólását az oldalon.

Ezúton kérem Isten áldását az egész családra.

Nagy szeretettel gondolok Önökre, az ott eltöltött estére.


4. Major Jenőné - 2014-03-23 18:48:14

Hálásan köszönöm ezt az írást. A szüleim több mint hatvan évvel ezelőtt azért kereszteltek Márta névre mert bíztak benne, hogy megmaradok, és szorgos felnőtté válok, ugyanis csak egy kiló ötven dekagramm súllyal születtem. Sokszor hallottam, így  " Márta, Márta szorgalmas vagy de egy a szükséges dolog és Mária a jobbik rész választotta."


5. Kondor Katalin - 2014-03-23 21:41:37

Olyan jó volt olvasni ezt az irást!  Napok óta forgattam magamban Tóth Sára cikkét, és nagyon hálás vagyok ezért a szelíd, bölcs hangért, amin a válasz megszületett. Köszönöm.


6. Kovács Bori - 2014-03-31 11:51:30

Magamévá teszem a „Máriákhoz” intézett segítség-kérést, és nyitottságom jeleként leírok néhány gondolatot. (Vagy a segítségkérésre való reagálásom „Mártává” tesz engem?... :) )

Tóth Sárához hasonlóan én is úgy tapasztalom, hogy a hagyományos református kultúra nem szereti a csöndet (néhány új kezdeményezéstől eltekintve). Az ún. református csendesnapok általában előadásokból és beszélgetésekből állnak és az áhítatok is – bár gyakran nevezzük csendességnek – ritkán mozdulnak el a verbalitás talajáról. Ezért megyek én is „szomszédolni”, ha tényleges csendre vágyom. De nem csak ezért.

Ami igazán vonzóvá tette számomra a szentignáci „csendességet”, az a tisztelet és bizalom, amivel a lelkigyakorlat kísérője viszonyult Istenhez és hozzám, a – még csak nem is katolikus – résztvevőhöz. Nem próbált (a „tiszta tanítást” féltve) irányítani, elvezetni a „helyes” látásmódig és gyakorlatokig. Ehelyett kérdezett és meghallgatott, tapasztalatot osztott meg, elmondott néhány ötletet, igerészt javasolt az elmélkedéshez, de ebből semmi nem volt kötelező. Az volt fontos, hogy én találjam meg azt az utat/módot, ahogyan én meg tudom tapasztalni az Isten közelségét. Ebben a vajúdásban kísért engem, bízva Istenben, hogy szólni fog hozzám és bízva bennem, hogy teológiai képzettség nélkül is képes vagyok meghallani az Ő hangját.

A szeretet pedig – szerintem – nem jelent minden esetben kizárólagosságot. Szeretem a szüleimet, ennek ellenére életem lényegi részét évek óta a férjemmel osztom meg, nem velük. Hasonlóképpen a „szomszédolásaink” sem hiszem, hogy szeretetlenség jelei lennének a református egyház iránt. Sőt! Úgy gondolom, a szeretet néha épp ezen a nyelven kell megszólaljon, ráébresszen egy olyan hiányra, igényre, amit a református egyház keretei közt teljes egészében ki lehetne elégíteni, ha a hívek szükségletei fontosabbak lennének, mint az ősi hagyományok és struktúrák megőrzése.



Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. május 23., csütörtök,
Dezső napja van.
Tartalom
Vezércikk

Pete Violetta
Nyitnikék
Szűrők, zárak, levélszemét

Gondolkorzó

Bölcsföldi András
Szabálytalan lelkésztípusok
Nem a lelkésztípusok szabálytalanok, hanem a róluk kialakított kép.

Felszín

Fekete Zsuzsanna
A hercegnő fejlődéstörténete
Nőideál és a párkeresés

Sebesi Viktória
Leheletnyi köd
„valahol én is, és ne itt egyedül”

Magasság

Fekete Zsuzsanna
Jövőnk hajnala
Civilizációk örökös libikókán?

Pete Violetta
Szakadt
Az állandóság hiánya

Mélység

Tóth Sára
Nyisd ki a szíved és sose félj?
Relaxáció, meditáció, szemlélődő imádság – kell-e tőle félni?

Bölcsföldiné Türk Emese
Elég-e, hogy református vagyok?
Máriák, gyertek segíteni a Mártáknak! – reakció Tóth Sára cikkére

Miklya Luzsányi Mónika
Vigyázz! Életveszély!
Kamaszok és a határfeszegetés

Miklya Luzsányi Mónika
Csak őszintén
Igen és nem kihívása

Teljesség

Székely Tamás
Nyitott vagy rá?
Lőrések és vizesárok helyett

Üzenet

Szikszai Szabolcs
Gyülekezetek és bennük mi
Zárt és nyitott, integratív és profil – te hova jársz?

Thoma László
Nyitott iskolaajtók
A református bolygóról érkeztünk

Czapp Enikő
Spektográf
Színekhez juttatni a színvakot

Áthallások

B. Tóth Klára
Az igazság ösvényein
Nyílt terek a Bibliában és a művészetben

Hancsók Barnabás
Kütyüszerelem – A nő
Meghódít a szoftvered?

Kitekintés

Gueth Péter
Az istenek szigete
Rövid történet a kellemetlen sztereotípiákról

Látogatóink száma a mai napon: 5570
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44416967

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat