Korábbi számok Elküld Nyomtat Teljesség

Pár napja Jób könyvét olvasva rátaláltam valamire: Bildád második beszédében (Jób 18. fejezet) hosszan ecseteli a bukását annak, „aki nem akar Istenről tudni”, és mindezt Jóbnak címzi. Hohó – mondtam magamban: Bildádnak ez a második beszéde összemossa az ateistát azzal a hívővel, aki hitében éppen krízisen megy keresztül.  Valahogy nagyon ismerősnek tűnt ez a szemlélet. 

Jób könyve nagy hangsúlyt fektet arra, hogy többféle teológiát, többféle istenképet mutasson be – hamisat és elfogadhatónak véltet egyaránt; ennek a korrektségnek a jegyében szerepelnek benne a barátok, akik egy-egy teológiai szemlélet szócsövei is egyben. Ezek közül a fent említett Bildád istenképe és egész világképe a leginkább problematikus számomra. Ami miatt most első körben kritizálom, az a statikussága, de még problémásabb és veszélyesebb az a fajta leegyszerűsítése, amellyel egy kalap alá veszi az ateistát és hitbeli krízisben lévő embert.  

A statikus világnézetet képviselő ember folyamatosan támadásnak van kitéve, állandó defenzívában van: védekeznie kell, hogy megőrizhesse önazonosságát és ne keveredjen ellentmondásokba. Az az ember pedig, aki krízisbe került, szükségszerűen támadja ezt a statikus világképet, hiszen éppen azt éli meg, hogy ennek a statikus világszemléletnek az úgymond igazságai, válaszai elfogadhatatlanok a számára. Ezek a válaszok Jób könyvében az úgynevezett visszafizetésbe vetett hiten alapulnak: azaz érdemes hívő, kegyes életet élni, mert annak meglesz a földi élet keretei között a jutalma, és aki bajok, csapások közé került, annak bizonyosan az az oka, hogy elszakadt Istentől és bűnöket követett el.  

Bildád kőszikla stabilitású igazságokról beszél, az atyák bölcsességére hivatkozik, és azt tartja a hívő legfőbb feladatának, hogy igazodjon az atyák tanításához, ami már úgy kész van, mint egy építmény, sziklából faragott, stabil erődítmény.
A 42. zsoltárban ezt a képet, metaforát találjuk: Isten a mi oltalmunk és erősségünk. Az oltalom képével nincs semmi baj. Jézus maga is hivatkozik oltalmazásra, amikor arról szól: „Hányszor akartalak összegyűjteni, mint kotlós a csibéit…” (Lk 13,34) De erre az oltalmazási szándékra Jézus dinamikus képet használ!
Nem így az erősség, a vár, amely többrétegű szimbólumként túlmegy az oltalomadás puszta szándékánál. Hadd mondjak erre egy példát:
Carl Gustav Jung írja a visszaemlékezéseiben, hogy amikor még Sigmund Freud munkatársa és tanítványa volt, egy alkalommal Freud így szólt hozzá: „Kedves Jung barátom, ígérje meg, hogy soha nem adja fel a szexualitás-elméletet. Ez a legeslegfontosabb. Tudja, dogmává kell tennünk, rendíthetetlen bástyává!” Erre Jung némi csodálkozással kérdezte: „Bástyává – mi ellen?” Jung úgy emlékszik vissza, hogy ez a két szó, „bástya” és „dogma” megrémítette, mondván, hogy megingathatatlan hittételt ott szokás felállítani, ahol „egyszer és mindenkorra el akarják nyomni a kételkedést”. 

Most térjünk rá Bildád hitről alkotott felfogására: egy várhoz, erődítményhez hasonlított teológiai rendszerben a hit sem lehet más, csak stabil, biztos és megingathatatlan. Azt mondja Jóbnak: „Azt hiszed, önmarcangolásod miatt elmozdul a szikla a helyéről?” (Jób 18,4)
Jób krízisbe került hite – amely szerinte nem is teológia, csak önmaga ellen fordult agresszió – egyfajta irritáció, amely ki akarja kezdeni az elmozdíthatatlan sziklákból épített teológiai rendszer felépítményét.
Bildád és későbbi reprezentánsai, egészen a mai bildádokig, így gondolkodnak: aki a kellő stabilitást nem tudja produkálni, aki „mint élő kő” nem tud beépülni a „közösség lelki templomába” (1 Pét 2,5), aki nem jutott hitbizonyosságra, mert nincs úgymond „élő kapcsolata a feltámadt Jézussal”, annak számítania kell rá, hogy pislákoló, füstölgő mécshez hasonló hitét elfújják, mondván, ha nem ég rendesen, akkor ne kormozzon itt össze-vissza!
Bildád második beszédében éppen a kialvó mécses képével él (Jób 18,6) azokkal kapcsolatban, akikről úgy gondolja, hogy „nem akarnak Istenről tudni”.
Ez különösen érzékeny pont lehet azoknak, akik ismerik Ézsaiás könyvének azt a sokat idézett mondatát, hogy: „…a megrepedt nádat nem töri össze, és a füstölgő mécsest nem oltja el.” 

Ézsaiás könyvében az „ÚR szolgájának” bemutatásáról van szó: akit Isten támogat, akit választott és akiben gyönyörködik. Aki nem az a hangos, lármás lehengerlő fajta, hanem olyan, aki a sérült, gyenge, törött és füstölgő hitűeket nem rekeszti ki, nem küldi el, nem fosztja meg őket a közösséghez tartozástól.  

Az egyház Jézusra alkalmazta ezt a próféciát, és szinkronban is van Jézus evangéliumokból megismerhető magatartásával: aki a bűntudattól gyötrődő vámszedőt megigazultabbnak tartja a kérkedő farizeusnál. 

Vajon mennyiben lehet Jézus követőjének, tanítványának tekinteni azt az egyházi közösséget, amelyik nem képes elviselni sorai között a krízisben lévő, sok kétséggel küzdő egyháztagot, hanem a kétséget és az istenképben beállt válságot egy kalap alá veszi azokkal aki „Istenről nem akarnak tudni”? 

Milyen sorsra jutna ma Jób egy szélsőséges kegyességet képviselő közösségben? Mennyiben tolerálnák az ilyen kijelentéseit: „Vesszen el a nap, melyen születtem!” „Miért nem haltam meg, amikor megszülettem?” „Csak küzdelem a halandó sorsa a földön…”  „Lelkemből megutáltam életemet!” 

Jób könyvében Jób beszédei egy krízisben lévő hívő panaszait és kétségeit tárják elénk. Ez a szemlélet dinamikus, mozgásban van. Egyik mondata Bildád korábban említett sziklás hasonlatával vitatkozik: „Még a hegy is szétomlik, ha ledől, és a kőszikla is elmozdul helyéről. A köveket is lekoptatja az ár, a föld porát is elsodorja az ár. Így pusztítod el a halandó reménységét.” (Jób 14,18-19) 

Jób világképe és istenképe is – és ezzel összefüggésben hite is mozgásban van, biztosnak hitt erősségek ledőlnek és elindul az ár, hogy elsodorja mindazt, ami nem állta ki a próbát, a szenvedő ember nézőpontját. Hérakleitosz mondata, a „panta rhei” vagyis hogy „minden folyik” teológiai értelemben is igaz: az egzisztenciális krízis nem hagyja statikus erődrendszerré szilárdulni az istenképet, hanem mozgásban, folyamatban tartja, mindvégig nyitott marad.
Ennek a nyitottságnak köszönhetjük, hogy nem maradunk meg a sajnálat vagy önsajnálat szintjén, hogy nem záródik reánk a magány ajtaja krízisünk miatt, nem a beletörődés és rezignáció az egyetlen lehetőség, hanem a konfliktus aktualitásban tartása, az aktuális krízis elfogadhatatlanságának deklarálása Istennek. Akinek hatalma van, és ez a hatalom a változás biztosítéka. Jób „áramló, sziklákat elmozdító teológiája”, a panasz szava ezért új utakat nyit az Istenbe vetett bizalom előtt. Így a mécses kialvásáról szóló bildádi kép (Jób 18,6) helyett a „füstölgő mécsest” is megtartó Isten Szolgájáról szóló ézsaiási ige legyen számunkra a paradigma.