belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Mélység

Puskás Gabriella

Akár egy vízcsepp (4)

Folytatásos novellánk betegségről, őszinteségről, félelmekről és megoldásokról

ELSŐ RÉSZ
MÁSODIK RÉSZ
HARMADIK RÉSZ


Nem segít, ha elmondom, hogy szárazság van. Az sem, ha nagy árkokat ások – ha nem jön az eső, nem ér semmit.
Szeretet nélkül semmi az egész.



A szeretet olyan titok, amit nem tudni kell, nem előadni, hanem megélni. Ha nincs – semmi vagyok, akármilyen okos, akármilyen ügyes, akármennyire akarom is, teljesítek, előadok – nem azt mozdítja meg, mint amit a szeretet,
csak azt, ami semmit nem ér. Ami nem szeretetből van, romlott és a romlottat mozdítja. A termés is az lesz.

Gyümölcseiről ismerni meg a fát.

Mégiscsak meg kellene halni! Akkor a férje mehetne Nórához, a gyerekek is hamarabb túltennék magukat a történteken és még biztosításuk is van, pénzük is lenne!
Bár meghalhatna! Milyen kár, hogy ebben nem dönthet. Vagy mégis?
Kósza gondolatok kezdtek szállingózni a fejében, ügyesen megtervezett öngyilkosságról, csak nehogy kiderüljön, mert akkor nem fizet a biztosító!
És akkor valami láthatatlan erő beférkőzött a fejébe és felmutatott egy stoptáblát, ami megállt parancsolt a szörnyű gondolatoknak. És a tábla lassan tükörré változott, amelyben látta saját magát – holtan. Majd látta benne a férjét, amint értetlenül áll a holtteste felett, azt sem tudja, mitévő legyen. A keservesen zokogó lányát, amint megtudja, hogy meghalt az édesanyja és összeomlik. A fia arcát a temetésen… és a kép lassan elhomályosult.
Elképzelte, milyen lenne, ha gyermekei végül megtudnák, hogy megfutamodott. Hogy nem harcolt. Mindig arra nevelte őket, hogy ilyet nem szabad csinálni, hogy harcolni kell, feladni soha! Folytatni a harcot akkor is, ha kilátástalannak tűnik.
Könnyű út lenne, de valami azt súgta, hogy nem választhatja ezt a könnyebb, egyszerűbb utat.

Hirtelen megint a nagymamára gondolt. Ő soha nem adta volna fel!
Mosolyogva járta végig az emelkedőket és a völgyeket, a széles utakat és a keskeny ösvényeket. Egyszer azt mesélte, hogy ha elfárad, valaki viszi őt a hátán, segít neki, és ha elesik, felemeli. Egy verset is elmondott, amely a lábnyomokról szólt, amik a homokban látszanak. Nem emlékezett pontosan, csak a jó érzésre, amit gyermekként megértett belőle, hogy valaki, aki addig mellette ment, a nehézségeken átsegítette, sőt a hátán cipelte, azért látszik csak két lábnyom, nem négy – a legnehezebb útszakaszon.
A nagymama mindig a Bibliát forgatta. Az éjjeliszekrényen tartotta, nem volt szép, inkább ócska, ütött-kopott, még bele is volt firkálva néhol egy gondolat, aláhúzva egy-két fontosabb igeszakasz. És tele volt tűzdelve könyvjelzőkkel, amelyeket ő maga horgolt.
A Biblia.
Az ő szülei soha nem olvasták a Bibliát, így ők sem, és a gyerekeknek sem beszélt róla – senki. Nem volt tabutéma, csak szóba sem került, soha.
Isten sem, sőt, mostanában már a nagymama sem!


Nem jó szeretetlennek lenni, mert az semmi jót nem épít,
csak rombolja a jót.
Olyan, mintha büntetésben lenne az ember, ha nem tud szeretni – és közben kényszerpályán vergődik.
A szeretet szerény, tapintatos, nem mond és nem ígér nagyokat, odafigyel a másikra, nem felcsigázza, felingerli a másikat, nem belekergeti valamibe, hanem a társát keresi. Nem leértékelni akarja a másikat, megalázni, kihasználni – hanem a másik a fontos.
Nem számol, nem mérlegel, hogy megéri-e.
Önzetlen.
A harag teljesen idegen a szeretettől, mert a szeretet marad akkor is, ha nem becsülik, ha megtapossák, ha lejáratják.


A szeretetben még a problémák is mást eredményeznek, minden a javunkra válik. Még a gondok is közelebb hozzák egymáshoz az embereket, ajándék lehet a kapcsolat javítására.


Felállt, hogy megkeresse a könyvet. Vajon hová tehette? Legalább emlékezne! Amikor tavasszal takarított, akkor még megvolt. Leporolta, erre biztosan emlékezett. Gyönyörű rendszerben és sorokban álltak a polcokon a könyvek. Az egyiken szépirodalom, a másikon a szakkönyvek – egyikhez sem passzolna. Kilógott volna a sorból, ide biztosan nem tette. Híres volt a pedánsságáról. Az előszobában állt egy kis ládika, amolyan lomos. Hátha ott lesz. Felnyitotta a tetejét, és megpillantotta a kis fekete könyvet.
Az első oldalon ott állt a nagymama neve.

Nézegette, de nem mert belelapozni. Hol nyissa ki, hiszen olyan vastag, egy csomó rész, mit kezdjen el olvasni? Összerezzent a hirtelen hangra.

- Anya, mit csinálsz te itt? – kérdezte a lánya. Ott állt mögötte és figyelte, ahogy az anyja tétován tartja a Bibliát a kezében.
- Csak úgy, eszembe jutott… még a nagymamámé volt – mutatta a könyvet.
- Tudom, én néha elő szoktam venni, amikor nagyon szomorú vagyok, vagy amikor úgy gondolom, segítségre van szükségem.
- Te? Elő szoktad venni? Még… soha nem említetted! Miért nem mondtad? – döbbenten figyelte a kamasz lányát, most értette meg igazán, mennyi mindent nem tud róla.
- Nem is tudom, ez olyan dolog, ami csak rám tartozik. És Istenre. Tudod, Vele beszélgettem, olyankor. Magánbeszélgetés volt!
- És, mondd csak, ez honnan jött neked, hogy beszélgess Vele, vagyis, csak azt akarom mondani, hogy tudod, mi soha…
- Soha nem beszéltetek nekem Istenről.
- Igen, ezt akartam mondani. Sajnálom. Talán hiba volt.
- Igen, talán. De másról sem beszélünk túl sokat. Anya, mi szinte soha nem beszélgetünk!
- Igen, igazad van. Szeretném, ha ezentúl nem így lenne! – őszinte volt. Érezte, hogy nem volt jó az irány, hogy jó lenne másfelé menni, és sokat beszélgetni a gyerekekkel, a férjével. Nem is számít már más. Csak túl lenne már ezen az egész vallomás-dolgon!
- Anya, mi történt veled? Olyan más vagy ma! És mit akartál a Bibliával? Valami baj van, ugye? – a kamasz szemek kérdően villantak rá. Nem húzhatta tovább az időt. Fel volt dobva a labda.
- Elmondom, mindjárt. De mielőtt behívnánk a többieket is, kérlek, mutasd meg, mit szoktál olvasni a Bibliából, amikor segítségre van szükséged!

Leültek a kanapéra. Óvatosan kivette anyja kezéből a könyvet, és összevillant a tekintetük. Olyan cinkos összepillantás volt ez, amiben minden benne van.

Hosszú ideig ültek ott, a lány megmutatta a megjelölt részeket. Együtt nézték most már, együtt olvasták, ketten – egy furcsa, újfajta közösségben –, hogy hogyan adta oda egyetlen fiát Isten, hogyan áldozta fel magát Jézus önként, csak hogy segítsen az embereknek, hogy eljuthassanak az örök életre, hogy hazajuthassanak az Atyához, ahogyan a nagymama is mondta.
Azután azt, hogy, akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál.
Elolvasták azt is, hogy pillanatnyilag ugyan semmiféle rossz nem látszik örvendetesnek, hanem csak keservesnek, de mindennek oka van – csak az ő érdekükben történik minden. Később az igazság és a békesség gyümölcsét termi majd.
Csak türelem kell!
És hinni kell!
Hinni, hogy van, aki átvette és átveszi a terhet, a fájdalmakat, ha összerogyna – a hátára veszi majd, és úgy cipeli, és többé sosem lesz egyedül. És végül – még egy ígéret, hogy mindig velük marad, mindig, azzal, aki egyszer befogadja – elolvasták együtt az ígéret végét: a világ végezetéig!

Istenem, segíts! – igazi könnycseppek gördültek le most már az arcán.

Nedves szemekkel ültek ott ketten, szótlanul, sokáig. Végül a lány szólalt meg:
- Elmondod?
- Igen. Kérlek, hívd be az öcsédet, és Apát is! – már nem aggódott. Nem félt. Tudta, mit kell tennie.

FOLYTATÁS >

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. november 20., szerda,
Jolán napja van.
Tartalom
Vezércikk

Szerkesztő
Jelen vagyok
Ott voltak és megélték - ott vannak és megélik még ma is

Gondolkorzó

Tóth Sára
Önpusztítás vagy önátadás?
Odaszántság és mártíromkodás között néha elmosódnak a határok

Felszín

Detzky Panni
Böjt személyesen
Koplalás és kopogtatás, lelki méregtelenítés?

Turcsik Ferenc
Hajszálnyi...
Nüánsznyi eltérések - hatalmas különbség

Magasság

Nagy Dávid
Áldozzunk a tudomány oltárán?!
Amikor beszorulunk az etika és a logika közé

Nagy Dávid
Apokalipszis most?
Honnan tudjuk, hogyha már a végét járjuk…

Mélység

Puskás Gabriella
Akár egy vízcsepp (4)
Folytatásos novellánk betegségről, őszinteségről, félelmekről és megoldásokról

Bella Péter
Rettegés és fájdalom házon belül
Köztünk élő áldozatok – a családon belüli erőszakról

Teljesség

Juhász Ábel
Az „áldozat" etimológiája
Egy szó, és minden, ami mögötte van

Thoma László
Utunk a kereszt felé
Harminc ezüstpénztől az örök életig

Üzenet

Detzky Panni
Jellé válni
Isten és az Ő abszurd szeretete a Via Dolorosán

Makay László
Önfeláldozásból dicséretes
Botorkálunk a kézmosóvíz felé

Thománé Szikora Anita
Szeretsz engem?
Az sohasem volt kérdés, hogy Jézus szereti-e Pétert...

Áthallások

Szakács Gergely
A Hattyú halála
Balerinatánc borotvaélen

Miklya Zsolt
Alma és fája
Áldozat és evangélium groteszk dán filmnyelven

Tóth Sára
Az "Emberek és Istenek" című filmről
„Önmagamat tagadnám meg, ha nem maradnék"

Réz-Nagy Zoltán
Egy ajándék kisplasztika, mely az áldozat és megváltás titkát hordozza
Jézus kezébe adni Ábrahám hitét

Czapp Enikő
Kinek a keze festi meg az istenképedet?
Dzsida és az ő Krisztusa

Kitekintés

Czapp Enikő
„Húsvét, amely minden hívőket megszentel"
Így ünnepel az ortodoxia

Miklya Luzsányi Mónika
Áldozati formák
Ahogyan az isteneket békítgették és ahogy Isten megbékéltetett

Miklya Luzsányi Mónika
Életáldozat
125 éve született Molnár Mária. Szolgálatára emlékezünk.

Kedvek Vera
Madárlátta ölelés
Magyar reformátusnak lenni – Svédországban

Látogatóink száma a mai napon: 4071
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45787572

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat