belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Üzenet

Réz-Nagy Zoltán

A repkény, aki karácsonyfa akart lenni

Az erőszak az ember kezében

Nem, ez nem olyan mese, amelyik emberi tulajdonságokkal ruház fel más élőlényeket.  Ez egy konkrét növény esete, akivel Szeghalom határában hozott össze a sors. Debrecenből Békéscsabára menet meg kellett állni egy kicsit pihenni, hogy a gyerekek kirohangálhassák magukat, és az étterem parkolójában felfigyeltem egy fára. Szép, szabályos koronájú, gyönyörű sötétzöld levelekkel büszkélkedő fára. Ősz vége felé járván, amikor a lombos fák már bőven elhullatták leveleiket, különösen is feltűnő jelenség volt. Közelebb mentem, hogy jobban szemügyre vegyem, és akkor láttam, hogy a fa nem az, mint aminek messziről látszik. Ugyanis az történt, hogy egy nyárfát szinte teljesen befutott egy repkény. A nyárfa koronájából már csak egy kis rész csúcsosodott ki a fa legtetején, mert a fa többi részét teljesen megszállta ez a kúszónövény. Ámulva léptem közel a törzshöz, ahol karvastagságú szárak sokaságát láttam felfutni a nyárfára. Ez a repkény nagyon régóta kezdhette meg felfelé kúszását erre a fára és mára szinte teljesen birtokba vette. De még hátravolt egy újabb meglepetés. Amikor a másik oldalról is meg akartam nézni a furcsa szimbiózist, akkor látom, hogy a nyárfa erősen meg van dőlve. A repkény által reá nehezedő súlyt már-már alig bírja. Ez viszont új megvilágításba helyezte mindazt, amit azelőtt gondoltam.

Csak kicsit ismerem a növényeket, ezért nem csoda, hogy rosszul tudtam: ugyanis azt hittem, hogy a repkény parazita és olyasmi, mint a trópusi fojtófüge, csak kispályás változatban. Még a feleségem sem volt biztos benne, hogy a repkény vajon kiszívja-e a vizet abból a fából, melyre felkapaszkodik, vagy sem. De nem, semmi ilyen gonosz dolgot nem csinál, egyszerűen csak kapaszkodik felfelé, és ezen a terhes rácsimpaszkodáson kívül mást nem tesz.

Tehát nem arról van szó, hogy van egy gonosz lény, aki kipécéz magának egy naiv másikat és aztán módszeresen, tudatosan tönkreteszi és elpusztítja. Nem a jó és gonosz küzdelmét kell belelátnunk a tényekbe, hanem csupán azt látjuk, hegy egy kevésbé erőszakosra rátelepszik egy nálánál erőszakosabb.
A természetben szükségszerű, hogy így legyen ez. De mi van, ha a mi emberi világunkban is ez a törvényszerűség érvényesül?

„Keresztelő János napjaitól mostanáig a mennyek országa erőszakot szenved, és az erőszakosok igyekeznek hatalmukba keríteni.” /Máté 11,12 (ez csak a 12. vers!) 

Jézus vajon figyelmeztetésnek szánta ezeket a szavakat? 

A repkény kellően erőszakos volt ahhoz, hogy birtokba vegye a nyárfát, de veszélybe sodorta magát és a másik fát is. A kidőlés veszélye fenyegeti, és több évtizedes igyekezete az összeomlás szélén áll.  

Van-e ennek az élőlénynek annyi belátása, hogy legalább megálljt parancsoljon a saját növekedésének és megpróbálja a jelen helyzetet konzerválni? Kétlem, de még abban is kételkedem, hogy ha emberi értelemmel rendelkezne, akkor képes lenne erre. 

Hány ember van, aki el tudná kerülni saját egzisztenciája és egészsége összeomlását, ha megálljt tudna parancsolni magának, de nem képes rá. 

A repkény esetében a „nyomulás”, az erőszakosság csak járuléka annak a vágyának, belső késztetésének, hogy minél nagyobb teret és magaslatot hódítson meg. A növekedés és a kiteljesedés vágya azáltal, hogy csak erőszakosság útján valósítható meg, magával hozza az erőszakot, és sokan, valljuk be őszintén, nem is látnak a maguk számára más megoldást, mint a törtetést. És igazolva is látják magukat, amikor azt látják, a lökdösődés, a másik szándékos háttérbe szorítása igenis eredményes. 

Pedig nagy bölcseink, vallásalapítóink mind figyelmeztettek az erőszakban rejlő veszélyekre. 

A vallások közül sajnos nem a keresztyénség története vall a legvilágosabban arról, hogy az alapítója erőszakmentességet hirdetett.
De ami a legrosszabb, még a megváltás keresztyén értelmezésébe is öntudatlanul becsempészték az erőszak használatának igazolását.
Erről elég világos képet kap az, aki a csali-elméletet közelebbről szemügyre veszi. A Hortus Deliciarum-ban (XII. század) van egy rajz, mely Istent úgy ábrázolja, mint horgászt, aki Jézust (és az ő emberi természetét) úgy használja, mint csalit, hogy kifogja, azaz elpusztítsa a Leviátánt.
Jézus maga az erőszak elszenvedője marad ugyan a csali-elmélet szerint is, de Isten már egyáltalán nem. Isten – ezen elmélet ábrázolása szerint – nagyon is erőszakos és gyilkolni készül. 

Nem előzmények nélküli a Leviátánt megölő Istenről szóló kép.
A 74. zsoltárban már ezt találjuk: „Te rontottad meg a Leviathánnak fejét…”, igaz itt a Leviátán megölése jótékony, igazolható, hiszen a folytatásban ezt találjuk: „s adtad azt eledelül a pusztai népnek.” 

De Ézsaiás próféta könyvének mondatában már az erőszak önmagát igazolja:
„Ama napon meglátogatja az Úr kemény, nagy és erős kardjával Leviathánt, a futó kígyót, Leviathánt, a tekergőző kígyót, és megöli a sárkányt, amely a tengerben van.” (Ézsaiás 27,1) 

Ezzel ellentétben Jób könyvében Isten nemhogy elpusztítja a Leviátánt, hanem büszkélkedik vele: 

Ki tudod-e fogni horoggal a Leviátánt, le tudod-e szorítani a nyelvét kötéllel?  26Tudsz-e kákát húzni az orrába, át tudod-e fúrni kampóval az állát? 27Fog-e sokat könyörögni neked, vagy beszél-e hozzád szelíden? 28Köt-e veled szövetséget, hogy fogadd fel állandó szolgádnak? 29Játszadozhatsz-e vele, mint a madárral, és megkötözheted-e leánykáid kedvéért? 30Alkudozhatnak-e rajta a cimborák, osztozkodhatnak-e rajta a kereskedők? 31Teletűzdelheted-e nyársakkal a bőrét, és halászószigonnyal a fejét? 32Nyúlj csak hozzá, majd nem gondolsz többé a harcra! /Jób 40.25-32 

Mintha éppen a Leviátán ébresztené rá az embert az erőszak veszélyes voltára. Mert úgysem lehet ellene sikeres.
A Leviátán a záloga annak Jób könyve szerint –, hogy az erőszak nem vezet eredményre,  hogy az erőszakos nyomulás kudarcos út, ahogy Biegelbauer Pál fogalmazott:
„Minden erőkifejtés, minden a másikon való felülkerekedési szándék, minden erőszak eleve kudarcra van ítélve, ha a másik megszerzésére irányul. Sőt, eredménye a vártnak ellenkezője: a birtoklás közelsége helyett – az elérhetetlen távolság.” 

Szerintem Jézus szavát ma figyelmeztetésként kell érteni. Azhogy erőszakot szenved Isten országa, nem költői kép, ez ma igen komoly veszély: 

„Hagyományosan az érzékenyebb emberek közül kerülnek ki a tudósok, tanácsadók, teológusok, történészek, orvosok, tanárok, művészek, de egyre gyakrabban fordul elő, hogy az érzékenyeket kiszorítják ezekről a területekről. Úgy tűnik, ez egy jól ismert folyamat eredménye, mely azzal kezdődik, hogy az agresszív nem érzékenyek vezető pozícióra törnek, ahol aztán, alaptermészetüknél fogva, alulértékelik az óvatos döntéshozást. A rövid távú érdekeket és a látványos eredményeket hangsúlyozzák ellentmondást nem tűrően a minőségmegőrzés és a hosszú távú következmények rovására. Nekik nincs szükségük nyugodt munkakörülményekre és józan időbeosztásra, ezért eltörlik mindezt. Az érzékeny munkatársakat nem veszik figyelembe, ezért azok befolyása csökken, és csak szenvednek, végül felmondanak, így a nem érzékenyek csak még inkább uralni fogják a szakmát.” /Elaine N. Aron 

Mindazoknak, akik hisznek az erőszakban, a „nyomulásban” és törtetésben, és nem elég érzékenyek ahhoz, hogy zsigerileg ellenálljanak az erőszakosság kísértésének, el kellene jönniük és megnézniük velem az én repkényemet, talán ott állva a repkény által befutott, vészesen megdőlt nyárfa alatt ráébrednének, hogy tévednek.
Ez a repkény olyan szép terebélyes, szabályos koronájú fa akart lenni, mint egy karácsonyfa. Ez látszólag sikerült is neki, de nem ment volna a nyárfa nélkül, akin viszont erőszakot tett. 

Talán nem is tűnt volna fel, hogy nem stimmel valami, ha nem kezdett volna el a nyárfa vészesen megdőlni. 

Úgyhogy a repkényt nem választaná senki magának karácsonyfának, bármennyire szeretné is az. Nem szeretjük a hajlott fákat karácsonyfának választani. Ha a faárusnál ilyen akad a kezünkbe, habozás nélkül odébb tesszük. A repkény, aki karácsonyfa akart lenni, kudarcot vallott, elbukott, még ha egyelőre nem dőlt is ki hordozójával, áldozatával együtt, de ez csak idő kérdése. 

Íme a repkény példázata és a karácsony evangéliuma: legyen béke és jóakarat.

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. november 22., péntek,
Cecília napja van.
Tartalom
Vezércikk

Szerkesztő
Ami nélkül nem advent az advent
Íróink gondolatai az ünnepről és készülődésről

Gondolkorzó

Kádár József
Orgona vs. villanygitár
Dicsőítés – ízlések és pofonok

Felszín

Szoták Orsolya
Ajtódísz
Finom határvonal a külvilág és az otthon melege között

Jakab Rita
A tisztelet formái
Teszteld, mennyire vagy képes az elismerésre!

Nagy Tamara
Ami jár, az jár?
Kikövetelni értelmetlen, kiérdemelni nehéz

Magasság

Szűgyi Zoltán
Pillangóvers a reményről
Átsuhanó a kertben

Pete Violetta
Nem vész el, csak átalakul
„Ezek a mai fiatalok” és a tisztelet

Mélység

Szakács Gergely
Igazából szerelem
A magányosok ünnepe

Dobóczky László
Kié a dicsőség?
Isten nyomai az életemben

Teljesség

Tóth Sára
Őelőtte hulljunk térdre
Mitől szent a szent és miért vágyunk rá?

Szerkesztő
Végül
...hogy szerettem-e őt?

Üzenet

Bölcsföldi András
Adventi nevek
Kifejezéseink a szavakon túli világról

Réz-Nagy Zoltán
A repkény, aki karácsonyfa akart lenni
Az erőszak az ember kezében

Áthallások

Hancsók Barnabás
A tökéletes ajándék
Egy jöttment ács története

B. Tóth Klára
Angyallenyomatok
Angyalok a költők, festők szemével

Miklya Luzsányi Mónika
Minden dicsőség elmúlik egyszer…
…vagy legalábbis átalakul

Bradák Soma
Funkcionalitásról és szuverenitásról
Mitől más a dicsőítő zene?

Riport

Missy Daniel
Tiszteli a lelkészeket
Interjú Marylinne Robinsonnal, a Gilead szerzőjével

Kitekintés

Szakács Gergely
Szerep és identitás, avagy mitől lesz hiteles a lelkész?
Bajszos, öltönyös, vagy nagycsaládos az „igazi” pap?

Látogatóink száma a mai napon: 4775
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 45799141

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat