Korábbi számok Elküld Nyomtat Üzenet

Sokszor elképzeltem magamban a jánosi házasságtörő nő történetét. A zaklatott lelket a valószínűsíthető bűnnel, a tettenérés szégyenével, a tehetetlenséget és kiszolgáltatottságot, a büntetés közelségét és az attól való félelmet, a pillanatot, a legutolsót, amin élet vagy halál múlott.

Mert, ha úgy vesszük, tulajdonképp az egész történés jogos. Bűn történt, ami büntetést vonz maga után. Legalábbis számolni kell, számolni lehet vele. „Benne van a pakliban" – ahogy mondjuk. Megmondta már Mózes is a 3Móz 20.10, és az 5Mózes 22.22-24-ben. Csakhogy, a mózesi törvények két emberről szólnak. Merthogy ugye házasságot törni nem lehet egyedül. Hol van a férfi?
A hiányzó, nem jelen levő férfi miatt beszélhetünk arról, hogy „ha viszont másként vesszük".
Mert nyilvánvaló a bűn, így igazságosnak tűnik büntetésért kiáltani, az igazságos eljárás mégis megkérdőjeleződik egyfelől a férfi, a tett másik elkövetőjének hiánya miatt, másfelől mivel a történetben világosan benne van, hogy ez az egész csak ürügy. Ürügy, kelepce Jézus számára (János 8.6.). A féligazság, a tisztátalan szándék kiált itt tisztaságért. A sors fintora, hogy meg is kapja. Igaz, nem azt az igazságot, amire számítottak.
Mindig felháborítónak tartottam, hogy ennek a nőnek nincs lehetősége védekezni. Nem mondhatja el, nem beszélhet arról, hogy mi vezette őt el idáig. Hisz férjes asszonyként valaki mással szeretkezni más, több is lehet, mint egyszerű hűtlenség, paráznaság. Nemcsak a tett másik elkövetőjéről, de a férjről, a házasság milyenségéről is hallgatás van a történetben.
Valódi tanúk sincsenek, csak egy látszólag felháborodott tömeg – valószínűleg férfiakból. Pedig a mózesi törvény a tanúkat is előírja (5Mózes 17. 6-7).
Jézus sem kérdezi az asszonyt. A tömeg intézi hozzá a kérdést, s ő a tömegnek válaszol. Nem a tett tényleges elkövetését, nem a büntetés jogosságát vagy jogtalanságát firtatja. A vádolók lelkiismeretére apellál. Azokéra, akik a bűn büntetéséért kiáltanak, látszólag igazságot, rendet szomjazva, miközben ők maguk is bűnösök. Bűnösök. Talán nem a házasságtörés vétségében. Másban. Bűnösök. Mert emberek. S az ember nem tud nem vétkezni. Nem tud bűn nélküli lenni, nem tud tiszta maradni.
Szavára szétszéled az asszonyt vádló tömeg, ő pedig felmentő és figyelmeztető szavával elereszti a nőt. Vissza, az életébe.
A történethez számomra hozzákapcsolódik egy török film. Címe a „Gyönyör", törökül „Mutluluk". Egy fiatal lányról szól, akit elrabolnak és megbecstelenítenek, és a középkori szokások szerint élő falu vezetője és teljes közössége halált kiált a lányra, így próbálva kitörölni a gyalázatot, mely az egész közösség gyalázata. A falu vezetője hazatérő fiát, Cemalt bízza meg azzal a feladattal, hogy valami távoli vidékre elkísérve a lányt, Meryemet, vessen véget az életének.

Cemal azonban nem tudja véghezvinni a rábízott feladatot. Valami megakadályozza ebben, noha a gyalázatot elszenvedett lány kész meghalni. Meghalni úgy, hogy hallgat. Hogy ha kell, a halálba is magával viszi a titkot. A titkot, hogy ki volt a másik. Ki volt a megbecstelenítő. Kettejük története ez a gyönyörű film, melyben a bizalmatlanság, a megvetés lassan bizalommá, szeretetté, szerelemmé lesz. Pontosabban van még egy harmadik szereplő is, Irfam, az élet, a házassága elől menekülő egyetemi tanár, akivel „véletlenül" találkoznak, aki helyet és munkát ad a fiatal párnak, Aki sok félreértésen keresztül a bizalomra, a szeretetre, a szeretet vállalhatóságára vezeti őket.
Miért beszélek minderről?
Miért lett fontos a házasságtörő nő története is az én életemben?
Mert egyértelműen megtanít valamire.
Az életre, a túlélésre, az egymás mellett élésre.
Arra, hogy nem vádolhatok. Nincs jogalapom senki meg-, elítélésére.
Nincs jogalapom. Mert én is bűnös vagyok. Lehet, hogy nem pont abban, amivel a másikat vádolhatnám, hanem valami másban.
Megtanít a történet arra, hogy én is kegyelemből élek. Megbocsátásból. Megtanít arra, hogy komolyan vegyem az Úri Ima azon kérését, hogy „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek".
Ez nem mindig könnyű. Különösen nem könnyű akkor, amikor engem vádolnak, és nincs lehetőségem a védekezésre.

De vajon a védekezés-e a megoldás? Az lenne a megoldás, hogy tisztára mosom magam a másik előtt?

Vagy az lenne a megoldás, hogy ugyanúgy, mint ő, én is vádolni kezdek? Elkezdem annak sorolását, amit ő tett, amit én éltem meg sérelemként, igazságtalanságként? Hova vezetne ez?
Haraghoz és szakításhoz. Nem őhozzá. Nem a másikhoz. Pedig őt akartam elérni, ő a fontos. Őt nem szeretném elveszíteni.

Ha tudom, hogy a másik fontos, ha tudom, hogy ajándék az életemben, felülemelkedek a sérelmeken. Felülemelkedek mindazon, ami történt, amivel bántott engem, mert ő, és nem az elkövetett tett, tettek az, ami fontos. Felülemelkedek, mert én is bocsánatból, kegyelemből élek. Nem az elkövetett tettet nézem, hanem az embert. A maga esendőségében.
Susan Sontag az egymás ellen háborúkban elkövetett bűnökkel kapcsolatban a következőket írja a „Szenvedés képei" című könyvében: „Egyszerűen túl sok az igazságtalanság a világon. A túl sok emlék pedig megkeserít. A békekötéshez felejteni kell. A megbékélés feltétele a pontatlan és behatárolt emlékezet."
„Ha az a célunk, hogy szerezzünk egy kis teret, melyben a saját életünket élhetjük, akkor kívánatos, hogy a konkrét igazságtalanságok számontartása beleoldódjon az általánosabb felismerésbe, miszerint az emberek mindenütt szörnyű dolgokat művelnek egymással."(120)
Talán nem azért, mert így akarjuk.
Pusztán azért, mert emberek vagyunk.