belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Üzenet

Bella Péter

Tagadásokra épített önkép

Mit is jelent reformátusnak lenni?

Ki vagy? Rövid kérdés, amelyre nagyon nehéz válaszolni. Hiszen elmondhatom a nevemet, vannak viszonylag pontosan meghatározható fizikai paramétereim, mégis nehéz magamat meghatároznom, hogy milyen vagyok belül, igazán.
Ki vagyok én? Az önismeret kérdése ez, saját életünk dimenzióinak felmérése. Az identitásunk, önazonosságunk meghatározása. Pillanatfelvétel egy sokrétegű, folyamatosan változó csodáról, az emberről. Valóban, ki vagyok? 

De szakadjunk is el a nagy kérdéstől, szűkítsük a kört. Keresztyén vagyok, azon belül református. Tudom, hiszem és sokszor ki is mondom: református vagyok. Jó, de azon túl, hogy áldást és békességet köszönök, puritán berendezésű csillagos templomba járok és állítólag vastagabb a nyakam az átlagosnál, mit jelent ez? Mit értek azon, hogy református vagyok? Hogyan definiálnám magam, hogyan festeném le a vallási, felekezeti identitásomat? 

Példa: megismerkedem valakivel, érdekel, hogy ki ő, mi a munkája, a hivatása.
– Mi a foglalkozásod?
– Fizikus vagyok.
– Az mit jelent?
– Nem vagyok sem biológus, sem mérnök, sem vegyész. Most már érted?

Tegyük fel, még soha nem találkoztam fizikussal, sőt valami érthetetlen okból kifolyólag azt sem tudom, hogy mit csinál egy fizikus. Ebből a rövid beszélgetésből semmit nem tudnék meg róla. Furcsa lenne ez a párbeszéd nagyon.
A gond csupán az, hogy a legtöbbször így válaszolunk, ha a reformátusságunkról kérdeznek.
– Református vagyok.
– Az milyen?
– Hát, nem katolikus, nem evangélikus, nem ortodox. 

Adok meg információkat, határokat is meghúzok, mégsem árulok el ezzel semmit. Mert lehet, hogy megfogalmazni sem tudom. Nemekre nem lehet önismeretet építeni, a negatív identitástudat veszélyes, magunkra és másokra nézve is.
Először is határozatlan így az ember, bizonytalan. Belül érzem, hogy baj van, hogy nem tudok hova nyúlni, hogy egy számomra fontos dolgot nem tudok meghatározni önmagában. Ilyenkor jön a kompenzálás, visszarévedés a múltba, azokat emelem magam elé pajzsként, akik még tudták, mit jelent evangélium szerint reformált keresztyénnek lenni, és még a gályát is vállalták ezért. Ilyenkor bújok a zsinóros palást, a csillagos torony, a hangerőm mögé, hogy én vastagnyakú kálomista vagyok – bármit jelentsen is ez a huszonegyedik században.
Aztán jön a többi pótcselekvés. Bezárkózom, és mivel magammal nem vagyok tisztában, veszélyesnek találom azt, aki más. Sokszor a rasszizmus is negatív identitástudatból indul: magyar vagyok, ami a legjobb (puffogtatok néhány közhelyet, amit átvettem), aztán nekiugrok annak, aki nem magyar. Mert veszélyes. A vallásban ugyanígy működik, tagadásra épülve csak odáig jutok, hogy aki más, mint én, az nem jó. Nem kell. Főleg, ha biztosabbnak tűnik a dolgában, mint én.
Ráadásul ha életem kerítése csupa nem, a kritika sem működik, mindent támadásnak fogok fel, a válaszom dialógus helyett agresszió.
Nem ismerős? Bezártság, bizonytalan hangos kiabálás, képtelenség a párbeszédre, kritika esetén agresszív, sértett válaszcsapás. Nem ilyennek tűnünk sokszor kívülről? 

Nemekre nem lehet építeni a reformátusságunkat, ahogy a hitvallásunk sem tagadásokból áll. Elő kellene ásnunk, leporolnunk reformátusságunk igenjeit, állításait, belső vázát. Egyházi önismeretre lenne szükségünk. Mert ha ebben előre lépünk, azzal csak nyerhetünk.
Aki tisztában van magával, múltjával és jelenével, erényeivel és gyengeségeivel, aki tudja, kicsoda, az képes nyitni is. Mivel biztonságban érzi magát, nem érzi fenyegetve a létét, képes a dialógusra, sőt az elfogadásra is. Még tanulni is képes a másiktól. Ezen kívül fejlődik, tisztul. Ahogy az életünknek, a lelkünknek is szüksége van önvizsgálatra, önismeretre, folyamatos önreflexióra, úgy a vallásunknak is.
Ha biztos vagyok magamban, akkor nem félek beismerni a hibáimat sem, tudok változtatni, megvizsgálom a kritikát, és ha jogos, még formálódom is általa. Mert nem zúz össze, van belső biztonságom, tudom, ki vagyok. Hogy mit jelent reformátusnak lenni, ma, itt, Magyarországon (nem a tizenhetedik, tizennyolcadik században). 

Van előttem jó példa is. Több bencés szerzetest ismerhetek. Olyan embereket, akik pontosan meg tudják határozni magukat, a regulájuk, az értékrendjük biztos, sőt választották, amikor a rendbe beléptek. Köztük még soha nem kellett félnem. Rendkívül jó beszélgetések vannak mögöttünk, szeretetteli közösség, úgy, hogy soha nem éreztem, hogy támadni akarnák másfajta hitemet. Mivel nincs szükségük arra, hogy velem szemben határozzák meg magukat, mindig megtaláltuk közös hitalapunkat. Valahogy így kellene. 

Kellene egy nagy református önismereti tréning. Hisz annyira értékes a múltunk, annyira súlyos az örökségünk és olyan sok lehetőségünk van. Ne másokkal szemben határozzuk meg magunkat, nincs rá szükségünk, hanem újra mondjuk ki, mit jelent reformátusnak lenni, a mai viszonyok között. Mert meg tudjuk tenni, csak állításokat nehezebb mondani, mint nemeket másokra. 

A kezdő lépést tudom, így hangzik:

 1. Kérdés: Mi a te egyetlenegy vigasztalásod életedben és halálodban?

Felelet: Az, hogy mind testemmel, mind lelkemmel, életemben is, meg halálomban is nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Idvezítőmnek, a Jézus Krisztusnak a tulajdona. Aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen megfizetett. És engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított. És úgy megőriz, hogy egyetlen hajszál sem eshetik le fejemről mennyei Atyám akarata nélkül. Sőt minden dolognak is idvességemet kell szolgálni. Ezért biztosít engem Szent Lelkével az örökélet felől. És szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezután Őneki éljek.

Hozzászólások

1. Kis Ferenc Balázs - 2012-03-01 21:55:29

Evangélikusként olvastam a cikket, nagyon érdekelt, hogy mi jön ki a végén... Én azt hittem, hogy a felvetett probléma inkább az evangélikusok problémája, de ezek szerint nem csak...

Engem pl. zavar a heidelbergi káté első kérdése több okból:

1. mert senki sem veszi a fáradságot, hogy lefordítsa mai magyar nyelvre, és ezért eleve nem képes másokhoz szólni, csak akiket ezen neveltek (vagy ez csak nekem, külsősnek tűnik fel?)

2. túl mesterséges/mesterkélt a kérdés, életszerűtlenül tökéletes a válasz, amit minden konfirmandussal bebifláztattak (ahelyett, hogy rászánták volna az időt és energiát, és elbeszélgettek volna velük arról, hogy ők mit is gondolnak az életről, Istenről, Jézusról, stb.)

3. ha egy lelkésztől meghallom ezt az igehirdetésének a második felében, akkor szinte biztos lehetek benne, hogy csak úgy nagyjából készült, és nem tudja, hogy jusson a végére, ezért sablonokat huzigál elő...

Volt fasori diákként egy öregdiák-találkozón hallottam olyan gondolatokat a nálam jóval öregebbektől, hogy "nagyobb hangsúlyt kéne fektetni az evangélikus öntudatra nevelésben". Aha, jó...

Szerintem pedig nem falakat kellene építeni, hanem azokat lebontani. Nem a múltba révedni, hanem Krisztust a jelenben követni. Megszabadulni az üres szokásoktól, nyakatekert szóhasználatoktól, amelyek bár kényelmet jelenthetnek, de sem Krisztushoz nem visznek közelebb, a más felekezetűektől és az igencsak misszióra szoruló kortársainktól pedig kifejezetten elválasztanak. Szerintem...


2. Bella Péter - 2012-03-02 09:59:23

Köszönöm a hozzászólást.

Az én kapcsolatom az első kérdés-felelettes sajátos, ezért is mertem kiindulni belőle. Én "kívülről" érkeztem a reformátusok közé, általában a keresztyénségbe, 14 évesen kezdtem egy ifibe járni, és 15 évesen magam döntöttem, hogy szeretnék konfirmálni. Azóta fontos nekem ez a kérdés-felelet, ami nekem nem volt közhelyes, nem hallottam ezerszer. Egy frappáns és mély összefoglalása, kiindulóoontja volt a hitnek, amivel akkor még ismerkedtem. Azóta szeretem.

Valóban jót tenne egy új fordítás neki (Erdélyben van, de talán még bátrabbak lehetnénk, valóban, missziói lehetőségek miatt is http://reformatus.ro/adatok/kate/II-kate.htm ).

Én nem falakról beszéltem, hanem inkább arcélekről. Az, hogy magunkban bizonytalanok vagyunk, akadályoz minket abban, hogy ami közös, abba valóban találkozni tudjunk - ezért is hoztam a bencések példáját. A másik különbözőségéből is csak úgy tudok tanulni, és meríteni, ha tisztában vagyok magammal, és magamra is tudok reflektálni, kritikusan is. De egyetértek, ha ez továbbra is valami más hiányosság kompenzálására, versengésre szolgál, falakat emel, akkor tévúton járunk. Drukkolok az evangélikusoknak is :) .


3. Pete Violetta - 2012-03-02 15:12:05

Ide tartozik Adamek Norbi cikke is, aki ugyan az egyén személyiség fejlődésén belül vizsgálja ezt a kérdést, mégis adhat támpontokat erre a témára is.

"...ha nincs világos és biztos alap, akkor semmi nem fog felépülni. Az élet sem. Csak az agónia marad, talán hosszú évtizedeken keresztül."


4. KIS BÖNDI JÁNOS - 2012-03-05 15:57:21

Új fordítás? Csak azt NE! Sem a HK-t, sem a Károlyit!

Talán még nem késő! Talán még nincsenek sokszorosítva!

Nekem ez volt az egyik konfirmációi kérdésre adott válaszom, néhai

Dr. Kádas Miklós nt. úr tanításában. (Nem a szószerinti változat, mert nem a HK-t tanultuk.)

A másik volt: MI AZ IGAZ HIT? Isten ajándéka, mely által Őt megismerem, kijelentéseit igaznak tartom és magamat gyermeki módon rábízom.

Az én életemben is voltak kisebb botlások.

Lássátok meg, e kettővel felvértezve nem is olyan nehéz elfogadni ezt az AJÁNDÉKOT!

Megjegyzés: Mostanság készülünk az 50. konf. évfordulóra. Kovács I. gondnok úr - konfirmandustársam - szervezésében. Nem tudhatom előre, hogyan is áll majd  az alcímben feltett kérdéssel a feltehetően 25 fő.


5. Bella Péter - 2012-03-06 11:24:48

Kedves János!

Gratulálok a száp évfordulóhoz, szép és áldott alkalmat kívánok.

Annak is örülök, hogy ugyanúgy sokat jelent az 1. kérdés-felelet Önnek is, mint nekem. Viszont én fontosnak tartom az új fordítások elkészítését. A nyelv, a beszéd rengeteget változott, és ezek a régi szövegek messze vannak - sajnos - a kortárs beszédmódtól. Ez pedig komoly akadály, sokszor az érthetőség rovására megy - gondoljunk a fiataljainkra, a misszióra. Főleg az a baj, hogy az embereknek arról beszélünk, hogy a hit az egész életre hatással van, a hétköznapjainkban is meg kell jelenni, akkor az üzenetnek is a hétköznapokban beszélt nyelven kell elhangoznia.

A régi fordításokat senki nem törli el, párhuzamosan megmarad, mert érték és fontos. Ahogyan az újfordítású Biblia mellett ott van a Károli Biblia.


6. Nagy István - 2012-03-12 18:43:39

Nekem is vannak jó ref ismerőseim, akikre fel tudok nézni.

De ki az igazi református? Szerintem az, aki a Biblia szerint próbál élni, és igyekszik követni a ref egyház tanítását.


7. Bella Péter - 2012-03-13 19:43:00

Kedves Nagy István. Egyet értek, de könnyen az ilyen modnatok mögé lehet bújni, sajnos közhelyessé váltak. A kérdés ott válik izgalmassá, ha rákérdeznek az emberre kívülről: Mit jelent, hogy a Biblia szerint élni? Mik a református egyház tanításai?

Ezekre van közös feleletünk?


8. Kis Ferenc Balázs - 2012-03-15 02:52:44

"A Biblia szerint próbál élni és igyekszik követni a református egyház tanítását."

Ez - a megfelelő felekezet behelyettesítésével - kb. mindenkire igaz: evangélikus, baptista, adventista, sőt: katolikus!!! Protestánsként gyakran szokás a katolikusokat támadni, hogy az egyházi hagyományt a Biblia elé helyezik, de gondoljunk bele: hogy egy lelkész mit hisz, mit hirdet, az legjobb esetben is egy hosszan elnyúló vitát eredményezhet, de ha palást nélkül hirdeti a tiszta evangéliumot a szószékről, gyorsan kap egy sárga lapot, majd ha nem veszi vissza, jön a kiállítás. Mert hát micsoda a palást, ha nem az egyházi hagyomány része? Az egyetemes papság elvéből biztosan nem levezethető - esetleg komoly csűrés-csavarással, "a jó rend érdekében" kezdetű, minden változás elleni univerzális érvvel nagy nehezen beleerőltethető...

(A Luther-kabát ugyanez...)

Tehát a kérdés inkább az, hogy van-e bármilyen nem érzelmi jellegű indokunk az adott felekezet mellett?

Ha van valami, amit hiányolok a megélt jelenünkből, az a reformátori tűz. (Ez valahogy nem épült be a hagyományunkba.) Hogy ne a szervezet legyen annyira fontos, hanem az Istennek való engedelmesség. Hogy egyfolytában azon járjon az eszünk, hogy hogy tegyünk eleget a missziói parancsnak... Pál apostol, amikor görögökhöz beszél, görög szerzőtől idéz (ApCsel 17)... Mi meg azt hisszük, hogy ha elismételjük Jézus mezőgazdasági jellegű példázatait, azzal ki is pipáltuk a feladatot - a lényeg mellett meg elmegyünk, miszerint a hallgatóság nyelvén kell beszélni. (Pál sem a magvető példáját mondta az athénieknek, hanem az ő filozófikus nyelvükön szólt hozzájuk.) A genfi zsoltárok is vadonatújak voltak Kálvin idején, mi meg azt hisszük, hogy azért volt nagy Kálvin, mert ezek az énekek fűződnek a nevéhez/korához, holott sokkal inkább azért, mert új énekekkel volt képes felrázni a vallásosságot, a Bibliát közel vinni az emberekhez --- mi meg a lobogó lángot szoborba öntöttük, ami hasonlít ugyan, de sem nem világít, sem meleget nem ad.

Péter! Ez így mennyire sablonos?


9. Ágostonné Szőcs Anna - 2012-03-21 20:35:12

Nekem nagyon sokat jelentett, amikor megtudtam, hogy a református istentisztelet szerkezetét a zsinagógai istentisztelelet mintájára építették fel reformátor őseink: beköszöntés, ének, imádság, igeolvasás, igemagyarázat stb. Tehát valójában a református (és evangélikus) felekezet a zsidókeresztyének "örökébe lépett." Persze nem teljesen ugyanaz, hiszen nálunk többnyire csak a lelkész prédikál, nem mehet előre egy 12 évesnél idősebb fiú igét magyarázni. Nyilván más különbségek is vannak.



Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2024. március 19., kedd,
József , Bánk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Tóth Sára
A modern irodalom „NEM”-je
Rituális bűnbak szerep

Felszín

Erbach Viola
Falak, omoljatok!
Csipkerózsika-szindrómás világot építünk

B. Tóth Klára
Nem, ami néha igen
Töredékek a válaszaink mentén

Ligetkuti Amanda
A tékozlóját!
Kudarckerülés

Magasság

Miklya Zsolt
„Eddig jöhetsz, tovább nem!”
Jób és az Iskola netovábbjáról

Mélység

Péter-Szarka Katalin
Dackorszak
Határfeszegetés és idegtépés – ahogy arra csak egy gyerek képes

Adamek Norbert
Ha te balra mész, én jobbra megyek
Amilyen NEM akarok lenni…

Miklya Luzsányi Mónika
Kamaszkor
Lázadnak. De miért?

Szakács Gergely
Elengedés
Kísértő ex-ek és a „mi lett volna, ha…”

Bölcsföldi András
Nincs Egyéb Mentség
A veszteségfolyamat öt fázisa – Stages of the Loss Process

Teljesség

Réz-Nagy Zoltán
Jézus nemet mondásai
Megállni a kísértésben

Koczor Tamás
Jónás: nem – Jézus: igen
Bibliai válaszok küldetésre és halálra

Üzenet

Bella Péter
Tagadásokra épített önkép
Mit is jelent reformátusnak lenni?

Áthallások

Nagy Zsuzsanna
Megalkuvás nélkül
Vaslady

Pete Violetta
Letagadhatjuk az életet?
Védeni a valóságtól – de meddig?

Miklya Luzsányi Mónika
Belső tenger
Film az eutanáziáról. Mellette vagy ellene érvel?

Riport

Hajduk Zsófia
A „boldogító nem”
Együttélés hűségeskü nélkül

Kitekintés

Szakács Gergely
Fegyvertelenül, de nem eszköztelenül
Katonáskodás és háborúság hívőként

Látogatóink száma a mai napon: 6504
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57378714

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat