belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Üzenet

Horvát Gábor

Gedeon imája

Tán gúnyolódik velem az Isten?

Uram, ne ébreszd fel senki szívében a gyanút! Ne add meg, hogy bárki meglásson és megzavarjon a munkámban! A Te ügyedért, a Te nevedben teszem, amit tennem kell. Hogy maradjon ügyed és neved, legalább egy kis ideig. S hogy megmaradjanak azok, kik ezekbe kapaszkodhatnak a megsemmisülés párkányán. Mit hagysz nekünk, ha ezek is odalesznek? Arcom kipirult, ajkaim reszketnek. Izzadságcseppek gördülnek le a homlokomon. Gyorsan kell dolgoznom. És félelemben. Feladva az újbóli vetés és aratás ostoba vágyát az idegen oltárok árnyékában. Ezért csupán azt őrlöm, ami megmaradt.
Egyedül vagyok, de jó ez így. Nem bízhatok senkiben, nem is veszek hát segédet magam mellé. Nem érteném, s nem értené: mi az értelme ennek a reszketeg munkának? Küldd el hát nekem a szent egyedüllétet, Uram!

Magamnak, magamért.

Te látsz engem: kínos magányomban próbálok átmenteni valamit a jövőnek abból, amit Midián mindent letaroló sáskahada még nem pusztított el. Abból az időből, amikor még nem engedted, hogy milliónyi gyilkos szájon lecsússzon a hitünk. Amikor még volt mit és volt kinek aratni, Uram.
A legalantasabb szolgához válok hasonlóvá, amint négykézlábra ereszkedve kutatok a búzaszemek után. Remegő kezem kisebesedik, ahogy tenyeremmel végigsimítom az apró bestiák által élesre rágott tarlót. Azt teszem, amit előtte sohasem: letöröm évszázados büszkeségemet. Mi több, szégyenkezem. De ez kell a túlélésemhez.

Magamnak, magamért.

Hogy önzőnek hat a bizakodásom, Uram? Lehet, de mindez nem számít. Nincs már olyan, kinek bíráló szavai a szívemig érnének. A múlt elenyészett, a jelen tetszhalott. Nincs hát kinek gyűjteni: vagy magam őrlöm és őrzöm meg a keservesen összekapargatott szemeket, vagy az erre rajzó sáskahad martaléka lesz ez a kevéske is. Aztán maradnak a tarra rágott szántók, hogy rajtuk az éhhalál csőszködjön.
Aki pedig nem jut a mindennek véget vető megváltó sorsra, az megalázkodik, s minden falatért más szolgájává teszi majd magát. A saját húsába égeti a rabok billogját. Kihoztál minket Egyiptomból, összezártad mögöttünk a Vörös-tengert, mannával éltettél. Mindezt miért? Hogy a próbák túlélésébe haljunk bele?
Nem félsz attól, hogy az új ura előtt térdepelőben megszületik majd a gondolat, hogy még a könnyhullatások évtizedes vándorlása is kevésbé kívánta az ember lelkét? Amikor volt ugyan valamink – bár semmi sem a sajátunk. Amikor még kérnünk kellett – s minden meghallgatás és megszabadulás erősített minket.

Amikor még volt kire és volt mit nézni, Uram.

Akkor régen gyanakvó pillantásokat vetettünk egymásra, miközben róttuk a pusztát. Emberöltőkön át, ostoba bűnök miatt. Kényszerű és önző egymásra figyelés volt ez: nehogy elbukjon s elvesszen az, akit szeretünk. Vagy nehogy megtörjön, s minket veszejtsen el. Féltés és félelem lánca kötötte egymáshoz a lelkeket. De ők legalább egymásra néztek. Hogy szeretetből vagy a túlélés gyilkos ösztönével, azt csak Te tudhatod.
A pusztában megkaptuk a test túléléséhez azt a kevéske élelmet. Örömmel osztottuk meg mással, holott csak a hitünk mondatta, hogy újabb nappal gyarapszik az életünk. Megpróbált a puszta. Szédítően szúrt a nap a semmiben bolyongva, mégis hálásak voltunk. Ismertük egymást, és ismertük a hamis prófétákat. S élt bennünk a remény, hogy majd eljön az a jobb kor, amikor felemelt fejjel járhatunk az úton. Hogy büszkék lehetünk a megígért földön letelepedve, a pusztának végképp hátat fordítva.
Hinni sem akartuk, de a remény valósággá, az ígéret otthonná lett. Ám ahogy most körbenézek, azt látom, hogy ezernyi magány börtöne ez a föld. Akik egykoron Jerikót porrá zúzták a hitükkel, ma szánalmasan bujkálni kényszerülnek. Egymásnak is hátat fordítva, egymás szemében is idegenként.

Magam is így teszek. Itt őrlök egyedül, félelemben. Mint tompa tőrt forgatom magamban a gondolatot: úgy tudok szeretni, s úgy tudok túlélni, ha nem nézek senkire. Ha nem teszem ki a csűrbe a megérett kévéket, ha rejtve hagyom azokat mindenki elől.
Magamnak, magamért.

Őrült az, ki nem így tesz, Uram! Mert Midián sáskaraja nem kímél semmit. Pusztítja a terményt, de még a finom kelmén is tenyérnyi lyukakat rág. Azt sem hagyja, hogy illő halotti leple legyen áldozatának. Nincs olyan drága kincs, féltett emlék, tiszta érzés, amit kímélne.

Hallod, amit ordítok Feléd, Uram? S amit ordítok magamnak, magamért?

Itt némák a szájak és üresek a szívek. Nincs kiért szólni, és nincs mit mondani! Aki élni akar, néma lélekkel kényszerül védeni magát. Telnek az évek, közben félve őröljük kevéske búzánkat. Egymás elől is bujkálva, egyedül, némaságban. Bár lassan belesüketülünk az ellen csámcsogásába.
Hogy érkezhettünk meg ide a pusztából, Uram?

***

„Az Úr veled, hős vitéz!"


Horvát Gábor

A szerző református gyülekezeti tag.

Gedeon történetéről a Bírák könyve, 6., 7. és 8. fejezetében olvashat.

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2024. március 19., kedd,
József , Bánk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Pete Violetta
Ajándékként
Nem természetes

Gondolkorzó

Bölcsföldi András
Köztes tér
A lehetőség

Felszín

Jezsoviczki Noémi
Hazudjunk együtt!
Jól szituált, intelligens házaspár

Mélység

Szakács Gergely
Depresszió
Együtt élni a fekete kutyával

Teljesség

Czapp Enikő
Neki növekednie kell…
A bibliai párosok titka

Üzenet

Horvát Gábor
Gedeon imája
Tán gúnyolódik velem az Isten?

Czapp Enikő
Többszörös áthallás
Kegyelemből és bocsánatból élni

Áthallások

Tóth Sára
Erőszak és férfiszerepek
Susanne Bier Egy jobb világ című filmjéről

Kitekintés

Gueth Péter
Géppisztoly és Mária-szobor
Indonézia és a kereszténység

Pete Violetta
Parókia a mozivásznon
Lelkészszerepben

Látogatóink száma a mai napon: 2824
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 57375038

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat