belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Üzenet

Péter-Szarka Katalin

Nem kell tökéletesnek lennem

Teljesítménykényszerünk szelídítgetése

Ha sorra veszem életem eddigi fontosabb történéseit, akkor be kell látnom, hogy cselekvéseim legfőbb mozgatórugója a perfekcionizmus volt. Bár sokáig rejtve volt előttem, évtizedeken keresztül úgy működtem, hogy amibe belekezdtem, azt csakis 110%-osan érdemes csinálni. Ami nem így ment, azt egy idő után nem folytattam. Azt az elméletet kreáltam hozzá, hogy ha nem vagy képes valamilyen tevékenységet magas szinten művelni, akkor ne büntesd embertársaidat azzal, hogy izzadságszagú produktumot gyártasz. Általános iskolában például hamar bebizonyosodott, hogy egyes készségtantárgyakhoz vajmi kevés közöm van, ezért az évek múlásával sem törtem magam, hogy akár a sport, akár a képzőművészet terén „önmegvalósításba kezdjek”. (Mára tudom és érzem, milyen jó hatása van a sportnak, s milyen erőforrás az alkotás.) S bár zeneileg valamelyest képzettnek tartom magam, mégsem lett belőlem elismert énekes, vagy valamely világhírű kórus tagja, sőt a magas szintű igényességre való törekvésem folytán szinte az éneklés örömétől is megfosztom magam.

Talán nem vagyok egyedül, s mások is tudnának mesélni ilyen élményekről, érzésekről, tapasztalatokról. Mindenesetre teherként élem meg ezt a fajta teljesítménykényszert és tökéletességre törekvő görcsös vágyat. Olykor annyira megbénít ez a vélt tökéletességhez való ragaszkodás, hogy még azt sem tudom nyújtani, amire képes vagyok. S folytathatnám azzal a gondolatmenetet, hogy ezáltal végképp romba dől az önbecsülésem.

Amikor évekkel ezelőtt ez tudatosult bennem, arra jöttem rá, hogy kétszeresen is terhelt vagyok ebben a tekintetben. Egyfelől, mi tagadás, személyiségem egyik komponense a belső teljesítménykényszer. Másfelől ez szerencsétlen módon külső teljesítménykényszerrel párosul, amely elsősorban abból fakad, hogy lelkészcsalád első gyermekeként láttam meg a napvilágot.

Ez utóbbinál időzzünk el egy kicsit.
„Lelkészcsaládban felnőni nagy teher lehet.” – írja a Timothy, L. és Sanford, M.A. szerzőpáros a Muszáj tökéletesnek lennem! …és egyéb paplakbeli tévtanok című művében. E rendkívül találó könyv elolvasását követően, amelyet egyébiránt minden kedves érdeklődőnek jó szívvel ajánlok, mégis mintha a teher veszíteni kezdett volna súlyából. Nagy felismerésem volt például, hogy nemcsak a szüleim, hanem a gyülekezet, illetve a társadalmi közeg is valamiféle elvárást támaszt személyem mint lelkészgyerek felé. Mintha a lelkészgyerek már-már a tökéletes gyermek kellene hogy legyen. Az pedig elevenen él bennem, hogy ez mekkora belső feszültséget szült bennem, arról nem is beszélve, hogy az érzelmeim leszabályozásához, elfojtásához vezetett. Ugyanakkor minden lelkészgyerek más és másként reagál ezekre a téves meggyőződésből fakadó elvárásokra. A kitörni vágyás akár szélsőséges lázadás formájában is jelentkezhet. Mekkora igazságtartalma van ebből a szempontból a „papfi gazfi” mondásnak.

Most térjünk át a lelkészgyerek „problematikáról” az első gyerek jelenségére, hiszen amint a fentebbi sorokból kiderült, úgy vélem, túlzott megfelelni vágyásom ehhez is köthető. Kezdő szülőként én magam is tapasztalom, milyen nagy a kísértés, hogy egy anya ország-világnak megmutassa, hogyan is kell gyermeket nevelni. Ebben nem akadályozza meg semmi, hiszen a nap 24 órájában „semmi más dolga sincs”, minthogy édesanyaként teljes figyelmével, odaadásával fejlődő gyermekére koncentráljon. S naná, hogy jól akarja csinálni.

Végezetül annyit elárulok, hogy bár a maximalizmus, teljesítménykényszer útitársként talán életem végéig velem marad, de szelídítgetem, s ebben nagyon sokat köszönhetek ezekben az években 2 éves ikerfiaimnak. Ugyanis az ő nevelgetésük, növelgetésük kapcsán megéreztem, hogy a képzelt tökéletességhez való ragaszkodásom ártalmas, s senkinek sem kell megfelelnem. Ők azáltal élnek meg engem hiteles, kongruens személynek, hogy ha önmagamat reálisan szemlélve, önmagamat elfogadva, önmagamat adva tudok feléjük fordulni. Így egy elégedett édesanya mellett elégedett gyermekek növögetnek, s ez reménység szerint olyan örökség, amelyre szívesen gondolnak majd vissza. 

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. május 24., péntek,
Eszter , Eliza napja van.
Tartalom
Vezércikk

Adamek Norbert
Perfekcionizmus
Az istenné válás keserű késztetése?

Gondolkorzó

Bölcsföldi András
Fehér lelkész
Hányan nézünk szembe saját síremlékeinkkel?

Felszín

Pete Violetta
Hibakereső profiknak
Idegesítő volt, kifejezetten viszketett tőle a munkatársak tenyere

Dobóczky László
Kiköpött ugyanaz
A nagyi pitéje, az enyém, és az alázat

Magasság

Tóth Sára
Egy fogyatkozásod van
Taigetosz versus Bárka

Dull Krisztina
Kollokvium a tökéletes világról
Képzelt riport

Miklya Zsolt
Ne légy szeles…
József Attila érett lírájáról

Mélység

Miklya Luzsányi Mónika
„…és mindörökre nő…”
Idomok és évek: merre halad az idol?

Péter-Szarka Katalin
Az elég jó anya
Kísérni, támogatni – szorongás nélkül

Miklya Luzsányi Mónika
A perfekt gyerek
Eminens, de vajon boldog?

Teljesség

Koczor Tamás
Tökéletesek, mint Isten
Felnőttek etikájára tanít a hegyi beszéd?

Üzenet

Péter-Szarka Katalin
Nem kell tökéletesnek lennem
Teljesítménykényszerünk szelídítgetése

Réz-Nagy Zoltán
Szerethető-e a tökéletes?
Mit üzen a japán teáscsésze?

Áthallások

Bradák Soma
A mélypont ünnepélye
Áldozatok és ábrázolások ecsetre alkalmazva

B. Tóth Klára
Pecséthordozók
Ami még Leonardónak is négy évébe telt

Hancsók Barnabás
A tökéletes trükk
Áldozatok az illúzió oltárán

Riport

Kojsza Péter
„Tökéletes sosem lesz!”
Kereste, de nem találta

Kitekintés

Szoták Orsolya
Láthatatlanok
Fogyatékos a családban: válaszút az intézet és a mélyszegénység között?

Szakács Gergely
Tökéletes vallásosság
Skatulyáink és a krisztusi igazság

Látogatóink száma a mai napon: 285
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44418801

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat