belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Üzenet

Czapp Enikő

Talán tévedek…

bárhogy igyekeztem, én is választok

Élek.

Vagyok egy férfi és egy nő elsőszülött gyermeke, lánya. Ők szintén egy férfiból és nőből lettek, és mehetek visszafelé az időben vagy előre, a saját lányaimra gondolva, a sor ugyanúgy íródik. Egy férfi és egy nő öleléséből lesz az új élet, s az ölelésben megfogant magzat, megszületett gyermek egyszerre más és ugyanaz, mint saját apja, és anyja. Így van ez akkor is, ha erőszak az ölelés, ha nem valódi, ha hideg, vagy ha szerelemből fakad. Így van akkor is, ha a két szülő útja szétválik. „Minden, ami van, egy meghatározott rend kifejeződése és része egy fölé rendelt rendnek. Ahogy senki nem tud kilépni a saját bőréből, ugyanúgy nem tud kilépni a családjából és annak történetéből sem.”(1)

Élek.

Vagyok Czapp Enikő. Tiszta mindattól a rágalomtól, amit nevemet a Google-ba ütve (hála egy magát megnevezni nem akaró ismeretlennek) bárki megtalál, ám mégis tisztátalan, „bűnös” (mint mindenki más), de egyéb dolgok cselekedete miatt. Tisztaságomat nem érinti, amit ráfröccsentenek. Csak az, amiket valóban megtettem, s talán nem kellett volna. Ezek megítélése nem más dolga, szerencsére nem is az enyém. Egyedül Istené.

Élek.

Néha úgy érzem, nem csak az idő halad, valahogy én is formálódom, változom, nem ugyanaz vagyok, mint aki voltam. Elégedett és boldog vagyok ettől. Néha épp az ellenkezőjét tapasztalom. Hiába telik az idő, hiába a formálódás, a változás érzékelése, van bennem valami állandó, valami visszatérő, valami megváltozhatatlan, amit hol erőnek érzek, hol erőtlenségnek, hol változtatni szeretnék rajta, hol magamat felismerve benne boldogan mondom az enyémnek.

Élek.

Vagyok Czapp Enikő. Nem Kálvin, Luther, Aquinói vagy Augustinus, sem senki más, senki nagy, aki valaha a történelemben az eleve elrendelés és szabad akarat kérdésével foglalkozott. Ám a téma mégis foglalkoztat. Engem is. Mert az erre a kérdésre adott válasz, része annak a gondolatvilágnak, melybe beleszülettem, amelyben „szocializálódtam”. Mégsem tudtam vele mit kezdeni sosem. Legalábbis abban a formájában nem, ahogy ezt a fentebb egy sorba állított nagyok igaznak tartják. Ők az eleve elrendelés, azaz a predestináció ténye mellett foglalnak állást. A gondolati különbség köztük mindössze annyi, hogy van, aki szimpla és van, aki a kettős predestináció megdönthetetlen bizonyságát olvasta ki a Bibliából. Sebestyén Jenő a dogmatikakönyvében odáig megy, hogy (saját idejében) a református egyház jelentőségének, szerepének, erejének meggyöngülését a nem komolyan vett, elfelejtett, máshogy értelmezett kálvini alaptanításban látja. (2) A kettős predestináció gondolata, mint tudjuk, nem Kálvinnál, hanem Augustinusnál jelent meg először (azzal a Pelagiusszal szemben, aki az üdvösség elérésében a másik oldalt, az emberi szabad akaratot tartotta elsődlegesnek). Azért lett ez speciálisan kálvini gondolat, így meghatározóan hozzánk, reformátusokhoz tartozó, mert Kálvin talán az összes tanítása közül ezzel foglalkozott a legtöbbet, valahogy erre helyezte a legnagyobb hangsúlyt. A következőket írja a „A keresztyén vallás rendszere” című művében: „Az eleve elrendelést, amellyel Isten némelyeket az élet reményébe fogad, másokat pedig az örök kárhozatra szán, egyszerűen tagadni nem meri senki, aki azt akarja, hogy istenfélő embernek tartsák, de sokféle álnokoskodásba keverednek különösen azok, akik Isten előre tudását teszik meg az eleve elrendelés alapjának… Eleve elrendelésnek pedig Isten azon örök elhatározását nevezzük, amellyel önmagában elvégezte azt, hogy akarata szerint mi történjék minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremt mindenkit, hanem némelyeket az örök életre, másokat pedig az örök kárhozatra rendelt már kezdettől fogva. Tehát a szerint, amint ki-ki egyik, vagy másik célra rendeltetett, mondjuk azt, hogy az életre, vagy a halálra van elválasztva.” (3) (A predestináció kifejezés a latin nyelvű teológiában született meg, a praedestinare igéből. Az összetétel első tagja (prae) annyit tesz, „előre”, „előzőleg”, a második jelentése pedig „elrendelni”, „elhatározni”, „célul kitűzni”, „valamire szánni”.)

Az eleve elrendelésben (predestinációban), vagy a kettős predestinációban hívők Isten szuverenitására hivatkoznak. Megtehetik. Csakhogy Isten nemcsak szuverén, hanem emellett, ezzel egyidejűleg sok minden más is, pl. igazságos. Akár az egyik, akár egy másik tulajdonságának kihangsúlyozása számomra az Ő teljes léte felfogását teszi elérhetetlenné. Már amennyiben beszélhetünk egyáltalán erről, hisz Ő a „Totaliter Aliter”, az egészen más. Persze, találunk olyan igét a Bibliában, amely feltételezi a kiválasztás, az eleve elrendelés gondolatát (Róma 8,29-31; Róma 9, Ef 1,4-5, 11; Fil 2,12-13; Jn 6,44). Találunk azonban olyat is, ami ezt akár megcáfolni is képes (1Tim 2,3-4; Mt 23,37; Ez 18,23, 31-32; 5Móz 30,19-20). Nem tudok és nem is szeretnék sem döntést hozni, sem bármit sugalmazni. Csak azt tudom, hogy mihelyt kiemelek egy részletet az egészből, azt az egyet egyedül érvényesnek tartva, választok. A valami mellett elköteleződő igenemmel nemet mondok minden másra. A teológiában ugyanúgy gyerekcipőben járok, volt lelkészi múlttal is, mint a filozófiában, csak élek, gondolkodom, és csendben kérdem: nem gondolkodnánk el a „talánok (volt) guruja”, Popper Péter szavain? Ő azt írta valahol, hogy míg a Kelet gondolkodására az is-is, a Nyugat gondolkodására a vagy-vagy jellemző. Popper egyiket sem mondta sem jónak, sem rossznak. Csak speciálisan létezőnek. Vajon nem lehet, hogy így, ezért tud ennyire ellentmondást nem tűrően egyértelmű lenni Kálvin, Luther, Aquinói, és Augustus és mindenki más, akire mi nyugati keresztyénekként hivatkozhatunk? Vajon nem lehet, hogy állításaik ugyanúgy nem választhatóak el saját koruktól, az adott kultúrától, mint ahogy attól sem, hogy milyen volt az életük, milyen volt a család, a férfi és a nő, az elődök, akikből lettek? (Csak érdekességként, ha Augustinusszal egy időben keletre tekintünk, ott föl sem merülnek ezek a kérdések. Pusztán azért, mert kelet, és épp azért, mert kelet, egészen máshová helyeződik a hangsúly.) És nem lehet, hogy épp ugyanaz az, amivel én vívódok, amiért én itt és most nem tudok beállni a felsorolt nyugati nagyok sorába?

Nem tudom az igazságot, de várom a pillanatot, amikor azt minden kétséget kizárólag felismerem. Addig vagyok. Nyitottan, várakozva. Itt és most, ebben a pillanatban, sokkal inkább egyet értve Barth-tal, mint Kálvinnal. Hiszek Isten eleve elrendelésében. Barth-tal együtt azonban most én is azt mondom, ez nem az én, az egyes ember üdvösségéről vagy kárhozatáról szól, hanem magáról az üdvösség tényéről, ami Isten Fiában, Jézus Krisztusban adatott. Ez utóbbiban ugyanis én, az ember is benne vagyok, a magam szabad akaratával. Isten szuverenitásán sem esik csorba: övé a végső szó.

Hiszek tehát az eleve elrendelésben, barthi értelemben, s bárhogy igyekeztem, ezzel mégis választok, én is választok, de muszáj választanom. Mert hiszek a szabad akaratban is. Ami ugyanúgy kiolvasható a Bibliából, mint az eleve elrendelés. Ha nem tenném, szembemennék mindazzal, amit magamról, az emberről mint Isten képmásáról gondolok. Ami szintén benne van a Bibliában Ezzel egyidejűleg mégis látom a megkötözöttséget, valamiféle eleve elrendelést: „bilincsben táncolunk”. A hellingeri családállítók szerint nincs szabad akaratunk, életünket nem éljük, így alakítani sem tudjuk, de ennek nem kellene így lennie. Mégis így van ez, egészen odáig, amíg igent nem tudunk mondani saját szüleinkre, saját családunkra. Mert belőlük vagyunk. A másság, a differenciálódás csak ennek a megmásíthatatlan ténynek az elfogadása után következhet. Számomra most ez az Isten eleve elrendelése. Ez olyan igazság, ami előtt fejet tudok hajtani: mert benne vagyok én, a saját reflexióm, felismerésem és megértésem. S mindebben tudom, hiszem, hogy valahogy benne van a Lélek is.

Tudom, hogy mindabban, amit leírtam, tévedhetek. Mert ember vagyok. Ember, aki hiszi, hogy Isten sok minden más mellett a szeretet (is). Mint a szeretet (amiről ugyanúgy nincs valóságos ismeretünk, csak elképzeléseink, és fogalmaink, mint Istenről), nemcsak a tetteinket látja, kimondott szavainkat hallja, hanem látja és érzékeli minden gondolatunk, minden igyekezetünk. Látja az őszinteséget, a maga kétségeivel, s a túl hamar, túl könnyen kimondott igeneket is.

Nincs saját személyemre nézve üdvbizonyosságom. Mégis nyugodt vagyok. Hiszem, hogy mindent megértek, minden igazságig eljutok, ami számomra itt és most, ebben az életben lehetséges.

Élek.

Vagyok Czapp Enikő. A májusi számban többféle téma felé kacsingató, lapunk főszerkesztőjétől mégis épp ezt a témát megkapó.

Élek.

Vagyok Czapp Enikő, a „Közös(s)Ég” Magazin szellemi anyja, első főszerkesztője.

Reméltem és hittem, hogy szükség van egy felületre a világhálón, ahol Istenről beszélhetünk. Egy kicsit máshogy, mint ahogy azt általában tesszük. Szabadon. Saját kérdésinket, kétségeinket megfogalmazva, választ kérve és remélve.

Reméltem és hittem, hogy vannak gondolkodó emberek, akik semmilyen felekezethez nem tartoznak, mégis szívesen olvasnak minket, szívesen töprengenek velünk, a magazin íróival. Épp azért, amilyenek vagyunk. Amit képviselünk.

Reméltem és hittem, hogy szüksége van erre a Dunamelléki Református Egyházkerületnek. Mert értéket képvisel.

Talán tévedek…

(Több mint egy hete, a cseresznyefa virágzásának elején, Feldenkrais-órára mentem a barátnőmhöz, aki már a kapuban sem tudta visszatartani izgatottságát. Azt mondta, ma bontott virágot a cseresznyefa. A japánok a cseresznyefa virágzásának idején nem mulasztják el, hogy megjelenjenek a virágzó fák alatt sétálva. Számukra nem fűződik ehhez semmilyen gondolat. Csak kimennek. Csak sétálnak. Mert ez szép. Mert ez jó. Mert talán a virágba borult fa jelent, hordoz valamiféle megfoghatatlan jelentést, amiben jó megmártózni, ki tudja, miért, sőt, amiben talán csak megmártózni lehet. Némely európai embernek tetszik ez az ismeretlen szokás, így gyakorolja, de mi, európaiak, mi, magyarok nem tudunk csak örülni, csak lenni. A többségnek szükséges, hogy azt gondolják, ha megteszik, szerencsés lesz az évük. A japán ember csak kimegy a virágzó cseresznyefa-ültetvényre. Nem gondol semmit. Csak boldog…)

 

1, Wilfried Nelles: A gyógyító valóság (Ursus Libris 2006. 9.old.)
2, Prof.Dr. Sebestyén Jenő: Református dogmatika 1994 (II. főrész20. fejezet)
3, Johannes Calvinus: Institutio Christianae Religionis (3.21.5.)

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. május 22., szerda,
Júlia , Rita napja van.
Tartalom
Vezércikk

Bella Violetta
Panasz a panaszkodásról
Ellopott remény

Gondolkorzó

Szakolczai Éva
Református iskolába írassam?
Többet árt, mint használ?

Kihívás

Záborszky Zsófia
Élet a remény rabjaként
Tippek, hogy tudj remÉLni

Felszín

Thoma László
Kitartás
A sport, küzdelem idején való reménységről...

Magasság

Bölcsföldiné Türk Emese
Reménytelenül
- elégtelenül?

Mélység

Szabó Julcsi
Másnak lenni
Istenre mindannyiunknak szüksége van

Miklya Luzsányi Mónika
Fél-nőttség
Előrehozott kamaszkor

Teljesség

Tóth-Simon Károly
Mennyország
– itt és most?

Üzenet

Czapp Enikő
Talán tévedek…
bárhogy igyekeztem, én is választok

Áthallások

Hancsók Barnabás
Mikor más már nem maradt
A remény bajnoka

Riport

B. Tóth Klára
SörKert
Diák-bibliaóra, fedőnévvel

Kitekintés

Fábián Tibor
Várnak valakit
Mélyreménytelenség?

Látogatóink száma a mai napon: 313
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44404759

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat