belépés | regisztráció RSS

Korábbi számok Elküld Nyomtat Üzenet

Tóth Sára

Ha nem adsz neki, az Úrhoz kiált majd miattad

Nem az a baj, ha gazdag vagyok, hanem az, ha bezárul a szívem

Talán minden rutinos bibliaórára járó életében elérkezik az a pont, hogy amikor egy nyári tábor vagy hétvégi bibliaóra újra programjára tűzi a „Hogyan viszonyuljon a keresztény ember a pénzhez?” témát, fáradtan felsóhajt: már megint! Csak beszéljük, beszéljük, körüljárjuk innen, körüljárjuk onnan. Próbáljuk megnyugtatni magunkat.

Miért ez az önnyugtatgatás? Nyilván azért, mert nem söpörhetjük a szőnyeg alá a nyilvánvaló igazságot, hogy a keresztény spiritualitáshoz bensőségesen hozzátartozik a társadalmi érzékenység. A társadalmi igazságtalanság, a szegényekkel szembeni érzéketlenség ellen a Szentírás erőteljesen felemeli a szavát. Nem az-e az igazi böjt, olvassuk Ézsaiás próféta könyvében, „ha kenyeret adsz az éhezőnek, és jól tartod a nyomorultat”? Még konkrétabban: Ne nézd rossz szemmel szegény testvéredet, mert ha nem adsz neki, az Úrhoz kiált miattad, és vétek fog terhelni téged.” (5 Móz 15,9) Sőt, az Úr nemcsakhogy a szegények pártját fogja, az Írás nemegyszer odáig megy, hogy a „szegényt”, a nincstelent azonosítja az Úrral, „Alkotójával” (például Péld 17,5; 19,17), és szegényen érti az elnyomottat, az éhezőt, a bujdosót, a mezítelent, az özvegyet és a jövevényt (lásd Ézs 58, 6–10; 5Móz 24,14–15.17). Ugyanez a hagyomány az Újszövetségben is folytatódik. Máté 25. fejezetében amikor Jézus megmagyarázza a jobbján állóknak, hogy amikor megetették az éhezőket és megitatták a szomjazókat, azt valójában ővele, Jézussal tették, Jézus a „legkisebbekkel” azonosul. Innen a „szegénysorsú testvér méltósága” (Jak 1,9).

A nyugtalanság tehát természetes kellene hogy legyen. Hozzátartozik e befejezetlen és tökéletlen földi világ ellentmondásaihoz. Ha befogadtam szívembe Krisztust, akkor befogadtam vele együtt testvéremet is, sőt, akkor szívem akkorára tágult, hogy az egész világot befogadtam ővele. Ugyanakkor mégis abban a tudatban kell felébrednem minden áldott nap, hogy míg az én gyerekem reggelizik, ebédel és vacsorázik (és azon problémázom, hogyan csaljak bele minél több nyers zöldséget), addig a világon több millió gyermek éhezik.
Abban a tudatban kell élnem, hogy bizony nem fogok gazdagságom terhétől Assisi Szent Ferenc módjára megszabadulni és szó szerint mindent odaadni Krisztusért; és úgy tűnik, ahhoz sincs erőm, elhívásom, hogy mondjuk befogadjak egy hajléktalant az otthonomba. Az önnyugtatás, amit ilyenkor végzek, jogos és igaz, bizonyos szempontból. Jézust kezdetben vándorló radikálisok követték, egy szál saruban, mindent feláldozva az Isten országáért. Ennek elkerülhetetlenül át kellett alakulnia, különben a kereszténység nem maradt volna fenn. Már az újszövetségi levelekből kiérződik, hogy beindul a megállapodás, a társadalomba való beilleszkedés, mondhatni, a „polgárosodás” lassú folyamata. Már nem azt olvassuk, hogy a gazdag ossza szétmindenvagyonát szegények között, hanem hogy aki gazdag e világon, ne fuvalkodjon fel, hanem Istenbe vesse reménységét (1Tim 6,17). Jogos az a felvetés is, hogy az a bizonyos éhező és szomjazó gyakran nem más, mint a saját férjem, feleségem, gyermekem, aki jó szóra, szeretetre, odafigyelésre szomjazik (míg én esetleg a társadalmi igazságtalanság elleni harc bajnokaként pörgök az egyházban és a világban). Ugyanígy igaz az is, hogy kinek-kinek más az elhívása, más a temperamentuma, az adottságai.

A baj tehát nem a polgári életmóddal van, a baj akkor jelenik meg, ha a szívek bezárulnak, és végleg kivész belőlük az a bizonyos nyugtalanság. Márpedig ha azért imádkozom, hogy „legyen meg a te akaratod” és „jöjjön el a te országod”, akkor az én láthatáromnak egészen az Isten országáig kell kitágulnia valóban. És ebben az országban nem lesz éhezés, nem lesz társadalmi igazságtalanság, és az Úr minden könnyet letöröl majd a szemekről. Ha bennem jelen van ez az ország vagy legalábbis a csírája, akkor mindenképpen nyitva kell tartanom a szívemet, legalább a szívemet, mások nyomorúsága előtt, és megtennem, ami tőlem telik. De ha már észre sem veszem, hogy van, aki nálam rosszabbul él és esetleg mellettem ül a templompadban, akkor az én világom bezárult.

Sajnos a szociológusok szerint minél nagyobb a létbizonytalanság, a válság, annál inkább mélyül a szegények és gazdagok közötti szakadék. Világszerte érezhető a középosztály lecsúszása, a szegények tovább szegényedése, a nagyon gazdagok pedig, ahogy egy szociológus fogalmazza, „elszállnak”. (Néhány adat: a világ népességének felső 5 százalékánál összpontosul a vagyon 80 százaléka, miközben az alsó 70 százaléknak – hárommilliárd embernek – csak a vagyon 4 százaléka jut. A válság előtt 500 dollármilliárdos volt a világon, most pedig 1200.) Márpedig minél nagyobbak a gazdasági különbségek, annál inkább szokott csökkenni a szociális érzékenység: a szívek annál inkább bezárulnak. Magyarországon – ahol közterületeken már látni sem akarják a hajléktalanokat; milyen látványos példája ez a szív bezárulásának: megoldani nem tudom, tehát ne is lássam! – és sok helyütt a magyar egyházakban is beigazolódik ez a megállapítás. Persze nehéz itt nem beleesni a túlzó általánosítás hibájába, de bizony sok helyütt látható keresztények között az a tendencia, hogy nemhogy a „szegénysorsú testvér dicsekedik méltóságával, a gazdag pedig megalázott voltával”, hanem éppen fordítva: ma a gazdagság a menő. A szegényebb testvér pironkodik, a gazdagabb pedig nyugodt szívvel gördül be a gyülekezetbe Audiján vagy BMW-jén. Rengeteg példát lehetne hozni. Tudok korábban ágrólszakadt diákokból álló keresztyén szervezetről, mely jelenleg az egyik munkatárs angliai tanulmányaira gyűjt, sikerrel (fotók a házukról, a plazmatévéről a facebookon látható). Vagy egyszerű tény, hogy ma egy átlagfizetésből élő család nem igazán tud megengedni magának egy egyhetes gyülekezeti családi tábort, oda tehát mennek a gazdag testvérek. Van egy különös közmegegyezés, melynek jegyében anyagi problémákról „gáz” beszélni. Kényelmetlen érzéseket kelt azokban, akiknek jól megy.

John Stott, a nemzetközi evangelikalizmus köztiszteletben álló tanítója fejtette ki egyszer, hogy számára e kérdésben a keresztény norma a következő: ha meghívom az otthonomba barátaimat, gyülekezetem tagjait, kell-e szégyenkeznem amiatt, hogy a jelenlévők egy jó része érzékelhetően nehezebb körülmények között él? Nagyon magas mérce. De ha a szív nyitott, akkor tényleg fel lehet tenni annak a szívnek ennél kevésbé rémisztő (mert ez, ha belegondolunk, igen radikális!) egyszerű, gyakorlati kérdéseket. Például hogy adok-e rendszeresen a nálam is szegényebbnek, ha nem is sokat, de legalább valamicskét? Hogy a nálam gazdagabbhoz, gazdagabb kultúrák szerencsésebb gyermekeihez szeretem hasonlítani magam, vagy a nálam nehezebb sorú honfitársamhoz, sőt, szegényebb népek gyermekeihez? Vajon ellenállok-e a fogyasztói társadalom démoni csábításának? Veszek-e sikkből százötvenezer forintos babakocsit gyermekemnek, vagy körülnézek, kapcsolatokat építek, és a gyermekemnek szükséges dolgokat átveszem a baráti körből, keresztény közösségből? (Azért a gyermekholmikat említem, mert a mai társadalom egyik legnagyobb hazugsága, hogy egy-egy gyermek érkezése micsoda csillagászati és megfizethetetlen összegekbe kerül egy családnak.) Olyan autót veszek, amilyenre szükségem van, vagy olyat, amellyel hivalkodhatok? Elgondolkodom-e azon, hogy vajon szükségem van-e mérsékelt éghajlaton félmilliós klímaberendezésre (amely károsítja a környezetet energiapazarlásával, valamint súlyosan károsítja az egészséget is), vagy inkább megelégszem a szigeteléssel, esetleg redőnyöket szereltetek? Ha keresztény pszichológus, pszichoterapeuta vagyok jól menő magánpraxissal, van-e bennem társadalmi érzékenység, gondolok azokra a tömegekre, akik a tízezer forintos óradíjat képtelenek kifizetni, de a felét talán már igen? És így tovább. Akkor van az egyház veszélyben, ha már fel sem teszi ezeket a kérdéseket: a szószéken sem, az önvizsgálat magányában sem. Ahogy Pilinszky írja, nem az a baj, ha valakinek háza, kutyája és kertje van, a baj az, hogyha ennek a kertnek nincsen égboltja

Hozzászólások

Jelenleg nincsenek hozzászólások.


Bejelentkezés után Te is hozzászólhatsz!

BEJELENTKEZÉS  REGISZTRÁCIÓ

További cikkek:
2019. április 25., csütörtök,
Márk napja van.
Tartalom
Vezércikk

Kovács Viktor
Hívőnek lenni az információ korában?!
Akarsz-e törlésre kerülő program lenni, vagy kilépsz?

Gondolkorzó

Szakács Gergely
Méltó a munkás a maga bérére?
Gyülekezeti gyakorlat és pénzügyek

Felszín

Szoták Orsolya
Adni vagy nem adni?
A jókedvű és a szorongó

Géczy Ráhel
Az ötödik első találkozásunk
Megújulás a rácsodálkozásban

B. Tóth Klára
Az utolsó tízfilléres
Átjutni a túlsó partra

Magasság

Térey János
James Ensor szponzora voltam,
támogattam a nemes szorongást

Miklya Luzsányi Mónika
Jólét mindenek felett
A szabadság záloga és átverése

Bölcsföldi András
Költő a keresztyén kávéházban
Ady és az elvárások

Mélység

Czapp Enikő
Mert ahol a te kincsed van...
Hiányok, meglopottság, veszteség

Miklya Luzsányi Mónika
Nagycsaládban, szegényen?
Áldatlannak hitt áldott állapotok

Teljesség

Czapp Enikő
A vagy-vagyokon innen, az is-iseken túl
Szeretem Ábrahám történetét, mert...

Üzenet

Tóth Sára
Ha nem adsz neki, az Úrhoz kiált majd miattad
Nem az a baj, ha gazdag vagyok, hanem az, ha bezárul a szívem

Miklya Zsolt
Túlszeretni
Avagy tankolás – árkedvezménnyel

Áthallások

Bradák Soma
Ameddig a szem
Felkínált párbeszéd

Hancsók Barnabás
Kapitalizmus: szeretem!
Az anyagiasság uralja a világot?

Vida Viktor
Tuti seft
Krisztus követése a kenőanyag-marketingben

Riport

B. Tóth Klára
Szószéktől a favágásig
Interjú egy özvegy lelkésznével

Kitekintés

Pete Violetta
Esküvőtervezés kis büdzsére
Hogy ne adóssággal kezdődjön a közös élet

Látogatóink száma a mai napon: 693
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 44207125

Copyright © 2009 Közös(s)Ég Magazin, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat