Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Február 13. - 4Móz 6, 22-27

ÁLDOTT ÉLET I.
(Sarkad-Újtelek, 2011. február 13.)

Lectio: 1Móz 12, 1-3. v. + Jak 3, 1-13. v.
Textus: 4Móz 6, 23-27. v.

Énekek: 105/1; 167/1-3; 166/1; 151; 198/3; 134/1-3;

„Mondd meg Áronnak és fiainak: Így áldjátok meg Izráel fiait, ezt mondjátok nekik: Áldjon meg téged az ÚR, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az ÚR, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az ÚR, és adjon neked békességet! Így szóljanak nevemben Izráel fiaihoz, és én megáldom őket.”

Szeretett Testvéreim!
Egy otthonában is keresztyén életet élő édesapa nagy szerelésbe kezdett. Valószínűleg magát is bíztatva, határozott hangon mondta: ennyit én is össze tudok rakni. Ötéves kisfia ott állt mellette, és nézte. Igen ám, de az alkatrészek sehogy sem akartak a kezében összeilleszkedni. Az apa újra megszólalt: „Nem fogsz ki rajtam, Sátán, nem fogsz tudni kihozni a béketűrésemből.” Ettől még az alkatrészek nem illeszkedtek össze, s az apa egyre jobban kapkodva tekerte ide-oda az elemeket. Kisfia megszólalt: „Apám, én tudom, mit kellene tenni…” Apjának csak ennyi kellett, ingerülten arrébb küldte a gyermekét. Hosszas próbálkozás és egyre több dünnyögés után a kisfiú újra megszólalt: „Apám, én tudom, mit kellene tenni…” Akkor már apja igen mérges volt: „Honnan tudnád, amikor én, a felnőtt sem tudom?!” A fiát elzavarva kínlódott tovább. A fiú – most mát tisztes távolból – újra megszólalt: „Apám, én tudom, mit kellene tenni…” Apjából kirobbant: „Na, te nagyokos, akkor gyere ide és mondd meg, mit kellene tenni!” A kisfiú pedig csendesen mondta: „Imádkozni kellene!”
Édesapja elszégyellte magát. Úgy, hogy fia is hallja bocsánatot kért Istentől önhittségéért, és kérte Isten bölcsességét, hogy tudja összerakni a szerkezetet. Azután újra nekifogott. S ami eddig olyan bonyolultnak látszott, az most a kezéhez igazodott, és néhány perc alatt befejezte azt, amivel addig hosszan kínlódott.

Amikor minden istentisztelet végén áldás hangzik, azért van, mert Isten áldása nélkül egész életünk hiányos. Isten áldása olyan többletet ad, amit mi magunktól nem tudunk megszerezni, magunk erejéből nem jutunk el rá. Hányszor kínlódnak emberek úgy, mint a mitológiai Sziszifusz, akinek egy hegyre kellett egy nagy követ felgörgetnie büntetésből, de mielőtt elérte volna célját, a kő mindig visszagurult.
Hányszor kínlódunk úgy, hogy amikor már azt vélnénk, hogy célhoz értünk, sikerrel befejeztünk valamit, akkor mégis elvétetik tőlünk az eredmény öröme. Többre jutottunk, s végül mégis, mintha hiába dolgoztunk, fáradoztunk volna, az eredmény, a haszon értelmetlenül elúszik, összeomlik.
Máskor pedig úgy véljük: már csak egy kicsi hiányzik, hogy valóban teljesnek érezzük életünket, s az a kicsi soha nem akar hozzáadódni a lehetőségeinkhez, az örömünkhöz, a boldogulásunkhoz.

Hiányzik az áldás. Istennek az a közreműködése, többlete, ami nélkül lehet élni, de nem érdemes. Az áldást régen sokkal többre becsülték. Ézsau sírva könyörgött, amikor Jákób elcsalta előle az elsőszülöttnek járó áldást: „Csak az az egy áldásod volt neked, apám? Áldj meg engem is, apám!”
Akkor, amikor még alázatosabbak voltak az emberek, s nem gondolták, hogy mindenre képesek, és mindent megtehetnek, sokkal erőteljesebben kérték, várták a természetfeletti erők segítségét. A népmesék is arra tanították a gyermekeket, hogy vannak helyzetek, amikor nem boldogulhatnak csupán a maguk erejéből.
Ma is így van ez, csak nem akarjuk tudomásul venni, vagy ha mégis megsejtjük, akkor pedig tudva, vagy tudatlanul mágikus praktikákhoz fordulunk. Pl.: „Lekopogom…”, kabala baba, négylevelű lóhere, elhagyott lópatkó és egyebek.

Az áldást azonban nem tudjuk mi megszerezni. Az áldásról az dönt, akinek hatalmában van áldani. Ő dönti el, adja-e vagy sem. Nem lehet kiérdemelni és nem lehet kicsikarni. Azonban alázattal el lehet fogadni.

Azonban nem mindegy, hogy kitől, mitől várjuk az áldást! Mert akitől az áldást várjuk, annak fogunk előbb-utóbb szolgálni is. Ha az Örökkévalótól várjuk az áldást, aki Egyszülött Fiát is értünk adta, csakhogy kiszabadítson a kárhozat rabságából, akkor előtte fogunk hódolni. Ha a szerencsétől várjuk az áldást, akkor előtte fogunk hódolni. Ha a halottaktól várjuk az áldást és a segítséget, akkor a halottak előtt fogunk hódolni. Ha emberektől várjuk az áldást, akkor embereknek fogjuk magunkat kiszolgáltatni.
Ezért lett olyan hangsúlyos, hogy kinek a nevében hangozzék el az áldás.

Mondd meg Áronnak és fiainak: Így áldjátok meg Izráel fiait, ezt mondjátok nekik: Áldjon meg téged az ÚR!

Amikor áldást hirdetünk, valakinek a nevében tesszük. Mi keresztyének a Szentháromság Isten nevében, s mivel Jézus Krisztusról neveztetünk, hangsúlyozottan Jézus Krisztus nevében mondunk áldást.
Ősi református köszöntésünk is már egy megrövidült forma: Áldást, békességet! Ha teljességgel mondjuk: Adjon az Úr Jézus Krisztus áldást, békességet! De ugyanez igaz több más köszöntésünkre is, ami eredetileg áldásmondás volt: Adjon Isten jó napot! A mai jó napot kívánok, már átteszi a hangsúlyt az emberre, pedig eleink még nagyon jól tudták, hogy hiába kívánok jó napot, ha Isten nem könyörül rajtunk.
Ugyanígy a „jó egészséget kívánok” eredetileg így hangzott: Adjon Isten jó egészséget! Mennyivel másként hangzik ez így, hiszen annak a nevében szólunk, aki meg is tudja adni a jó egészséget! Sőt, ha így nem csak jókívánságokat mondunk, hanem áldást kérünk, annak a gondolatai is a Szent Isten felé fordulnak, akinek éppen szüksége van az áldásra, Isten segítségére, beavatkozására.
Milyen különbség van aközött: Vigasztalódást kívánok! Vagy: A feltámadott Úr Jézus Krisztus vigasztaljon meg! Vagy vizsga, dolgozatírás, verseny, állásinterjú előtt a „sok sikert” helyett miért ne inkább azt mondjuk: Isten segítsen meg! Vagy: Isten tegye eredményessé a munkádat, a megbeszélésedet, vizsgádat!
Ha pedig útra indul valaki: Nem csupán jó utat kívánunk, hanem áldást mondunk: Adjon Isten jó utat! Vagy: Legyen veletek Isten az úton!

Áldáskívánás mindig valakinek a nevében történik! Ezért Izrael fiai felé határozottan az ÚR nevét kellett kimondani. Isten népen nem várhat mástól áldást és ne várjon mástól áldást, csak attól, aki elhívta, kiválasztotta már őseit és őket pedig kiszabadította Egyiptomból. Ne kérjen és ne várjon mástól áldást, mint aki valóban szereti, és erről már bizonyságot tett!
Mennyivel inkább érvényes ránk, hogy ne kérjünk és ne várjunk áldást mástól, mint az Úr Jézus Krisztustól, aki megváltott minket a kárhozatból, az Örök Isten ítélete alól, és kiszabadított élete árán ősi ellenségünk az Sátán markából. Kitől, mástól várhatnánk áldást, mint attól az Istentől, akiről ezt olvassuk: „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent” (Róm 8, 32)?

Azért mondunk áldást, mert tudjuk, hogy Isten áldó segítségére szükségünk van, és azért mondunk áldást, mert tudjuk, hogy az áldás kitől jön, kitől jöhet. Ne fukarkodjunk az áldásmondással, de ne is feledjük el soha, hogy áldás nem jöhet mástól, csak és kizárólag a Szentháromság Istentől!
Amikor áldást mondunk, akkor azonban tudnunk kell, hogy az áldás nem szómágia. Nem varázslás! Nem Isten kényszerítése! Nem tudjuk vele befolyásolni az Istent! Isten szabad a döntésében és nekünk ezt a szabadságot tudomásul kell vennünk!
Nem az az áldás, amit mi elképzelünk, hanem az, amit Isten a javunkra tesz, amivel ő látja jónak meggazdagítani az életünket. Az áldás lehet vagyoni gyarapodás, de lehet az is, hogy valaki a környezete számára válik áldássá. Mi talán arra várnánk, hogy elhalmozzon Isten minden jóval, ő pedig megáld jóságos szívvel, amivel sokakat felüdíthetünk!
Talán azt gondolnánk, hogy áldás az, ha valaki első helyre kerül, pedig lehet, hogy Isten úgy akar megáldani, hogy a háttérből tudjuk segíteni bölcs tanáccsal, figyelmességgel az elől levőket.
Van, amikor azért sóhajtozunk, hogy Isten áldjon meg jó egészséggel, Isten pedig megáld a szenvedés békességes tűrésével, és azzal, hogy a szenvedés hordozása közben meg tudjuk erősíteni a nálunk gyengébbeket, vagy éppen a nálunk jobb állapotban levő csüggedőket.
Istennek joga van eldönteni, hogy kit-kit hogyan kíván megáldani. De amikor elfogadjuk a nekünk adott áldását, akkor azzal boldogan élhetünk Isten dicsőségére, mert a helyünkön vagyunk.
Közben nem feledhetjük el, hogy Isten az áldását azért adta, hogy azzal mi is áldássá legyünk. Isten áldásai sohasem öncélúak. Ahogy a Mindenható Isten sem öncélúan cselekszik ebben a világban, nem a maga kénye-kedvére, hanem szeretettel, igazsággal, tisztasággal, szentséggel, hogy teremtményeit boldogítsa, úgy áldásait is arra adja, hogy azzal mi is beálljunk az Örökkévaló Isten boldogító, másokat gazdagító munkájába!
Isten ezért oda adja áldását, ahol azt tőle várják, tőle kérik, s minél többet osztunk szét áldásaiból, annál inkább kész elhalmozni bennünket! Ábrahámnak is ezt mondta: megáldalak és áldás leszel!

Egyszer egy nyolcéves kislányt kérdeztek meg rokonok: mi akar lenni: Ő pedig ragyogó szemmel ennyit mondott: „Áldás!” Tanuljunk ettől a kislánytól is, és kérjük Isten áldását, mert szükségünk van rá, de mondjuk is, adjuk is tovább Isten áldását, mert szüksége van rá szeretteinknek, egyházunknak és egész népünknek! Isten Igéje kísérjen bennünket: „Ne fizessetek a gonoszért gonosszal, vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek” (1Pt 3, 9).

Ámen!

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

  • 2017. december 11., hétfő

    Jézus azért született a Földre, hogy az elveszett identitásunkat helyreállítsa. A félelem helyett megmutassa a teljes szeretetben gyökerező életet.
  • 2017. december 09., szombat

    A Magyarországi Református Egyház pályázatot hirdet 1 fő részére referensi munkakör betöltésére a Zsinati Hivatal Missziói Irodáján.
  • 2017. december 09., szombat

    Gary Thomas: Megszentelt utak könyvajánló
  • 2017. december 08., péntek

    A Biblia tekintélyének elfogadása feltétlenül együtt jár az igényes gondolkodás feladásával? Az igényes gondolkodás pedig egyet jelentene a Biblia tek...
  • 2017. december 07., csütörtök

    A Bocskai István Református Oktatási Központ a Reformáció 500. évfordulója alkalmából csendesnapot tartott 2017. október 27-én.
  • 2017. december 07., csütörtök

    Bizony, ha megvizsgáljuk hétköznapjainkat vagy akár ünnepeinket, látnunk kell, tele van helyettesítőkkel, voltaképpen pótlékokkal életünk.
  • 2017. december 05., kedd

    Rófusz Ferenc Oscar-díjas rendező és egykori pályatársa, Békési Sándor teológus voltak a budapesti református teológia vendégei nemrégiben. A rajzfilm...
  • 2017. december 05., kedd

    A reformátorok előtt tisztelegve, s azok nyomába lépve, ünnepeltek az egyházi év kezdetén a Lónyay Utcai Református Gimnázium diákjai és tanárai.
  • 2017. december 04., hétfő

    „Ateistaként éltem az életem, amikor olyan mélységbe zuhantam az alkoholizmus következtében, amelyből nem találtam kiutat. Kilenc öngyilkossági kísérl...
  • 2017. december 04., hétfő

    Isten vágyik hozzánk kapcsolódni, mégpedig a legvalódibb módon. Ő nem maradt meg a távolságtartó érdeklődés vagy bájcsevej szintjén.