Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Szeptember 24. - 2Móz 17, 1-16

AZ ÚR AZ ÉN HADIJELVÉNYEM
(Gyula, 2014. szeptember 24.)

Textus: 2Móz 17, 1–16. v.
Énekek: 114/1-4; 356/1-5;

1-7. v.:
Szeretett Testvéreim!
Mózes 2. könyvének 17. része két történetet tartalmaz a pusztai vándorlásból. Mindkettő egy húsbavágó, valódi, kikerülhetetlen, és önerőből megoldhatatlan életválságra adott válasza Istennek.
Vannak olyan válságok, amikor Isten azt mondja: Segítek, de te is végy benne részt tevékenyen. Vannak olyan válságok, amelyekben Isten azt mondja: Állj meg, maradj veszteg, és nézd meg, mit cselekszem érted. Vannak olyan válságos idők, amikor Isten azt mondja: Ott leszek melletted, de te tedd meg, amit megtehetsz, mert csak rosszat tennék veled, ha mindent készen kapnál. Ez utóbbiak attól válsághelyzetek, hogy el merünk-e indulni, készek vagyunk-e cselekedni, vagy pedig azért nem jutunk ki a válsághelyzetből, mert várjuk, hogy a sült galamb a szánkba repüljön. A mai napra megadott szakaszban Izrael népének két olyan válsághelyzetéről olvasunk, amelyekben egyedül nem boldogultak volna. Közvetlenül Isten beavatkozására szorultak.
Azért is enged meg ilyen helyzeteket a Mindenható, hogy tisztában legyünk azzal, meglássuk, megtapasztaljuk: Isten valóban jelen van. Mindig jelen van. Nekünk pedig bíznunk kell benne. És hallgatnunk rá. Izrael népének elfogyott a vize. Forróságban, pusztában, porban, egyre apadó készlettel, egyre inkább beosztásra szorulással, végül teljesen nyilvánvalóvá lett: Ha rövid időn belül nem jutnak vízhez, az egész nép menthetetlenül elpusztul. Itt nem az a kérdés, hogy víztakarékosságból zuhanyozzak, vagy kádban fürödjek? Itt nem az a kérdés, hogy a gépkocsiban a tűző napon felmelegedett ivóvizet kitöltsem-e a földre és helyette vegyek néhány hűtött palack ivóvizet. Itt az a kérdés, hogy ha az a néhány kortynyi elfogy, amennyi már eddig sem volt elég, akkor utána lesz-e még valaha is vizünk? Az a kérdés, hogy a már egyébként is cserepes ajkunkat éri-e még valaha víz? Itt kétségbe kell esni. Itt a halál leng körül mindent. Itt a túlélésről van szó, amikor az életösztön is lázad: nem itt, nem így és nem most akarok meghalni! Ez az a pont, amikor a vezetők vagy nagyon megerősödnek, vagy elbuknak. Mert a vezetőktől várja a nép a megoldást, amit a maga erejéből meg nem találhat.
Csalódottság, halálfélelem, kilátástalanság indítja haragra, gyűlöletre, kétségbeesett kiabálásra Izrael népét. Azt az állapotot élik, amikor már szinte mindenki csak magára tud gondolni, ahol már nincs igazi összefogás, közös cél, és mindenki gyűlöletes, aki nem segít, akire hiába vártak. Nem csodálkozhatunk azon, amit Mózes mond: Kis híja, hogy meg nem köveznek engem.
Pedig Mózes most is tudja és látja: Nem lenne szabad Istent zsarolniuk. Nem lenne szabad az Örökkévalóról úgy beszélni, mintha nem is lenne. Vagy: tehetetlen lenne. De a nép nem lát már messzire. Talán önmagában soha nem látott messzire. És ma sem lát messzire. Ha sikeres egy vezető, akkor követik, ha kudarcot vall, eldobják. Talán Ukrajnában is erre játszik egy nagyhatalom: A mostani elnököt el fogják zavarni, mihelyst nincs fűtés és fázik a nép. S akkor majd vissza lehet sírni a régit, mert annak idejében minden jobb volt.
Ilyenkor mutatkozik meg, hogy van-e valaki a vezető mögött. Van-e kihez odamenni, van-e kitől tanácsot kérni, van-e kitől segítséget kérni. Jaj, annak a vezetőnek, aki a szorult helyzetben nem tud senkihez sem odamenni. Mózesnek azonban volt Istene, akihez odamehetett, akitől segítséget, tanácsot, útmutatást, vezetést kérhetett.
Imádkozzunk azért, hogy vezetőink mindig oda tudjanak menni az Egyház Urához. És imádkozzunk azért, hogy mi pedig tudjuk úgy megbecsülni vezetőinket, hogy nem csak akkor szeretjük őket, amikor növekedés és sikerek vannak, hanem a kudarcok, a csökkenés, az üldöztetések idején. Már csak azért is imádkozhatunk, mert olyan Urunk van, aki átélte azt, amit Mózes átélt. Csalódott benne a nép, és otthagyta. Jézus eljutott oda, hogy még a tanítványokat is meg kellett kérdeznie: Ti is el akartok menni? (Hova mennénk? Örök élet beszéde…)
Mózest Isten odavezette a hegyre, egy sziklához. Valószínűleg ott és akkor egyértelműen kiválasztható sziklához. De minden, amit Isten ebben a helyzetben mond, igen fontos. Menj végig a nép előtt! Mert akivel Isten vele van, annak senkitől nem kell félnie, nem kell elbújnia. Tanúknak kellett vele mennie, tekintélyes embereknek, hogy közelről lássák, ami történt És azzal a bottal kellett mennie, amelyet Isten eddig is jelként adott. Amellyel a bőség idején ihatatlan lett a Nílus vize. Most pedig, ahol nyoma sincs a víznek, Isten általa fog fakasztani vizet. Isten hatalmának jele az, Mózes kezében. Mózes nem bujkálhat. Nyíltan és nyilvánosan kell cselekednie, mert Isten ereje és hatalma nyilvánvaló. Nincs mit rajta rejtegetni és nincs mit rajta szégyellni.
És víz fakadt a sziklából, és ivott a nép. Meg lehet magyarázni ezt a csodát. Legalább is van rá kísérlet. Mészkő hegységben a karsztvíz évszázadokon, évezredeken át is tárolódhat, és ha vékony a kőzetfal, elég egy nagyobb ütés és meghasad a szikla, a víztározó pedig adja a vizet. A csoda itt az előre gondoskodó Isten szeretetében mutatkozik meg. És abban, hogy Mózes éppen ott ütött a sziklára, ahol megnyílhatott az és ömlött a víz. Az előre gondoskodó Isten szeretetével találkozott a nép. Hely, időzítés: mind-mind Isten által előkészített volt.
Miért olyan fájó ez a történet mégis? Azért, mert a nép kísértette az Istent: Vajon közöttünk van-e?
Melyik szülőnek esik jól, ha a gyermeke állandóan bizonyítékokat vár a szeretetére? Mégis megrendítő számomra, hogy Isten nem tartott ítéletet. Most nem. Értette és megértette népét szeretettel. Isten még az ítéletét is jelként adja, de nem haragszik mindvégig és nem büntet szüntelen.
8-16. v.: Amálék egy harcos, rabló nép, akik kalandozásokból tartották fenn magukat. Rabló hadjárataik során nemcsak élelmet, nemcsak kincseket, hanem rabszolgákat is fogtak, akiket azután jó pénzért árultak.
Most is egy rabló hadjáratról lehetett szó. Az első támadás az 5Mózes 27, 17. szerint váratlanul érte a népet. A hátul maradtakat, a gyengéket támadták meg és mészárolták le. Nem volt kímélet, nem volt könyörület. Valószínűleg hosszan elnyúlva vonultak Izrael fiai. Ezért történhetett ez meg. De várható volt, hogy az Amálékiak újra támadnak majd, mert a könnyű préda felbátorította őket.
Mózes pedig Józsuéra bízta a harcot, akit Isten felkészített arra, hogy jó szervező, jó tervező, jó vezénylő, harcos ember legyen. Józsué a hadvezér, miközben Mózes is harcolt az ÚR színe előtt.
Mit érezhetett Mózes? Ha a helyzetébe képzelem magam, ilyen gondolatok jönnek: Várjak-e Istenre? Vagy én cselekedjem? Sokszor kerülünk ilyen dilemma elé. S valahogy úgy tudom ezt a helyzetet elképzelni, hogy Mózes, aki mindig Istenre akart figyelni, most nem kapott külön kijelentést. Amikor az Egyiptomiak annak idején a Nádas-tengernél utolérték őket, akkor Istenhez kiáltott, Isten pedig megmondta, hogy mit tegyen. De akkor is tennie kellett neki és a népnek is. Lassan megismerte, hogy hogyan vezeti Isten. Mert egy idő után meg lehet ismerni, hogy Isten hogyan szokott minket vezetni, tanácsolni. S amikor látszólag Isten hallgat, akkor is lehet tudni, hogy általában Isten mit szokott tanácsolni. Menni kell tehát az eddig megismert úton és gyakorlatban.
Ez pedig azt jelentette: Indulj, és bízz Isten segítségében. Eddig ő is ezt mondta a népnek: Bízzatok, Isten itt van köztünk. Mózesnek is így kell tennie: Harcoljatok, ütközzetek meg, vívjátok meg a küzdelmet, én pedig odaállok az Isten elé és könyörgök értetek! Ne féljetek. Bízzatok, mert Isten itt van köztünk!
Az Izraeliták pedig ott láthatták az Isten botját, amivel a Nílust megütötte Mózes, amellyel a vizet fakasztotta, és erőt meríthettek abból, hogy Isten közöttük van. De nekik is hinni kellett, hogy Isten közöttük van. S akkor különös dolog történt. A harc, a bajvívás, a küzdelem közben azt látták, hogy amikor Mózes botja felemelve van, akkor ők törnek előre, amikor a bot leereszkedik, az Amálékiak kezdenek erőre kapni. Nyilvánvaló lett, hogy az Isten felé kinyújtott kézen keresztül adja Isten az áldást. Nem a maguk ereje, hanem Isten segítsége ad diadalmat. Mózes azonban nem bírta, nem bírhatta végig tartani a botot a kezében. Mózes elgyengült. Mózes kimerült. (Ő nem démoni erővel tudta órákon keresztül kinyújtva tartani a kezét, mint Hitler). Ha nincs segítsége, akkor nem tud odaállni Isten elé a népért. Lehetetlen, hogy Mózes egyedül mindent elbírjon és elviseljen.
S akkor Áron és Húr segítséget nyújtanak. Leültetik, a karját tartják. És már mindenkinek látnia kell: Nem Mózes, nem Áron, nem Húr, hanem Isten cselekszik. De kell hozzá Mózes is, Áron is, Húr is, Józsué is, a harcosok is. Mindenki a maga helyén. Senki sem felesleges és senki nem nélkülözhető.
A harc naplementéig tartott, és a kimenetele egyértelművé tette Amáléknak, hogy számára itt nem terem babér. Kénytelen volt visszavonulni, elmenekülni. Nem szól itt a Szentírás megsemmisítő vereségről. Nem szól arról, hogy hírmondó sem maradt volna. Máskor volt ilyen győzelme is időnként Izraelnek. Most nem. De egyértelművé vált az Amálékiak számára, hogy ezt a népet itt, a pusztában többé nem érdemes megtámadniuk.
Csak sejthetjük, hogy milyen kimerült volt estére a nép. Hogy milyen kimerültek lehettek, akik végig izgulták, szurkolták a napot. Hogy milyen kimerültek lehettek a harcosok, s milyen kimerült lehetett maga Mózes, Áronnal és Húrral együtt. Diadalmasak és mégis kimerültek. És ebben az állapotban Mózes mégis oltárt épít, dicsőítő oltárt épít Istennek, és elnevezi: az ÚR az én hadijelvényem. Ma azt mondanánk: az ÚR az én zászlóm, hadilobogóm. Akiben küzdelmeim során bízhatom. Egyszer s mindenkorra kimondatott ezzel: Isten népének győzelmet csak Istentől szabad várnia. Attól az Istentől, aki egyszülött Fiát adta, hogy legyőzettessék a Sátán örökre. Mikor győzelmeinknek örülünk valaki fölött, akkor ne feledkezzünk el arról, hogy a világtörténelem legnagyobb győzelmét úgy hozta a mi Urunk, hogy belehalt. Azért, hogy mi éljünk. Ő legyen a mi hadilobogónk! Az Ő harcait harcoljuk és az Ő fegyverivel harcoljunk!
Azt sem kell azonban elfelednünk, hogy Jézus Krisztus harcol a bűn ellen! Isten harcol a bűn ellen. És harcol Isten népe ellenségei ellen is. Amálék gyalázatos háborút kezdett, orvul támadott a gyengék és erőtlenek ellen. Mészárolt, pedig mészárlás nélkül is legyűrte volna őket. Ezt a gonoszságot, aljasságot Isten nem hagyta, nem hagyhatta büntetés nélkül. Az Örökkévaló Isten sokat eltűr, elszenved, de van, amikor éppen értünk nem tűrheti tovább a kegyetlenséget, gonoszságot, önfejűséget, maga bízást, és mindenfajta bűn megmutatkozását.
Így történhetett meg, hogy Mózesnek le kellett írnia: eljön az ideje majd, amikor Amálékot ki kell irtani. S ez sok-sok évtizeden keresztül, vagy évszázadon keresztül kísérte kötelezettségként is Izrael fiait. Így vannak időnként kötelezettségeink: mert bár türelemre és irgalomra indít a bűnös iránt Isten, de a bűnt nem hagyhatja egyre tovább nőni, mert azzal a szenvedést és a gyalázatot hagyja tovább nőni. Ezért legyünk alázatosak, de ne tűrjük meg bűneinket és a bűnt magunk között. Mert minden bűn gyalázza Isten dicsőségét, azt pedig nem tűrheti mennyei Atyánk a végtelenségig.
Legyen ezért előttünk Mózes szava, az oltár neve: az ÚR az én hadijelvényem! Mert ha az ÚRra nézünk, tudni fogjuk: hogyan és milyen irányban vívjuk harcainkat vele szövetségben maradva. Ámen.

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

  • 2017. október 18., szerda

    Elsajátítani a keresztyén értékrenden alapuló, etikus vezetést – ez volt a célja a közelmúltban Budapesten megrendezett GLS Nemzetközi Vezetői Konfere...
  • 2017. október 17., kedd

    Részt vett az Iszlám Állam elleni harcokban, igaz, az ő fegyvere az a fényképezőgép, amelynek objektívjén keresztül három kontinens lakosságához jutot...
  • 2017. október 16., hétfő

    A hivatali lelkipásztorkodás ideje egészen biztosan lejárt, különben azokat is elveszítjük, akik jelenleg gyülekezetbe járnak - adott hangot véleményé...
  • 2017. október 15., vasárnap

    Két egyházvezető párbeszéde, ahogyan még sohasem hallhatta őket. Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek és Bogárdi Szabó István reformá...
  • 2017. október 13., péntek

    Közös nyilatkozatot fogadott el a Magyarországi Református Egyház és a Magyarországi Evangélikus Egyház a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójá...
  • 2017. október 13., péntek

    Válaszúthoz érkeztünk. Vagy hátat fordítunk Istennek, jogosnak gondolva csalódásunkat. Vagy meg kell tanulnunk hinni egy új Istenben.
  • 2017. október 12., csütörtök

    Az a helyzet, hogy a missziónak mi csupán munkatársai vagyunk, nem a gazdája. A gazdája maga Jézus Krisztus. Ő a Szabadító.
  • 2017. október 10., kedd

    Fa, papír, vászon, textil és agyag.
  • 2017. október 09., hétfő

    Drogterápián részt vevő fiatalokkal együtt tekerték körbe a sukorói református gyülekezet tagjai a Velencei-tavat az elmúlt hétvégén. A közös sport ne...
  • 2017. október 08., vasárnap

    „Annyi titkom maradt” – ízlelgetem a kerek 100 esztendeje született Szabó Magda írógépe előtt állva az írónő szavait. Forgatom magamban a titkosság té...