Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Január 16. - ApCsel 7, 51-53

TANÚSÁGTÉTEL, NEM VÉDŐBESZÉD
(Sarkad-újtelek, 2011. január 16.)
Elhangzott változat


Lectio: 5Móz 4, 32-37. v. + Máté 10, 24-39. v.
Textus: ApCsel 7, 51-53. v.

Énekek: 130/1; 370/1-3; 171; 151; 381/5-6; 164/4; 278/8;

„Ti kemény nyakú, körülmetéletlen szívű és fülű emberek, mindig ellene szegültök a Szentléleknek, atyáitokhoz hasonlóan ti is. A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? Meg is ölték azokat, akik megjövendölték az Igaznak eljövetelét. Most pedig az ő árulóivá és gyilkosaivá lettetek ti, akik bár angyalok közvetítésével kaptátok a törvényt, mégsem tartottátok meg.”

Szeretett Testvéreim!
Egy vádlott áll a jeruzsálemi nagytanács, mint legfőbb döntéshozó testület előtt. Olyan vádakkal terhelten, amelyet abban a korban halállal büntettek. „Hamis tanúkat is állítottak, akik ezt mondták: „Ez az ember állandóan e szent hely és a törvény ellen beszél. Hallottuk is, amikor azt mondta, hogy az a názáreti Jézus lerombolja ezt a helyet, és megváltoztatja azokat a szokásokat, amelyeket Mózes hagyott ránk.” A főpap pedig megkérdezte Istvánt, ezt a Lélekkel, bölcsességgel telt férfit, a görögajkú, a szétszórtságból Jeruzsálembe hazaköltözött és keresztyén hitre tért zsidók egyik választott vezetőjét: „Valóban így van ez?”
István diakónus válaszának végét hallottuk az imént. Pontosabban nem a végét, hanem azokat a mondatokat, amelynél félbeszakították. Ahol már nem hallgatták tovább. István válasza a mai napi újszövetségi napi Ige, a Bibliaolvasó Kalauzunk szerint. Az a fejezet címe, hogy István védőbeszéde.
István ott állt a nagytanács előtt, és elmondta Izrael történetét, egészen az ő megvádoltatásának napjáig. Ennek a beszédnek az utolsó mondatait hallottuk az igehirdetés elején. Ti kemény nyakú, körülmetéletlen szívű és fülű emberek, mindig ellene szegültök a Szentléleknek, atyáitokhoz hasonlóan ti is.
Ez nem védőbeszéd. Egy szó védekezés nincs benne. Egy szó magyarázkodás, mentegetőzés nincs benne. István nem magáról, nem magáért beszélt. Ugyanakkor azt sem lehet mondani, hogy vádbeszédről lenne szó. Bár kemény szavaknak tűnnek a végén elhangzó mondatok szavai, de István nem is vádbeszédet tart. Ő Istenről tanúskodik.
Nem védőbeszéd és nem vádbeszéd, hanem tanúságtétel az Istenről, Jézus Krisztusról. Szorongással elmondott tanúságtétel. De nem önmagáért szorong. Nem az egyházáért szorong! Miért is kellene szorongania önmagáért, ha Jézus Krisztus vele van? Miért is kellene féltenie a hatalmasoktól az Egyházat, amelynek Ura a feltámadott, és megdicsőült Jézus Krisztus? István a népéért szorong. A népe fejedelmeiért aggódik. Az őt vádolókért aggódik, az őt hamis tanúságtétellel elítéltetni akarókért aggódik. Ezért ragadtatja magát ilyen szavakra, amiket hallottunk!
Meddig nem akarjátok még elfogadni azokat a jeleket, amelyeket Isten körülöttetek, értetek tett? Meddig nem akarjátok még meglátni, hogy Isten titeket Jézus Krisztushoz kíván vezetni, mert benne van az üdvösség teljessége? Benne van az Igazság teljessége? Egyedül Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis őáltala! Meddig akartok még ellenállni Isten szeretetének, és tagadni azt a nyilvánvaló igazságot, amiről tudjátok, hogy igaz, csak kényelmetlen elfogadni? Kényelmetlen, mert akkor be kellene látnotok, hogy eddig tévedtetek? Meddig nem akartok még engedelmeskedni teljes szívvel és lélekkel?
Az előbb azt mondtam, hogy nem védőbeszéd és nem vádbeszéd, amit István mond. Pedig mégis azt látjuk, hogy védőbeszéd is, és vádbeszéd is. Védőbeszéd, amit népe érdekében mond, és vádbeszéd, mert az elhangzott igazság fogja vádolni azokat, akik nem hittek benne. Az Úr Jézus Krisztus is ezt mondta egykor: „Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon a sötétségben. Ha valaki hallja az én beszédeimet, és nem tartja meg azokat, én nem ítélem el azt; mert nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem. Aki elvet engem, és nem fogadja el az én beszédeimet, annak van ítélő bírája: az az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon. Mert én nem magamtól szóltam, hanem aki elküldött engem, maga az Atya parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak, és mit beszéljek. Én pedig tudom, hogy az ő parancsolata örök élet. Amit tehát én mondok, úgy hirdetem, ahogyan az Atya mondta nekem.” (Jn 12, 46-50)
Ily módon lett vádbeszéd István tanúságtétele is. István az élő Isten munkájáról tanúskodott, aki kiválasztott egy népet, hogy elvezesse őket az üdvösség ismeretére. S ez az Isten elhívott minket is, akik itt a templomban vagyunk, hogy Jézus Krisztusban bízzunk, ő legyen az üdvözítőnk! Ha hiszünk Jézus Krisztusban, megtapasztaljuk, hogy az Ő Igéje élet, ahogy erről Krisztus beszélt: „azok a beszédek, amelyeket én mondtam nektek: lélek és élet.” (Jn 6, 63) István szenvedélyes hangon beszél, de azért, mert meg akarja menteni népe véneit.
S tudnunk kell, hogy Krisztus is ilyen szenvedélyes szeretettel harcolt értünk. Tarthatott volna a nagytanács, Pilátus, Heródes előtt védőbeszédet. Jeleket és csodákat tehetett volna, hogy elnémítsa az ellenfeleit. Kérhetett volna seregnyi angyalt, hogy megvédelmezze és kiragadja ellenségei kezéből.
Leszállhatott volna a keresztről. Hatalmában volt. De ő ehelyett vállalta a megaláztatást, a leköpést, a megverést, a gúnyt, a töviskoronát, a megostoroztatást és végül a keresztet. Mert így szeretett bennünket! Élete árán is szeretett bennünket. Mert megváltani, megszabadítani akart a Sátán kezéből! Mert ő tudta, hogy mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall? Ezért buzgó szeretetével elment egészen a keresztig. Hogy lefizesse értünk a váltságdíjat. Hogy kivásároljon a kárhozatból, a Sátán rabságából.
S ő keres, hív ma is: Térjetek meg! Legyetek a gyermekeim! Fogadjátok el az életet, az üdvösséget, mert ez a ti megmaradásotok! Hiszel-e bennem?
Bár tudnánk azt válaszolni neki ma: Hiszek, Uram! Nincs rajtad kívül más Isten! Hiszek, Uram, te vagy az én üdvösségem! Hiszek, Uram! Tiéd vagyok örökké!

István diakónus a főpapi tanács előtt is bátran, nyílt szívvel beszélt hitéről, meggyőződéséről, mindarról, amit Jézus Krisztustól kapott. Ez a beszéde visszatekintett Izrael egész életére. Hogyan szólította meg az Isten, hogyan hordozta, vezette évszázadokon keresztül a népet. — Izrael népe Isten népe. De Izrael népének története mégsem arról szólt, hogy ez a nép mindig szilárdan hitt az Istenben.
S Izrael népének története sokban hasonlít a mi élettörténetünkhöz. A miénkhez, akiket valamikor megszólított az Isten. Valahol megértettük, megsejtettük, hogy többre van szükségünk, mint amire csupán a testünknek lenne szüksége. Valahol megértettük, vágy ébredt bennünk, hogy keressük az Istent, akit ugyan nem ismerünk, de akinek jelenlétét megsejtettük. S ahogy Istent kerestük, egyre többet és jobban értettük az Isten világából. Gyakran mégis ellenálltunk a szavának. Sőt vitatkoztunk Vele. Vitatkoztunk az élő Istennel, akivel pedig soha nem érünk fel.
Ezt tette Izrael is. A Mindenható Isten megajándékozta törvényével, Izrael népe pedig azt mondta, hogy ez nem jó. A Mindenható Isten megajándékozta szabadításával, megsegítette őket. De egy idő után azt kezdték hinni és hirdetni, hogy őket élettelen bábuk, bálványistenek, másod, harmadrendű szellemlények segítették meg. Istenről pedig elfeledkeztek, kigúnyolták, elfordultak tőle.
Isten kiválasztotta őket, kiváltságos szeretettel vette körül őket, szabadítást adott nekik. Ők pedig ahelyett, hogy mindig benne bíztak volna, segítségül hívták volna, kövekhez, fákhoz, teremtményekhez fordultak a Teremtő Isten helyett. Milyen bolondok is tudunk lenni! Az élő Isten a Fiát adta értünk, annyira szeret, mi pedig e szeretet helyett mást választunk? Hát kiben bízunk? Istenben, aki örökké szeret, vagy azokban az erőkben, lehetőségekben, amelyek ideig-óráig nyújthatnak segítséget? Az Írás világosan kijelenti: „nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.”
Izrael fiai azonban újra és újra a környező népekhez igazodtak. Az Ő tanításaikat fogadták el. A világ bálványait imádták. Náluk volt, kezükben volt Isten kijelentése, ők mégis a hiábavalóságokhoz fordultak. Ezért azután Isten kiszolgáltatta őket éppen azoknak, akiktől a segítséget várták az Örök Isten helyett.
S volt, amikor ebből a kiszolgáltatottságból okult Isten választott népének megmaradt része. Megértették, nincs más Isten. Újra egyedül az élő Istenben bíztak. Azonban a maguk erejéből, a maguk ismerete, gondolata alapján végül sem jutottak el a tökéletes Isten megismerésére.
Ekkor azután a Mindenható Isten elküldte Fiát, hozzánk hasonló testben, hogy megismertesse mindenkivel: kicsoda az Isten. És Jézus Krisztus eljött, hogy megmutassa nekünk az Atyát. Jézus Krisztus eljött, és magára vette helyettünk Isten haragjának ítéletét. Meghalt, hogy mi szabadok legyünk. Meghalt, hogy mi éljünk. Meghalt és feltámadt, hogy minket megajándékozhasson a mennyei világ minden áldásával. Ezt azonban csak és kizárólag az Úr Jézus Krisztus nevében, a Krisztusba vetett hittel nyerhetünk meg!
Ezt utasították el azon a napon Izrael népének vezetői. Érthetetlen gyűlölettel. Pusztító gyűlölettel. De Isten Igéjét nem pusztíthatták el. Istvánt megölhették. De ő már halála előtt láthatta a mennyei világot. Hazament az élő Istenhez, a dicsőséges Úr Krisztushoz. És az őt halálra kövezők ruháit őrző ifjú farizeus néhány év múlva az evangélium, a Krisztusban megjelent kegyelem legerőteljesebb hirdetője lett.
Isten Igéjét nem kell féltenünk! Bár több mint 50 országban üldözik a keresztyéneket, mészárolják, börtönbe, koncentrációs táborokba, rabszolga táborokba zárják, ellehetetlenítik, kiközösítik, azért még terjed az Evangélium. Mert Isten Igéje nincs bilincsbe verve. Az Élet Beszédét nem lehet a halál alá rekeszteni.
Isten Igéje élő és ható, győzedelmes szó. Higgy az Úr Jézus Krisztusban, és üdvözülsz, mind te, mind a te házadnépe! Ezért kérdez ma Isten: Hiszel-e az Isten Fiában? Akarsz-e Isten gyermeke lenni? Választod-e azt az egyetlen utat, amely az élő Istenhez vezet?
Ne legyen senki ma közöttünk, aki megkeményíti a szívét, és elhatárolódik Krisztustól, ahogy a nagytanács tagjai elhatárolódtak!
Kövessük Krisztust, hogy életünk békére, megnyugvásra, valódi célra leljen!
Ámen!

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

  • 2017. október 18., szerda

    Elsajátítani a keresztyén értékrenden alapuló, etikus vezetést – ez volt a célja a közelmúltban Budapesten megrendezett GLS Nemzetközi Vezetői Konfere...
  • 2017. október 17., kedd

    Részt vett az Iszlám Állam elleni harcokban, igaz, az ő fegyvere az a fényképezőgép, amelynek objektívjén keresztül három kontinens lakosságához jutot...
  • 2017. október 16., hétfő

    A hivatali lelkipásztorkodás ideje egészen biztosan lejárt, különben azokat is elveszítjük, akik jelenleg gyülekezetbe járnak - adott hangot véleményé...
  • 2017. október 15., vasárnap

    Két egyházvezető párbeszéde, ahogyan még sohasem hallhatta őket. Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek és Bogárdi Szabó István reformá...
  • 2017. október 13., péntek

    Közös nyilatkozatot fogadott el a Magyarországi Református Egyház és a Magyarországi Evangélikus Egyház a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójá...
  • 2017. október 13., péntek

    Válaszúthoz érkeztünk. Vagy hátat fordítunk Istennek, jogosnak gondolva csalódásunkat. Vagy meg kell tanulnunk hinni egy új Istenben.
  • 2017. október 12., csütörtök

    Az a helyzet, hogy a missziónak mi csupán munkatársai vagyunk, nem a gazdája. A gazdája maga Jézus Krisztus. Ő a Szabadító.
  • 2017. október 10., kedd

    Fa, papír, vászon, textil és agyag.
  • 2017. október 09., hétfő

    Drogterápián részt vevő fiatalokkal együtt tekerték körbe a sukorói református gyülekezet tagjai a Velencei-tavat az elmúlt hétvégén. A közös sport ne...
  • 2017. október 08., vasárnap

    „Annyi titkom maradt” – ízlelgetem a kerek 100 esztendeje született Szabó Magda írógépe előtt állva az írónő szavait. Forgatom magamban a titkosság té...