Korábbi számok Elküld Nyomtat Üzenet

Ha valakiről biztos hírt akarok szerezni – na jó, nem biztosat, de legalább hírt –, akkor istentisztelet után megállok egy kicsit gyülekezünk fedett tornácán, a „gáderben”. Ha szerencsénk van, és Nagyapháthy esperes úr egy határozott „Áldás, békesség, no, mi a hír a gyülekezetben, asszonyok!”-kal szét nem röppent minket, akkor perceken belül megtudhatom a legfrissebb infókat az Egyszeri gyülekezet házatájáról. Mert Vissi Pintyő meg Hertelendi Kata jobb, mint a Facebook és a YouTube együttvéve, Tilinkó bátya hozza a napi bulvárt rendőrségi jelentésekkel fűszerezve, Előd bá’ a Sport Gézát, Makranczi néni meg maga a Hírcsárda.
És ha kis csapatunkhoz csatlakozik még a Tiszi is, mármint a segédlelkész úr,
akkor biztos, hogy minden eseménynek megtaláljuk az üdvtörténeti vonatkozását is.

Persze ha Nagyapháthy főtiszteletű úr túl hamar érkezik, akkor kicsit nehezebb a dolgom, mert Makranczi néni istentiszteleten kívül csak az asszonykörbe jár, meg persze csigatésztát készíteni az urgubárdoknak, akiket azóta is támogatunk, amióta nálunk voltak. Mondjuk a Tiszi nem kérdezte meg tőlük, hogy szeretik-e a csigatésztát, de Makranczi néni szerint nincs olyan ember a földön, aki ellen tud állni egy jó kis csigatésztás húslevesnek, úgyhogy ha szeretik, ha nem, minden év karácsonyára küldünk az urgubárd gyülekezetnek az egyenlítő mellé tíz kiló csigatészát. Ha Makranczi néni véletlenül nem tudna eleget az aktuális hírfolyamról, akkor Előd bá’-t kell elcsípnem a presbiteri ülés után, vagy a lányokat a pénteki ifialkalmon. Egyedül Tilinkó bátya az, aki könnyen elérhető, csak hívni kell egy taxit a gyüli elé, és már jön is. Tilinkó bátya sárga taxiját ismeri mindenki a városban, és tudják azt is, hogy Tilinkó bátyára rá lehet bízni a legféltettebb titkokat – fél napon belül tudni fogja az egész város.

Az esperes ingatlanbizniszéről is tőle hallottam először.
– Az espi tud valamit. Felvásárolja a lakásokat. Azt mondják, már övé a fél Bágyadt-halom… – lökte nekem oda egyszer, csak úgy félvállról, a kocsiban.

Kicsit értetlenül néztem rá. Kisvárosunk, Egyszeri, egyetlen református gyülekezettel bír, így nem csoda, hogy a városszéli lakótelepről is sokan járnak hozzánk. Cirmákék, Ághegyiék, a csípőficamos Mályinka meg a Holler ikrek.

– Ugyan, Tilinkó bácsi – próbáltam csitítani az öreget –, miért venné meg Nagyapháthy főtiszteletű úr a Bágyadt-halmi paneleket? Mit tudna azokkal kezdeni?
– Azt én nem tudom – vonta meg a vállát az öreg. – De az biztos, hogy szegény Mályinka már pakol is.

Csak legyintettem, de a tényekkel nem lehetett szembeszállni. Mályinka ugyanis néhány nap múlva azzal kereste meg Tilinkó bátyát, hogy nem segítene-e neki a csomagolásban.

– Na, ugye? – bólogatott következő utunkon Tilinkó bátya. – Mondtam én! Az espi kilakoltatta szegény Mályinkát.
– Kilakoltatta????
– Hát persze. Vén uzsorás az öreg – és, hogy értetlenül néztem rá, tagoltan is megismételte a szót. – U-zso-rás. Mondja, hol él maga? Nem figyeli a médiát? Nem is beszélnek most másról, mint az uzsorástörvényről!

Uzsorástörvény? Mi köze van mindennek az espihez? És főleg szegény Mályinkához? Sehogy sem állt össze a kép. Persze tudatlanságom egészen addig tartott, amíg Makranczi néni fel nem világosított.

– El vannak ezek adósodva mind, lelkem – mondta részvéttel –, el az egész Bágyadt-halom. Még az a szerencsétlen Mályinka is felvett vagy tízmillió forintot, most meg nem győzi fizetni a részleteket.
– Tízmilliót? – kérdeztem döbbenten. Merthogy én jártam rendszeresen Mályinkához, amikor a csípőprotézise miatt fél évig még az ágyról sem tudott leszállni. – Nem ér az a lakás most sem tízmilliót, nemhogy húsz éve, amikor vették.
– Hát éppen ez az! – emelte fel mindentudóan az ujját Makranczi néni. – Akkor nem is ért! De most a hitel több rajta, mint a lakás ára. Hát nem figyeli, lelkem, a tőzsdei mutatókat, meg a frankárfolyam-változást?

Szégyenkezve kellett beismernem, hogy nem, nem figyelem. Makranczi néni rosszalló fejcsóválással világosított fel.

– Eladósodtak – bólogatott, hogy megerősítse mondanivalóját. – De nemcsak a banknak, hanem az esperesnek is. Hát miből másból fizették volna azokat a nagy részleteket? Kölcsönkértek az espitől, az meg adott. Persze, uzsorakamatra. Hogy miből, ne kérdezze… És Mályinka csak az első. Figyelje csak meg, hamarosan jönnek majd Ághegyiék és a többiek sorra. Elveszi a fejük fölül a házat.
– Nem ház, csak panel – próbálom menteni a menthetőt, de Makranczi néni hajthatatlan.
– Panel vagy ház, mindegy az. Tető a fejük fölött. Mondja meg nekem, kedves, hát pap az ilyen? Isten szolgája? Szégyen és gyalázat az egyházra, hogy ilyenek egyáltalán kiejtik Jézus Krisztus nevét. De az a fiatal pap se jobb! A segédlelkész is benne van ebben az uzsorabizniszben, ebben biztos vagyok!

Makranczi néni csak mondta, mondta, és én már nem tudtam figyelni rá. Csak járt az agyam, jöttek elém a képek, a gondolatok. Hogy szegény Mályinkát hányszor láttam bánatosan kibicegni az esperes úr szobájából. Nem volt olyan alkalom, hogy ne lett volna könnyes a szeme. Kis retiküljét úgy ölelte magához, mintha utolsó kincsét szorongatná benne. Egyszer meg is szólítottam, hogy nem tudok-e segíteni neki. De szegény csak legyintett:

– Rajtam már csak a csoda segít!

Szegény tényleg nagyon el volt keseredve, de akkor nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget a kelleténél. Mint ahogy annak sem, amikor egy bibliakör után Mályinka valami légipostai levéllel bicegett oda a Tiszihez:

– Halleluja! Jézus él! – kiáltott fel a Tiszi boldogan. – Most már biztos csomagolhat, Mályinka!

De a szegény öregasszony nem látszott túl boldognak. Sőt, ahogy visszagondolok rá, kifejezetten rémültnek tűnt a tekintete, és mintha még azt is hallani véltem volna, hogy könyörög a Tiszinek, hátha találnának valami más megoldást a problémájára. Persze a Tiszi azonnal lehallelujázta szegény Mályinkát, és nyomta fejére az igét, hogy nincsen itten maradandó városunk, és egyébként is az Úrjézus se bánja a változatosságot, meg aki hisz, annak minden lehetséges, és egyébként is erőt ad az Úr a megpróbáltatások idején.

Aznap este nem hívtam Tilinkó bácsit, gyalog mentem haza inkább, de így is összeállt a kép, ahogy az esperes meg a Tiszi kijátszotta szegény Mályinkát. Forgott a gyomrom az egésztől, és hogy őszinte legyek, csak az tartott vissza, hogy ne mondjam én is tovább a dolgot, hogy az ifin nem találkoztam Hertelendi Katával meg Vissi Pintyővel. Tőlük ugyanis vártam volna még információkat.

A vasárnapi istentisztelet után akartam lerántani a leplet az esperes üzelmeiről, de bizony az istentisztelet közben valahogy más színezetet vettek a dolgok. Az igehirdetés alatt persze még fortyogott bennem a gőz rendesen, hogyan tud valaki ilyen ájtatos képpel prédikálni, amikor ilyen alja üzelmekkel mocskolja be magát. Csak fortyogtam, fortyogtam, és alig vártam a pillanatot, hogy a gáderben szembesítsem az esperest meg persze a Tiszit is bűnei mocskával. Mondjuk azt élből furcsállottam, hogy most nem a Tiszi, hanem az esperes úr ment fel a szószékre, hogy elmondja a hirdetéseket. De akkor főttem le igazán, amikor meghallottam, mit is akar mondani.

– Egy örömhírt szeretnék bejelenteni a gyülekezetnek – kezdte önmagához képest visszafogott, már-már megilletődött hangon az esperes. – Hosszú hónapok imádságos és szervező munkája eredményeként sikerült elérnünk, hogy megoldódjon Mályinka legnagyobb problémája: a csípőprotézisének kérdése.

És akkor olyan történt, ami még soha. Nem az ég szakadt le, hanem elakadt az espi egyébként dübörgő hangja. Úgyhogy inkább megkérte Mályinkát, tegyen bizonyságot arról, amit az utóbbi hónapokban átélt.

És Mályinka tett. Beszélt a fizikai szenvedéseiről, hogy nem volt olyan pillanat, amikor ne érzett volna fájdalmat, mert a rég beültetett csípőprotézisét megette az idő, így minden lépés és mozdulat fájdalmat okoz neki. Beszélt a reménytelenségről, hogy hiába járt orvostól orvosig, nem biztatták semmi jóval: egy újabb műtét gyakorlatilag mozgásképtelenné tenné. Mályinkának két választási lehetősége volt: vagy a folyamatos fájdalmat, vagy a tolószéket választja. A harmadik lehetőségről, egy lézersugaras beavatkozásról a Tiszi szerzett hírt
egy internetes oldalról.

– Hallelluja! Jézus él! – tört be Mályinka alig 25 négyzetméteres lakásába.
– A kezünkben van a megoldás!

De Mályinka nem osztotta Tiszi boldogságát, hiszen nem érezte sem a kezében,
sem a pénztárcájában azt sok ezer eurót, amibe egy ilyen beavatkozás kerül, számára elérhetetlenül messze, Európa nyugatabbik felén. De a Tiszi nem adta fel. Lelkesen imádkozott, és persze elmondta Mályinka problémáját Nagyapháthy esperes úrnak is, aki az imádságon túl szervezni kezdett azonnal. Hogy hány alapítványt, szervezetet és gyülekezetet keresett meg, azt Mályinka nem tudta, csak a végeredményt: hamarosan elindulhat a kórházba, az életmentő műtétre. Persze nem megy az egész félelem nélkül, ha rajta múlt volna, talán vissza is táncolna, hiszen hatalmas műtét lesz ez, több mint egy fél évig kell majd egy idegen ország kórházban feküdnie, szinte mozdulatlanul. Ha Jójárt segédlelkész úr nem tartotta volna benne a lelket, bizony Mályinka vissza is táncolt volna. De így esély van rá, hogy szinte új lábakon térjen haza. Ezután már csak a macskáival voltak problémái Mályinkának, meg hogy üresen fog állni a lakás egy fél évig. De ez is megoldódott hamar: Nagyapháthy főtiszteletű úr lánya fog beköltözni Mályinka lakásába arra a fél évre, ugyanis éppen a szakdolgozatát írja, és jól jön majd neki, hogy elvonuljon egy kicsit, hiszen a parókián mindig nagy a nyüzsgés. A bérleti díjat persze átutalják Mályinka számlájára, és így legalább egy kis készpénz is várja, ha hazajön a nagy útról.

Mire vége lett Mályinka bizonyságtételének, mindenkinek könnybe lábadt a szeme, nekem meg olyan vörös lett a fejem, mint a cékla. A szégyentől úgy éreztem magam, mintha beteg lennék. Futottam is haza, nem hívtam taxit, és még a gáderben sem álltam meg egy pillanatra sem, hogy beszélgessek kicsit az asszonyokkal.

Az illusztráció Huszár Boglárka festménye.