Három szörnyű perc

HÁROM SZÖRNYŰ PERC

"Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán szerte jár, keresve kit nyeljen el." I. Péter 5,8

A napokban különös aktualitását éltem át ennek az Igének, amikor hittanórát tartani mentem Nyíregyháza egyik gimnáziumába.

Az iskola aulájában szemmel láthatóan készülődtek valamire, mint kiderült az esti diákavató műsorra. Természetesen a kijelölt termünk foglalt volt, ezért mi hárman a szomszéd teremben kerestünk helyet magunknak.

Alig ültünk le és kezdtük el a beszélgetést, amikor kint bekapcsolták a zenét. Még egy perc sem telhetett el, amikor valaki borzalmas hangerőre kapcsolta a zenének alig nevezhető monoton ütésekből álló gépies dübörgést, amit néha egy-egy sikoly tett változatosabbá. Nem bírtam tovább és kinyitottam az ajtót.

Magam előtt láttam az iskola auláját amely kb. 30x15m zárt tér lehet, s a színpad mellett, hatalmas fekete hangfalak tornyosultak, mint a halál passzív hírnökei. Belőlük valami iszonyatos elemi erővel tört fel maga a pokol. Jajgatott bennük az anyag: bömbölve sírt a fém a fa s a műanyag, míg kívül a falak a parketta az üveg és minden ami ott volt remegve reszketett.
A komor hangfalak között három embert láttam. Az egyik meredten bámult maga elé és unottan zsebre dugott kézzel támaszkodott valaminek. A másik, /egy csurkás hajú / aki még igen fiatal és láthatóan kezdő volt, ott téblábolt egyik hangfaltól a másikig mintha valamit keresett volna. A fekete ruhás üres tekintetű ember, mint valami alapos orvos ki féltve aggódik betegeiért, le-le guggolva, komoly rezzenéstelen arccal, tudományos alapossággal vizsgálgatott valamit az eszeveszett hangorkánban fejét be- be dugva az ordító elektronikus sárkány torkába.

Közben kb. két perc telhetett el. Még bírtam! Dermedten álltam az ajtóban tágra nyílt szemekkel, mert most magamon érezhettem azt, amit csak sejteni tudtam eddig, hogy mit élnek át fiatalok ezrei szombat esténként az ilyen elektronikus rock oltárok előtt, nem csupán három percig - hanem 8-10 órán át

Szörnyülködve álltam e pokoli sokkhatás alatt. A menekülni próbáló hanghullámok őrülten dübörögtek végig a termen, majd visszacsapódva az interferencia törvényeinek megfelelően robbantak a csukott térben. Néha az volt az érzésem, mintha a szívbillentyűim leszakadnának, sejtjeim pedig minden erővel tiltakoztak és folyamatosan jelezték: KI INNEN . KI INNEN!!!!!
A szűnni nem akaró, le-le csapó hangrobbanásokat az időnként feltörő sátáni sikoly tetőzte be és tette még félelmetesebbé! Recsegő - ropogó vad ütések vibráltak körülöttem a levegőben és mint szédítő örvény újra és újra támadtak minden lehetséges irányból és próbáltak lerántani a mélybe, mert ekkor már csak illúziónak éreztem a talajt mint valami félelmetesen rettentő mélységet, amely szédítően és vadul imbolygott körülöttem!

Ahogy ott álltam, riadt takarítónők szaladtak át előttem, s úgy tűnt mintha a portásnő valamit kérdezni akart volna - de inkább meggondolta. Majd, /az arcokból ítélve / elsős gyerekek próbáltak kitérni, a mindent elborító üvöltő hangorkán elől és amennyire csak tudtak, a fal mellett próbálkoztak az iskolából kitörni. Komoly felnőttek menekültek mellettem, / talán tanárok lehettek, nem tudom /, csak sajnálkozó futó pillantást vetettek rám mint idegenre- tanácstalan kérdezni akaró szemekkel, mint akik nem értik, hogy miért állok itt és miért tűröm ezt még. Én csak álltam földbe gyökeredzett lábbal.

Amikor végre hátranéztem, a teremben láttam, hogy a gyerekeim próbáltak valamit beszélni egymással, fél méterről kiabálva egymás fülébe. Majd mutogatni kezdték nekem, hogyan hullanak a falra tűzött papírok a földre. Már nem bírtuk tovább, gyorsan összepakoltunk, felöltöztünk és sietve jöttünk ki.

Így menekülhetett ki Lót is Sodomából hátra sem nézve, mert ami mögötte volt az maga volt a pokol! Odakint, mi megmenekültek, zúgó fejjel zavartan néztünk össze, mintha nem is ebből a világból valók lettünk volna. Vagy talán a világ őrült meg körülöttünk? Valami történt odabent amit nem lehet megmagyarázni.

Valami szörnyűség fog történni mindazokkal, akik bármikor ilyen helyekre vágyakoznak!

Trencsényi László

református lelkipásztor

Anno Domini Nostri Jesu Christi, Nyíregyháza, 1996. szeptember.