Imádkozni kell

A lelkipásztornak imádkozni kell :

Nagy dolog a lelkipásztorság.

Mert az a lélek körül jár, aminek váltsága

olyan drága, hogy azt senki meg

nem adhatta, hanem az Isten Fiának

kellett meghalni érte.

Ha pedig valamelyik

lélek a lelkipásztor miatt elvész,

Isten azt annak kezéből kéri számon

(Zsolt 49,9; Mk 8,37; Ef 1,7; Ez

3,17–19; 33,1–9).

Ezért hát ha valakinek

vigyázónak és szorgalmasnak

kell lenni a maga hivatalában,

a lelkipásztornak különösen és kiváltképpen

vigyáznia kell magára és tisztére,

hogy ha vész is el a rá bízott lelkek

közül, annak oka ő ne legyen.






1. A lelkipásztor feddhetetlen legyen

Pál apostol kívánsága szerint.

(1Tim 3,2) Ez nem azt jelenti, hogy

tökéletes és hibátlan legyen. Mert

ugyan kívánatos és gyönyörű dolog

volna ez, de nincs mód arra az életben.

Nem is azt jelenti, hogy a lelkipásztor

olyan legyen, aki ellen soha

senki semmi gonoszt nem mond,

mert a gyalázó, rágalmazó, hazug

nyelvek Pál apostolra is elégszer kiöntötték

gonosz mérgüket, mennyivel

kevésbé kerülheti el azt más közönséges

lelkipásztor. Hanem azt jelenti,

hogy a lelkipásztor úgy viselje

magát és úgy éljen, hogy méltán és

igazán semmi gonoszságot ne lehessen

szemére vetni (Tit 2,1–7; 1Pt 5,3).






2. A lelkipásztor jó példát adjon a

nyájnak a szent életben és a jó cselekedetekben!

Mert aki szájával jóra tanít,

életével pedig ellenkező példát mutat,

többet ront, mint épít, mert életének

jobban hisznek az emberek, mint

beszédének.

Ezért józan, mértékletes, tiszta

életű, alázatos, tűrő, békességszerető,

a méltatlan szenvedésekben is

maga türtőztető, adakozó, Istent és

felebarátait szerető, istenfélő és könyörülő

legyen (1Tim 3,2–3; 2Tim 2,24–25; Tit 1,7–8)! Távolítsa el magától a tobzódást, részegséget, kevélységet,

haragot, versengést, kegyetlenséget,

bujálkodást, világiasságot,

testiséget, fösvénységet,

igazságtalanságot, szeretetlenséget

és az istenfélelemmel s kegyességgel

ellenkező minden beszédet és

cselekedetet! Mindezeket eltávolítani

tartoznak ugyan nemcsak a lelkipásztorok,

hanem minden keresztyén

is, de a lelkipásztorok nemcsak

azért kötelesek erre, mert keresztyének,

hanem ezenfelül azért is, mert

ők Isten sáfárai, Krisztus követei, a

gyülekezet angyalai, a hit és megértés

hirdetői, a mennyország útjának

mutatói (Tit 1,7; 2Kor 5,20; Jel 2,1;

ApCsel 20,21; Ézs 30,20–21).






3. A lelkipásztor hirdesse az igét,

álljon elő vele alkalmas, alkalmatlan

időben, intsen, feddjen, buzdítson teljes

béketűréssel és tanítással (2Tim

4,2)! Hirdesse az Istennek teljes akaratát

(ApCsel 20,27)! Ne prédikálja magát,

hanem Krisztust, azaz ne a maga

ajándékainak, tudományának, ékesszólásának

mutogatására és az emberek

dicséretének és kedvességének

keresésére igyekezzék a prédikálásban,

hanem Krisztus országának

terjedésére, a hallgatók épülésére és

üdvösségére!






4. A lelkipásztornak ki kell kelnie

a nép között uralkodó bűnök ellen,

nem kell elnéznie a bűnöket. Még

kevésbé szabad magát azokhoz a

rossz szokásokhoz és erkölcsökhöz

a legkevésbé is igazítania, hanem

meg kell azokat intenie, dorgálnia

nemcsak nyilvánosan a prédikációban,

hanem személy szerint is magánosan;

mégpedig személyválogatás

nélkül, akármilyen állapotúak

legyenek is a vétkesek, de minden

szelídséggel (Ez 3,18; 2Tim 4,2)!







5. A lelkipásztor nagy szeretettel

viseltessék a pásztorsága alatt levő

nyáj iránt, és semmitől se vonogassa

magát, ami annak hasznára való

(2Kor 2,4; ApCsel 20,20)! Személyválogatás

nélkül kell szeretnie hívei

lelkét; a gazdag lelkét nem kell nagyobbra

becsülnie, mint a szegényét,

hanem egyformán kell kívánnia

és munkálnia mindenkinek üdvösségét.







6. Szükséges, hogy a lelkipásztor

az ő nyájának könyörgését mindennap

Isten elé vigye, annak szükségeit

az ő kegyelmének királyi széke előtt

bejelentse, kérje arra a szükséges áldásokat

és kegyelmet, az elnyert kegyelemért

pedig annak nevében és képében

hálát adjon. Ekképpen a lelkipásztornak

nemcsak az Isten szájának

kell lenni a néphez a prédikálásban,

hanem a nép szájának is Istenhez a

könyörgésben.








7. A lelkipásztornak nem kell megelégednie

azzal, amit tud, hanem

szüntelenül tanulnia kell és mindennap

többre kell igyekeznie, kivált

azokban a tudományokban, melyek

lelkipásztori hivatására tartoznak.

Mindenekfelett pedig olvasnia és

vizsgálnia kell az Isten beszédét.






8. Szükséges, hogy a lelkipásztor

békéltető, békességszerző legyen.

Ha nyájában a férj és feleség, az

apák és fiak, az atyafiak, rokonok és

szomszédok, a felebarát és felebarát

között ellenkezések és versengések

támadnak, a lelkipásztornak, mint a

békesség fejedelme szolgájának, közbe

kell magát vetni és minden okosságát

és kegyességét elő kell vennie,

hogy azokat békességre és egyezségre

hozza. Ami időt ebben eltölt, nem tölthetné

azt jobb dologban, ami munkát

erre fordít, nem fordíthatná azt hasznosabb

dologra.






9. Szükséges, hogy a lelkipásztor a

keresztviselés alatt levőket, akármilyen

nyomorúságban kesergőket, a

hitben erőteleneket, bűneik miatt szorongókat,

hánykódókat, kételkedőket,

fájó szívűeket bátorítsa, oktassa, tanácsolja,

biztassa, erősítse, vigasztalja

(Ézs 40,1–2; 2Kor 1,4). A szegényekre,

ügyefogyottakra különös gondja legyen,

hogy azok a hívek szeretetének

és könyörületességének munkái által

vigasztalódjanak és tápláltassanak

(2Kor 8,9; Gal 2,10). A betegekhez, halálhoz

közelítőkhöz készen és örömest

elmenjen, hogy azokat a szükséges

oktatással és vigasztalással megújítsa,

késztesse, és azokért és azokkal

Istenhez imádkozzék (Jak 5,14–15).






10. A lelkipásztornak a földi gondoktól

és a világi szorgoskodástól

szabadon kell magát tartani. Nem

úgy, hogy minden házi gondról és

minden földi gondoskodásról teljességgel

letegyen, mert ha háznépnek

feje, tartozik arról gondoskodni is.

Hanem az olyan gondoktól kell elvonnia

magát, amik a lelkipásztori

hivatásban hátramaradást okoznának,

amilyen a meggazdagodás kívánásából

származó kereskedés,

nyerészkedés, sok idővel, bajjalgonddal,

búsongással járó foglalatosság.

Az ilyenek sokfelé vonják az

ember figyelmét, és így nem lehet

hogy ártalmasak ne legyenek a lelkipásztorkodásban,

amely egész

embert és teljes odaadást kíván.

Azonfelül nem is illenek azok a lelkipásztori

hivatáshoz, és a fösvénységnek,

a világhoz való helytelen

ragaszkodásnak a jelei. Azért

mondja Pál, hogy a lelkipásztor ne

legyen rút nyereségre vágyó és

pénzsóvárgó (1Tim 3,3).






11. A lelkipásztor ne lágymelegen,

ne ímmel-ámmal és unalommal

forgolódjék hivatásában, hanem

buzgósággal, hűséggel, vidámsággal

és minden erővel! Semmi

eszközt és alkalmat el ne mulaszszon,

semmi munkát ne sajnáljon,

semmi bajtól ne irtózzék azért, hogy

Krisztus országa terjedjen és híveinek

lelki java és üdvössége előmozdíttassék!

Ezért lelkipásztori

foglalatosságában soha ne az emberekre

nézzen, hanem mindig Istenre,

ne csak arra igyekezzék, hogy az

embereknek tegyen eleget, hanem

kiváltképpen arra, hogy Isten helybenhagyását

és dicséretét nyerhesse el.



12. A lelkipásztor igen eszes és meggondolt legyen

magaviseletében és minden cselekedetében.

Mert nincs egy hivatás sem, amelyben annyi

nehéz középutat kellene tartani, mint a lelkipásztorságban.

Nem kell annak sem felette lágynak, sem felette keménynek lenni,

hanem középúton kell járni.

Nem kell abban sem nagyon rátartinak lenni,

sem felettébb leereszkedni, hanem középutat kell tartani.

Nyájasnak is kell abban lenni,

de nagyon közönségessé sem kell magát tenni,

buzgónak kell abban lenni,

de nem haragosnak és erőszakosnak,

emberségesnek kell lenni, de nem hízelkedőnek,

tűrőnek és szelídnek kell lennie,

de nem magát elhagyónak és mindent elnézőnek,

hanem középutat kell tartani és így a többi.




13. A lelkipásztor el ne kedvetlenedjék s igyekezetét félbe ne hagyja,

ha kevés eredményét és gyümölcsét látja is munkájának,

hanem mindig gondolja meg és tartsa szeme előtt azt,

hogy Isten véghezviszi általa a maga munkáját,

amit véghez akar vinni, ő maga pedig megmenti a maga lelkét

és azt cselekszi, hogy mindenek vérétől tiszta lesz. (Ez 33,9).

Sőt nem szabad a lelkipásztornak megrettenni

és elállni hivatásának kötelességeitől,

ha emiatt kár, gyalázat, szidalom, üldöztetés,

számkivetés, nyomorúság éri is.

De még arra is mindenkor késznek kell lennie,

hogy életét is letegye, ha Krisztus dicsősége kívánja,

azt mondván Pállal: „Semmivel sem gondolok,

még az én életem sem drága nékem,

csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel

és azt a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól.” (Ap. Csel.20,24)






14. A lelkipásztornak foglalatosnak

és buzgónak kell lenni az imádkozásban.

Emberi erőtlensége miatt

ugyanis nem lehet, hogy terhes hivatásának

folytatásában sok fogyatkozás

ne essék. Óh milyen szükséges

hát kérni szüntelen azoknak bocsánatát!

Nem lehet, hogy magától

alkalmas és elégséges legyen; az Isten

kegyelmére különös szüksége

van! Óh milyen szükséges szüntelen

kérni azt. Nem lehet, hogy hasznos

és jó előmenetelű legyen munkája

az Isten áldása nélkül. Óh milyen

szükséges hát szüntelenül esedezni

az áldásért! Nem lehet kételkedni

abban, hogy az evangéliumi

szolgálat gyümölcstelen voltának

egyik nagy oka az, hogy a lelkipásztorok,

ha sokat munkálkodnak

is, de keveset imádkoznak, Izrael fiainak

az amálekiták elleni minden

erőlködése hiábavaló lett, mihelyt

Mózes nem tartotta kezeit felemelve

az égre (2Móz 17,11). Ez azt mutatta,

hogy a segítség onnan felülről

jön, és hogy az Isten áldása nélkül

minden munka haszontalan. Szükséges

azért, hogy a lelkipásztor is

felemelve tartsa kezét és szívét Istenhez,

és a könyörgésben szorgalmas

legyen, kérve szüntelen a kegyelmet,

erőt, segítséget, áldást és

előmenetelt, bízva Krisztus ígéreteiben:

„Bizony, bizony mondom néktek,

hogy amit csak kértek az Atyától az én

nevemben, megadja néktek.” (Jn 16,23)

„Kérjetek, és adatik néktek; keressetek,

és találtok; zörgessetek, és megnyittatik

néktek.” (Mt 7,7)



Szikszai György:

Keresztyéni tanítások és imádságok