In memoriam: LORÁNT GÁBOR

Loránt Gábor (1954 - 2024)
református lelkipásztor

Loránt Gábor lelkipásztor testvérünk 2024. június 22-én, életének 70. évében türelemmel viselt betegségét követően hazatért megváltó Urához. Megváltója, az Úr Jézus Krisztus magához rendelte őt közülünk. Imája meghallgattatott, és nagyobb szenvedéstől mentesen lépte át az örökkévalóság határát, így költözött haza mennyei Urához, akit annyira szeretett.

***

1954-ben született Budapesten; édesapja után katolikusnak keresztelték.
Általános és középiskolai tanulmányait Budapesten végezte, majd 1977-ben villamosmérnöki és mérnöktanári oklevelet szerzett a Budapesti Műszaki Egyetemen. 15 évig dolgozott a Filmtechnikai Vállalatnál kutató-, majd fejlesztőmérnökként.

1968-tól járt a kelenföldi református gyülekezetbe; itt is tért meg 1986-ban. Ugyanebben az évben – felnőttként – konfirmált, majd jelentkezett a budapesti teológiára. 1993-ban segédlelkész lett gyülekezetében; lelkészi oklevelet 1995-ben kapott. Ezenközben pótpresbiterré, majd presbiterré választották.

1990-ben nősült; feleségét, Bánáti Anikót a kelenföldi ifjúsági körben ismerte meg, aki 1989-ben egy ifjúsági csendeshéten született újjá. Isten három gyermekkel ajándékozta meg őket (Márton: 1993., Gábor: 1998. és Eszter: 2010.). Anikó elvégezte a nagykőrösi hittanoktató-képző főiskolát, s kezdetben gyógypedagógusi állása mellett, 2004. óta főállásban hittanoktató.

1999-ben 3 hónapra Rákospalota-Óvárosba, majd a pomázi gyülekezetbe került, mint beosztott lelkész. Az Újpest-belsővárosi gyülekezet lelkészeként 2000-től 2021-ig szolgált. 2003. és 2008. között egyházmegyei, 2015. és 2020. között egyházkerületi, 2021-től zsinati bíró. 2010-ben belépett a Biblia Szövetségbe, 2017. óta a fegyelmi bizottság tagja.

Gyülekezeti szolgálatának ideje alatt – a presbitérium döntése nyomán – 11 házi közösség jött létre, összesen kb. 80 résztvevővel. Elindult a gyülekezeti ebédek havonkénti sorozata, s kibővült a templomi szolgálat (igeolvasó és imádkozó, ill. megszólító testvérekkel, adott beosztás szerint). A kormány döntése értelmében a fakultatív hittanoktatást felváltotta a kötelezően választható iskolai etika/felekezeti hittan. Gyülekezetünk évente 10, (később 11) iskolában több, mint 400 hittanost ért utol. Óvodákban a „hittan” (bibliai foglalkozás) fakultatív maradt. Sajnos a koronavírus-járvány kezdete (2020.) óta a gyülekezet élete több területen csak „takaréklángon ég”.

A templom kívül-belül fel lett újítva (a templomtető és a toronysüveg renoválásával, festéssel), a parókia termoablakokat, biztonsági ajtókat és külső hőszigetelést kapott. A felújítási munkákat a főgondnok, majd az építési bizottság előadója irányította. Megvalósult – fiatal, hozzáértő testvéreink segítségével – istentiszteleteink közvetítése mind az interneten, mind a gyülekezeti házba.

Loránt Gábor lelkipásztor a gyülekezeti szolgálatát letéve 2022. január 1. től nyugdíjazását kérte. Ezután családjával együtt Budán telepedett le, de gyülekezete továbbra is az Újpest-Belsővárosi Református Egyházközség maradt.

 

***


Loránt Gábor
Mérnökből lelkész

Megérteni Isten akaratát és elfogadni azt: nem könnyű, de ez az egyedüli jó, mondja Loránt Gábor. Az Újpest-belsővárosi Református Egyházközség lelkipásztorának hosszú út vezetett el addig, amíg megértette, hogy lelkésszé kell lennie. Katolikusból lett megtért reformátussá, mérnökből lelkésszé.
Tíz évesen került kapcsolatba a református egyházzal. Ekkor látogatott el először a kelenföldi református gyülekezet ifjúsági táborába.

Előző évben, kilencévesen még úttörőtáborban nyaraltam. A gyerekek természetesen ott is gyerekek voltak, de a tábor politikai, ideológiai töltete nagyon nem tetszett. Az egyik esti tábortűz mellett egy nagyon blőd verset kellett volna elmondanom, amelyben, már nem emlékszem, kit kellett volna dicsőítenem. Nem voltam hajlandó rá, ami miatt megszégyenítettek. Ezek után elhatároztam, én többet úttörőtáborba nem megyek. Otthon elpanaszoltam édesanyámnak, mi történt, aki egy kolleganője ajánlásán keresztül a következő évben a kelenföldi református gyülekezet üdülőjébe küldött. Tíz éves koromtól kezdve harmincöt éven át minden nyáron ott voltam. Először gyerekként, majd ifisként, végül beosztott lelkészként.

Miért volt ennyire meghatározó a református tábor?
Egyrészt egy tíz éves gyermek szívesen barátkozik, és én számos jó barátra leltem ott. Másrészt, mivel a tábor egyházi üdülőben volt és gyülekezet szervezte, ezért minden benne volt, aminek benne kellett lennie, lelki értelemben is. Annak ellenére, hogy mi, akik részt vettünk a táborban, egész nap játszottunk, és az igei alkalmakra, áhítatokra, éneklésekre csak esténként került sor, mégis mindvégig olyan közegben voltunk, amelynek hátterében ott húzódott a megélt reformátusság. Két, élő hitre jutott lelkészházaspár terelgetett minket. Nemcsak foglalkozás szerint voltak lelkipásztorok, hanem hivatásuk szerint is és ennek szellemében törődtek velünk. Egyikük Papp Gyula volt, egy olyan, negyvenes évei közepén járó lelkész, aki a cserkészetet hozta magával, melyet meg tudott tölteni plusz tartalommal. Tudta, hogyan kell átadni a kiskamaszoknak Isten igéjét, milyen út vezet hozzájuk. Rajongtunk érte.

Tizennégy évesen döntött amellett, hogy gyülekezetbe fog járni.
Korábban is jártam gyülekezetbe, csak éppen katolikusba, voltam elsőáldozó, majd bérmálkoztam. A velem egykorú kelenföldi barátaim konfirmáltak, ifibe kezdtek járni, ahova hívtak engem is. Akkoriban úgy gondoltam, hogy tulajdonképpen mindegy, katolikus vagy református templomba megyek. Ezzel a felfogással csatlakoztam az ifihez, és az istentiszteletekre is egyre rendszeresebben látogattam.

Mi fogta meg ennyire az ifiben?
Utólag most úgy fogalmazok – bár akkor még nem érzékeltem tudatosan –, hogy a katolikus templomban, ahová akkoriban jártam, mindenről hallottam, csak a megtérésről nem. Kelenföldön, az istentiszteleten és az ifiben is, újra meg újra előkerült, hogy Jézus meghalt a bűneinkért és feltámadt értünk, ami egy csodálatos lehetőség számunkra. Vagy élünk vele, vagy sem. Olyan ez – egy leegyszerűsített hasonlattal élve –, mint amikor megkínálnak egy tál süteménnyel, de ránk bízzák, hogy veszünk belőle vagy sem. Hasznunk belőle csak akkor van, ha az kívülről belülre kerül. Jézus Krisztus keresztjéből is csak akkor van hasznunk, ha az kívülről belülre kerül. Csak míg az előbbit étkezésnek, ez utóbbit újjászületésnek, megtérésnek nevezzük.

Önnél hogyan került kívülről belülre Jézus keresztje?
Tudom, hogy még a református lelkészek között is kisebbségben vagyok azzal, hogy hiszem, van predestináció, Isten általi kiválasztás. És ha Isten valakit kiválasztott a megtérésre, akkor annak az életét úgy alakítja, hogy végül el is érkezhessen oda. Bár az ember látszólag maga dönt, mégis Isten határoz felőle, és ennek felismerése a megtérés.

Ahogy utalt már rá, mégis csak nekünk kell elfogadnunk ezt a döntést.
Igen, de Isten gondoskodik arról, hogy ezt elfogadjuk. Én erre harminckét évesen eszméltem rá, akkor születtem újjá. Emlékszem a napra, órára is. Persze ennek nem kell mindenkinél így történnie, van, akinél ez egy hosszabb folyamat. Amikor megtapasztaltam Isten kegyelmét és megtértem, egyik első kérdésem az volt: miért pont éppen én? Társaim, barátaim, kollegáim, akikkel hasonló életutat jártam be, akik ugyanúgy jártak ifibe, istentiszteletre, mint én, és mégis én vagyok az, aki mindezt átéli. Ez erősített meg abban, hogy azért lehetek én ennek a részese, mert Isten így döntött felőlem.

Hogyan ismerte fel, hogy a lelkészi pályát kell választania?

Amikor élő hitre jutottam, az akkori kelenföldi ifivezető azt tanácsolta, hogy menjek teológiára. Az volt az első reakcióm, hogy tizenöt éve villamosmérnökként dolgozom, és ezen eszem ágában sincs változtatni. Eltelt másfél hónap, és az ifivezető ismét győzködni kezdett. Megint nemet mondtam. Amikor harmadjára hozta szóba a témát, akkor jutottam arra a gondolatra, hogy bár egyikünk ezt mondja, másikunk meg az ellenkezőjét, abból még nem tudom meg, hogy Isten vajon mit gondol rólam. Hosszú, imádsággal, könyörgéssel teli időszakom kezdődött, amely arról szólt, hogy Isten mutassa meg, mit akar: mert úgyis az lesz a jó, amit Ő akar.

Sokan mondják, nehéz megérteni Isten akaratát és megbékélni azzal, hogy ő irányítja életünket.

Tényleg nem egyszerű. Keményen fogalmazok: úgy kellett nekem a teológia, de különösen is a lelkészség, mint hátamra a púp. Ahhoz még lett is volna kedvem, hogy teológiából tanuljak valamit, de hogy lelkész legyek? Ültem a gép előtt, terveztem az áramköröket: ez nekem való volt; míg az teljesen idegennek tűnt, hogy velem szemben kétszáz ember hallgassa, amit a szószékről beszélek. Aztán egyszer csak megértettem, hogy Isten mégis ezt akarja. Ennek elfogadáshoz erősen arra kellett gondolnom, hogy Isten szeret, és csak a javamat akarhatja, ha úgy gondolja, hogy lelkésszé legyek. Később visszaigazolást is nyertem, hogy ennek így kellett lennie, és ez nekem is jó. De amikor még döntés előtt áll az ember, az kimerítő, őrlődő, nehéz időszak. Nem lehet azt mondani, hogy megértem Isten akaratát, és azt csettintve, mintegy varázsszóra végrehajtom, hiszen ott vannak az érzelmek, a tapasztalat, a racionalitás, és ezek gyakran mind ellent mondanak annak, amit Isten akaratából megértettünk. Ezért bár nehéz elfogadni akaratát, az az egyedüli jó, és minél inkább megtapasztalja az ember, hogy ez az egyedüli jó, annál könnyebb lesz újra és újra Isten mellett döntenie. De az is biztos, hogy folyamatosan ágál bennünk valami az Ő akarata ellen, és ez életünk utolsó pillanatig megmarad.

Mit szóltak a kollegái, az ismerősei pályaváltásához?
Bolondnak néztek sokan, a családomból is. Akkor kezdtek igazán csodálkozni, amikor exmisszusként Kelenföldre kerültem, és biztossá vált, hogy lelkész leszek: miért kezdek el valami teljesen mást, ha egyszer jól végzem a munkámat, szeretem is, ráadásul így jóval kevesebbet is fogok keresni. Nem értették, de érdekes volt a számukra, ami velem történik.

Mi az, amiben változott? Az új élet nyilván nem csak azt jelenti, hogy mérnökből lelkésszé lett.

Az a helyes kifejezés, hogy teljesen a feje tetejére állt az életem, és mindez attól volt, hogy megismertem Isten kegyelmét, hogy mi a megtérés, a hitben való újjászületés. Ez nagyon éles, határozott pont volt az életemben. Ezzel egy időben az érdeklődési köröm, az üdvösségről, a hívő életről való gondolkodásom is megváltozott, s ettől kezdve próbálom mindenben Isten akaratát keresni, és mindent ebbe illesztettek bele. Például megtérésem után négy évvel nősültem meg. Itt is az volt az egyik szempont, hogy rendben van, megtetszett valaki, de ez vajon találkozik-e Isten akaratával? Ő is így gondolkodik felőlünk? Amikor egyértelműen kiderült, hogy igen, akkor kezdődött el a kapcsoltunk, és egy évvel később összeházasodtunk. Három gyermekünk született. Így tulajdonképpen a családomat is a megtérésemnek köszönhetem; akár csak az újpesti gyülekezetet. Mielőtt idekerültem, Pomázon voltam beosztott lelkész, ahol adódott volna, hogy majd átveszem a lelkész helyét, akinek hat éve volt még a nyugdíjig. Egyszer csak kaptam egy telefont, hogy az itteni, Újpest-belsővárosi lelkész nyugdíjba ment, érdekel-e az állás. Elővettem egy papírt, amelynek egyik oszlopára felírtam, mi szól amellett, hogy eljöjjek Pomázról, másik oszlopára pedig azt, mi szól amellett, hogy ezt mégse tegyem. Teljesen egyforma hosszú lista lett, így nem kaptam választ. Megint azt mondtam, mint a teológiára való jelentkezés előtt, hogy nem az a lényeg, én mit gondolok, vagy mások mit gondolnak, hanem az, hogy Isten mit gondol. Megmutatta, hogy azt akarja, idekerüljek. Tíz jelöltből választottak ki.

Mi alapján irányítja a gyülekezetét?
Általánosságnak tűnik, de a gyakorlatban kell megélni: meg kell érteni Isten akaratát, és ha megértettük, abba bele kell állni, azt követni kell. Meg vagyok győződve arról, ha én is, a presbiterek is, és a hívő emberek is őszintén keresik az Úr akaratát, ha megpróbálom tisztán hirdetni Isten igéjét, és az ifiórákon, bibliaórákon, rétegalkalmakon, házi csoportokban Isten igaz igéje kerül a középpontba – saját életünkre is vonatkoztatva azt –, akkor itt igazi gyülekezeti élet lesz. Ennek jegyében kezdtük el öt évvel ezelőtt a házi csoportok létrehozását. Jelenleg hét-nyolc csoportunk van, átlagban tíz-tíz fővel. Ezekben a csoportokban mód van arra, hogy az ige mellé egyéni életünk is odakerüljön. Hiszen, ha ez a kettő nincs kapcsolatban, akkor nincs hívő élet. Lényeges, hogy ne egyedül kelljen a gyülekezeti tagoknak a hit küzdelmeit megvívniuk, hanem tudjuk egymással megosztani a problémákat. Ha ez sikerül, akkor mint közösség, mint Isten népe tudjuk egymást tanácsolni.

A Kárpát-medencei református egység, mely 2009-ben jött létre, hivatalos jelmondata: Krisztus a jövő, együtt követjük őt! Ez a „Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre" (1Kor 1,9) mondatból ered. Önnek ez mit jelent?

Ha a másik ember hívő, ha a másik közösség hívő, akkor azzal értelemszerűen egységben vagyunk. Ennek jegyében van református testvérgyülekezetünk Erdélyben is. Természetes az is, hogy egyetértek a mondattal, felekezetek közötti értelmezésben is, hogy „Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre." Ez nekem azt jelenti, hogy minden ember, aki Jézus Krisztussal mint személyes Megváltójával közösségben van, nemcsak Vele, hanem hitben testvéreivel: a megtért katolikusokkal, baptistákkal is közösségben van. Ezt a lelki egységet nem kell csinálni: ha az ő mennyei Édesatyjuk Isten, és az enyém is az, akkor Jézus Krisztusban testvérek vagyunk. Ez magától értetődő.

2013. május 17.
Református.hu
Kováts Annamária

***

 

 

https://ubre.hu/sermons/2007-2008/ubre_it_20080120_lorant.gabor.pdf

 

 

***

Mi a reformáció?

Először is: nem renováció
A reformáció nem renováció (renoválás): azaz nem újjászervezés, nem megújítás, nem kijavítás, NEM „TATAROZÁS”.

A középkori, mindenestől megromlott egyház életét nem lehetett toldozni-foltozni, nem lehetett tatarozgatni, elemeiben újítgatni – túl nagy volt a baj. Ha egy épület állaga leromlik, elég a hiányokat pótolni, a meggyöngült részeket megerősíteni, újravakolni és kifesteni, de ha az épület romokban áll, valami sokkal gyökeresebb átalakításra van szükség. Maga Luther a 95 tétel kifüggesztésével eleinte csak renoválni akarta egyházát, de az események alakulása bebizonyította, hogy ez már nem volt elegendő.

Másodjára: nem restauráció
A reformáció nem restauráció: azaz nem helyreállítás, nem visszaállítás vagy NEM KIJAVÍTÁS.

A restauráció kifejezésében van valami passzivitás, valami mozdíthatatlanság, mintha egy eredeti épületet állítanánk helyre – pedig az egyház élő szervezet, Krisztus Teste, amely megbetegedett, és orvosra van szüksége, nem vakolókanálra. De ha a másik hasonlatra gondolunk, mely szerint az egyház épület, akkor is élő kövekről beszél az Ige: élettel kell telíteni a halódófélben lévő szervezetet – nem helyreállítani, hanem úgymond „helyremozdítani” szükséges.

Harmadjára: nem revolúció
A reformáció nem revolúció: azaz NEM FORRADALOM.

Nem kell fenekestül felfordítani mindent, öncélúan, meggondolatlanul. Nem kell új dolgokat kitalálni, nem kell új utakat keresni csak azért, mert azok újak. A forradalom: nem a régire. Talán van szükség forradalomra a társadalmak életében, ha az előremutató változások korát éljük és csöndes, megfontolt haladásra nincs lehetőség. Haladás vagy forradalom: Széchenyi és Kossuth örök dilemmája. De az egyháznak – ha újul is – soha nem kell se fontolva haladó, se forradalmi módon megújulnia. Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Nem kell új utakat keresni, mert Ő az út, az igazság és az élet. Az egyház újul, de lényege ugyanaz marad. Újul, mint ahogyan egy emberi szervezet is sejtjeiben hétévenként megújul – mégis ugyanaz marad. A gyülekezeteknek nincs szükségük forradalomra, mert új utakra Lucifer szokott vezetni…

Végül a reformáció: reformáció
A reformáció nem renováció, nem restauráció, nem revolúció, hanem – mint elnevezése is mutatja: reformáció, azaz VISSZA-ALAKÍTÁS.

Luther, Kálvin és a többi reformátor végül is úgy szerették volna megújítani a középkori egyházat, hogy helyre akarták igazítani, vissza akarták alakítani arra az élő mintára, melyet az Igében látunk. Sokat beszélnek hitújításról és hitújítókról, de szó sincs erről: az örökké ugyanazon Jézus Krisztust akarták újra „felfedezni”. Visszatérni ahhoz, amitől eltértünk. Visszatérni Ahhoz, Akitől eltértünk. Ezért van szükség újra és újra reformációra, mert újra és újra eltérünk Tőle. Ez éppen a bűn lényege: elhajolni, célt téveszteni, eltérni, engedetlenné lenni, lázadni, új – ráadásul saját – útjainkra térni.
A reformáció tehát: bűnlátás, bűnbánat, bűnvallás és – Isten részéről – bűnbocsánat. Visszatérni, megtérni szerető, kegyelmes Urunkhoz, Megváltónkhoz, mint tékozló fiak a bennünket visszaváró Atyához.

MERT A REFORMÁCIÓ NEM RENOVÁCIÓ, NEM RESTAURÁCIÓ, NEM REVOLÚCIÓ, HANEM: REFORMÁCIÓ.

Loránt Gábor

***




***
Loránt Gábor: Áradjon az igazság, mint a víz!

„A megváltásnak, Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának hitem szerint csak akkor van értelme, ha a teremtést is elfogadjuk, akár a megváltást” – fejti ki Loránt Gábor nyugalmazott lelkipásztor, villamosmérnök a Reformátusok Lapjában.

A munka és pihenés ritmusát ma már a világon mindenütt hetekben határozzuk meg, mivel Isten hat nap alatt teremtette a világot, a hetedik napon pedig megpihent. Tartunk különleges heteket is, hasonlóan az ókori zsidósághoz, akik ugyancsak egy hétig ünnepeltek. Napjainkban egy-egy témát állítunk a középpontba, ilyen például a vasárnap befejeződő teremtés hete, melynek fenti, idei jelmondata az Ámósz próféta könyvének 5. részéből, a 24. versből származik.

A rendezvény nyomán óhatatlanul felmerül a kérdés: teremtés vagy evolúció – ez az elmúlt századok egyik legnagyobb dilemmája.
A tudomány évmilliárdokról beszél, a Biblia viszont csak megközelítőleg hatezer esztendőről, ez a probléma gyökere.
A kozmológia általánosan elfogadott eredetelmélete az ősrobbanás, a Biblia szerint viszont Isten teremtette a világot.
Az ellentmondás feloldására számos próbálkozás történt: már korán megjelent kompromisszumként az a nézet, hogy a hat nap hat hosszú korszakot jelent, nem pedig a mai fogalmaink szerinti napokat.

A Szentírás világosan fogalmaz minden teremtési nap végén: „És lett este, és lett reggel: második nap… harmadik nap.” Sőt a Biblia olyan hajszálpontos, hogy az eredeti héber szövegben az első nap nem is első nap, mert akkor még nem létezett a napok sorozatában az „első” mint sorszámnév: „És lett este, és lett reggel: egy nap.”

Isten Ádámot nem újszülöttnek, hanem egy bizonyos korral teremtette, de ha egy orvos, genetikus vagy antropológus megvizsgálhatta volna, a teljes életútja elénk tárulna fogantatásától a vizsgálat időpontjáig. Ugyanígy Isten az egész világegyetemet is megteremthette korral.
Természetesen egy hasonlat sohasem bizonyíték, az viszont igenis elgondolkoztató, hogy ha Isten nem így alkotta volna a világot, akkor Ádám fölött sohasem ragyoghatott volna fel a csillagos égbolt…

Mint ismeretes, a vákuumban mért fénysebesség háromszázezer kilométer másodpercenként.
A napfénynek csak néhány perc kell ahhoz, hogy megtegye az utat a Földig, a hozzánk legközelebbi csillag, a Proxima Centauri viszont több mint négy fényévnyire van tőlünk. Ez alapján számolva ha Isten nem korral teremtette volna a világot, a Nap fénye Ádám teremtésekor már ragyogott volna (hiszen az égitesteket Isten a negyedik napon, az embert pedig a hatodik napon teremtette), az első csillag viszont csak több mint négy évvel az ember teremtése után ragyogott volna fel.

A Yale Bright Star Cathalogue körülbelül kilencezer szabad szemmel látható csillagot tart nyilván, ezek közül a tőlünk legtávolabbi égitest a Cassiopeia csillagképben van. Ádám számára tehát csak több mint tizenötezer évvel teremtése után ragyogott volna fel teljes egészében a látható csillagos égbolt… Ez is arra utal, hogy Isten korral teremtette a világot.

Sokak meggyőződése szerint a biológiai evolúció és a teremtés szintúgy kölcsönösen kizárják egymást – teológiai értelemben is. Ugyanis ha a természetes szelekció a fejlődés hajtóereje, akkor a fejlődés a pusztulásra épül – márpedig a Bibliában leírt bűneset előtt nem volt pusztulás.
Ha az ember a majmokkal közös őstől származik, akkor nem volt Ádám, nem volt bűneset, és nincs szükség megváltásra sem. Ha az evolúció a fejlődés motorja, akkor igaza volt azoknak, akik azt hirdették, hogy az erősnek jogában áll a gyengéket elpusztítani. Akkor igaz az is, hogy nincs szükség mindenkire érvényes erkölcsre, hiszen csak azt érdemes cselekedni, ami nekem egyértelműen hasznos. A mai világ gondolkodása pedig erősen ebbe az irányba tart…

A megváltásnak, Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának hitem szerint csak akkor van értelme, ha a teremtést is elfogadjuk, akár a megváltást. Ha nem hisszük a világ és az ember teremtését úgy, ahogyan arról a Biblia tudósít, akkor „kirántjuk a szőnyeget” a megváltás alól is, hiszen a két tény kölcsönösen feltételezi egymást.

Reformátusok Lapja
2023. szeptember 30.

***

Bibliai időszámítás és történelmi kronológia

(Loránt Gábor)

A Biblia egyértelmű időrendet tár elénk, akad azonban néhány nehezebben érthető, vagy akár ellentmondásosnak tűnő adat. Ezek a paradoxonok feloldhatók, nagyobb probléma viszont: hogyan egyeztessük össze a Szentírás időrendjét a történelem általunk ismert, a tudomány által felállított kronológiájával. E kötet kísérletet tesz arra nézve, hogy szinkronba hozza a kettőt: a biblikus látást a tudományos ismeretekkel és felfedezésekkel.

Kapható: Biblia Szövetség Egyesület

Székhelye: H-2119 Pécel, Kálvin tér 2/b