Kicsi fecskénk

KICSI FECSKÉNK


Végre megjött a várva várt tavasz.
Az egyik napon egy fecskepár költözött az ereszünk alá.
Nem kis munkával, de otthonosan berendezkedtek.
Mondhatni nagyon békés, védett helyet találtak nálunk.
Rögtön érezhették, hogy nem vagyunk idegenek egymásnak.
Hamarosan megismertük, sőt meg is szerettük egymást!
Együtt izgultunk a fészeképítéskor, a költéskor, a fiókák etetésekor,
Együtt aggódtunk az esős időben, a forró napokon, a hétköznapi bajokon.
Együtt sírtunk és együtt örültünk. Szinte egy családdá lettünk.
Időközben, alig észrevehetően a fészek egyre szűkebbnek bizonyult.

Egy napon aztán eljött a szárnyra kelés ideje is.
Ettől kezdve felgyorsultak az események.
És megjöttek a csípős szeptemberi hajnalok.
Sorra, egyenként, egymás után menekültek el a kedves arcok,
De ő MÉGIS kitartott.
Közben egyre fagyosabbá vált körülötte a világ.
A szeretett társak már mind-mind biztonságos távolságban jártak,
De kicsi fecskénk még mindig nem gondolt az útra.
Kimondhatatlanul egyedül járt vissza rendületlenül.
Valahogy nem tudott megválni tőlünk.
Megdöbbentő volt ez a ragaszkodás.
Mintha csak dacolni akart volna mindennel és mindenkivel.
Egyszerűen nem akart tudomást venni a veszélyről, a télről.
Már komolyan aggódni kezdtünk érte, hisz puszta léte,
megélhetése került veszélybe.

Pedig mindenről tudhatott, hiszen eléggé jól értesült fecske volt.
Hallhatta, hogy itt hamarosan befagynak a vizek és
jeges szelek tépnek szét minden reményt!

Egyszerre október lett.
Kicsi fecskénk, még dacolt viharral, esővel, széllel, míg bírta
de..........egy napon többé nem jött már vissza.
Soha többé nem láttuk őt,

Szokatlan fecske volt, végsőkig kitartó.
Azóta csend van, fájdalmas csend!
Kimondhatatlanul néma, mélységesen üres lett a Fészek!

Ezután már soha senki sem fogja tudni megmondani,
hogy a természet rendje ellenére
miért kellett neki ilyen sokáig várni.

Vajon viszontláthatjuk-e még egymást?

Nyíregyháza, 2000. október 17.

Trencsényi László

református lelkipásztor