(Rém) EMLÉK

Kishutai (RÉM)EMLÉK 1997.

"Egy kevés idő még és nincs gonosz, nézed a helyét és nincsen ott!" Zsoltár 37,10

...

II. "Életforrás"Református Ifjúsági tábor
Kishuta, 1997.

Még vígan ropogott a tábortűz amikor a hold felkúszott az égre a kishutai hegyek mögött és a fák között kedves bújócskát játszott velünk, szinte felelgetve vidám, Istent dicsérő énekünkre: "Szorongat a Sátán, de Te velem vagy, hű Szabadítóm aki el nem hagy!" , de ekkor még nem tudtuk, hogy mi vár ránk éjszaka.

A második napon már éppen elcsendesedett a 28 fős középiskolás fiatal számára szervezett tábor. Amikor végre nyugovóra térhettünk volna már éjfél is elmúlt. Akkor, valami leírhatatlan szörnyű zaj hallatszott a bejárati ajtó felől. A gyerekek riadtan rezzentek össze, néhányan a fiúk közül rémületükben igyekeztek az ajtót becsukni.

Kint három helybeli fiatalember ordítozott, rugdosva és ököllel ütve a bejárati ajtónkat. Az üvegen át egészen közelről lehetett látni az alkoholtól eltorzult arcukat, vérben forgó szemeiket, melyek vadak és félelmetesek voltak. Borzalmas, brutális káromkodások ömlöttek ki szájukon, majd ami még rettentőbb volt, egyes szám első személyben beszéltek a Sátánról. Szinte egymást multák felül a pokoli üvöltözésben és azzal fenyegetőztek, hogy ránk gyújtják a faházat.

A lelkészünk, a helyzetet átlátva csak egyet tehetett, kérte, hogy hívjuk telefonon a rendőrséget és kiment közéjük megtudni miért e váratlan "megtiszteltetés" részükről.

Szavaik az alkohol hatásától alig voltak érthetőek, valahogy azért ki lehetett venni, hogy közülünk valakit meg akarnak verni. A lelkészünk elmondta nekik, hogy ez valami tévedés lehet, mivel mi egy egyházi csoporttal jöttünk ide pihenni Kishutára. Elmondta azt is, hogy meghallgatja őket, hogy miben segíthet. Előlegben még azt is megtette, hogy ha valaki esetleg közülünk megbántotta volna őket, akkor ő kér bocsánatot, de ekkor már lehetetlen volt velük szót érteni, mert nem voltak "fülek" a hallásra, csak hadonászó fenyegető kiszámíthatatlan mozdulatok durva káromkodások kíséretében, melyeken a maguk ördögi módján nagyokat mulattak.

Ennek ellenére a lelkész beszélt nekik a falujukban látható keresztről, rajta kiszögezve Valakiről, akit Jézusnak hívnak, aki arra tanított minket, hogy ha megütnek jobbról, tartsuk oda a másik arcunkat is. Ekkor úgy tűnt, mintha ez a "rendkívüli evangélizáció" meglepte volna őket, mert szemmel láthatóan percekre elbizonytalanodtak, de nem sokáig, mert ezután a szenny továbbra is ugyanúgy ömlött ki szájukból mint azelőtt, majd újra nekivadulva rugdosni kezdték a kaput.

Közben bent a házban leírhatatlan volt a kép: félelem, reszketés, hangos sírás. Sokan remegve hangosan könyörögtek az Úrhoz. Néhány perc múlva "látogatóink ", már ismét betörték a kaput és mind a hárman újra ott teremtek az ajtónkban, így minden kezdődhetett előlről.

Az ijedelem akkor hágott a tetőpontjára amikor egyikük befejelte az ablakunkat! Ekkor a lelkész ismét kiment a már teljesen megvadult emberek közé. Még egyszer megpróbált szót érteni velük, és amikor meglátta, hogy a tettesnek nagyon vérzik a homloka, felajánlotta, hogy bekötözi. Ekkor az ellökte és a nyitott ajtón át ( 01h- kor ) berontott az egyik szobába, de mivel nem találta azt akit keresett, ordítva, mocskos káromkodások közepette mindenkibe belekötött.
Valahogy végre sikerült kituszkolni az ajtón.
Ebben a pillanatban érkezett meg a rendőrség Sátoraljaújhelyről és tetten érték őket.
Közvetlenül az ajtónk előtt írták fel adataikat, természetesen igazolványuk nem volt, majd hamis adatokat diktáltak be, amit később megbánva tettüket korrigáltak. Fél óra múlva amikor odamentünk a rendőrautóhoz, a tettesnek már csupa vér volt a feje. Egy papirzsebkendőt kapott tőlünk, amit szó nélkül elfogadott, de már nem mert ránk nézni.

Ezután,-hajnal kettőkor mi megmenekültek közösen adtunk hálát Istennek. Felolvastuk a Bibliából a 37. zsoltárt, mely által Istentől újra erőt kaptunk úgy, hogy imádkozni is tudtunk ezekért az ellenségeinkért, majd megpróbáltunk "nyugovóra" térni.

Ekkor vettük észre, hogy néhány perccel- e szörnyű "vihar" után, mintha mi sem történt volna, az egyik kislány, Tamara már békésen aludt!

Azonnal az Úr Jézus tanítványaira gondoltunk, mikor nagy viharba kerültek. Életüket féltve mennyire rettegtek, pedig a Megváltójuk ott volt velük együtt a hajóban. Bizony így jártunk mi is félelmünkben, úgy könyörögtünk mint ők: "Uram, ments meg minket, mert elveszünk!" Máté 8,25.

Azon az éjszakán mindannyian megtapasztalhattuk, hogy az Úr Jézus Krisztus itt is VELÜNK VAN és lecsendesítette az életveszélyesen háborgó "KISHUTAI TENGERT", és így senkinek sem esett bántódása!

Tamara - a szörnyű vihar után, békésen tudott elaludni.
Ezen az éjszakán ő volt a legbátrabb közöttünk, mert érezhetően ő vette legkomolyabban az Úr Jézus Krisztus mindenkor érvényes szavait:" MIT FÉLTEK, TI KICSINYHITŰEK?"

„Jézus így szólt hozzájuk: Mit féltek, ti kicsinyhitűek? Ekkor felkelt, ráparancsolt a szelekre és a tengerre, és minden elcsendesült." Máté 8,26

Trencsényi László
református lelkipásztor
Anno Domini Nostri Jesu Christi, Nyíregyháza, 1997.