Húsvéthétfői istentisztelet - 2020.04.13.

 

(Dr. Kereskényiné Nemes Lívia)

 

/Interneten.../ Húsvét 2. napján

 

Lk 24,13-35

 

Kedves Testvérek!

 

Jézus megtörte a kenyeret.

Ez hiányzik a legjobban. A közösség, egymás közelsége. A szép, lépésenként megálló sor. Amikor nézzük egymást. Nézzük a kenyeret, magunkhoz vesszük. Imát mondunk magunkban. Odalépünk a borhoz. A szánkhoz emeljük, iszunk belőle. Hiányzik.

Az emmausi asztalnál nem úrvacsoráztak. Arra készültek, hogy megvacsoráznak. Együtt, Jézussal. Ő, mint vendég, a kezébe vette a kenyeret. Áldást, rövid imát mondott. Megtörte a kenyeret, és nem magának szakított belőle, hanem odaadta az asztaltársainak.

Ekkor nyílt meg a szemük, ekkor ismerték fel Jézust.

Vajon, az egész mozdulatsorról? Vagy csak arról, ahogy a kezébe vette a kenyeret? Arról, ahogy imádkozott? Milyen jó lenne tudni, hogy hangzott az az áldás! A kenyér megtörésének mozdulata volt ismerős a számukra? Esetleg az, ahogyan nekik adta?

Nem tudjuk, csak az eredményét: azt, hogy felismerték.

Idén nem tudunk együtt úrvacsorázni. A Húsvét örömét nem, de a kenyér és a bor vételét tovább böjtöljük. Kivárjuk, amíg itt, a templomban, az idősek otthonában, vagy a betegség miatt már évek óta karanténná vált lakásokban kitehetjük az asztalra a kenyeres tálcát, és a borral töltött kelyheket.

Valószínűleg jobban átgondoljuk majd, milyen értéke van a havonta ismétlődő, kenyér és bor; Jézus és Szentlélek, gyülekezet és gyülekezeti tag találkozásainak.

Gondoljunk vissza a legutóbbi, templomi úrvacsorára! Felismertük-e Jézust, amikor valamelyik lelkész megtörte a kenyeret, és felmutatta? Nem a lelkészben, mert egyikünk sem Jézus. Nem a kenyérben, mert abban, közvetlenül nincsen ott Jézus.

Felismertük-e Jézust abban a gyülekezetben, ahová vendégségbe érkezett? Láttuk a kenyeret és a boros kelyhet, Jézus pedig beszélt a kenyér, a gyülekezet, a bor, a szertartást végző személy mozdulatain keresztül. Ott volt.

Addig is beszélt hozzánk, amíg elértünk a templomba. Gyakran beszél hozzánk.

Úgy, mint az emmausi tanítványokhoz. Mellénk szegődik, bennünk él. Odaszegődik a napi bajaink, fejtöréseink mellé. És velünk is megtörténik, - de hányszor! - hogy valami akadályozza lelki szemeink látását! Nem ismerjük fel, hogy Jézus ott van. Emlékeztetni akar minket arra, hogy „egyszer már megmondta". Semmi nem változott. Úgy kell tennünk, ahogy a helyünkben Ő cselekedne.

Az emmausi tanítványok ezt is megértették. Hazaindultak, vacsoráztak (volna), aztán megint útra keltek. Hazaérkeztek Jézussal, felismerték, és megint akadt valami dolguk. Visszaindultak oda, ahonnan jöttek, mert el kellett mondaniuk tanítványtársaiknak azt, hogy találkoztak az Úrral.

A keresztyén éveink során mi sem élhetünk magunknak. Mennünk kell. Soha nem érkezünk meg. Mindig úton vagyunk. Még a pihenéseink is új útra készítenek minket.

Isten, ahogy elgondolkodtatja a világot a mostani bezárkózással, úgy fel is készíti valamire.

Sokkal többet vagyunk otthon, mint korábban. Átrendezzük a napi programunkat. Elővesszük, megkeressük azt, amit egyszer ezzel az elhatározással tettünk a fiókba: Na, majd egyszer erre is lesz időm! De nem lett. Most van. Megnézünk, elolvasunk régi, és annál is régibb leveleket, okmányokat, könyveket. Új mondanivalójuk van. Életértékelő kérdéseik, és válaszaik.

Tehát: a zárt ajtók, kapuk mögött sem érünk célba. Úton vagyunk. A saját emmausi útjainkon. Átrágjuk magunkat az elmúlt évek történetein, és megpróbálunk magyarázatot találni arra, amit nem értünk.

Jézus mellénk szegődik. Újramagyarázza azt, ami volt. Még akkor, amikor gyerekek voltunk. Az iskolákban, amiket végig kellett járnunk. A fájdalmainkban, amiket nem kellett volna átélnünk. A csalódásainkban melyeken keresztül: tanított. Megérteti velünk, minek, miért kellett bekövetkeznie.

Végigjárja velünk emmausi útjainkat. Hazakíséri az emlékeinket. Ott marad velünk a konyhában, a szobában, és ha meghívjuk: Jövel Jézus légy vendégünk -, asztalunkhoz telepedik.

Jézus még akkor is magára mutat, amikor most az asztalnál, az udvaron leterített pléden nem ő, hanem a családfő, vagy más töri meg a kenyeret. Most, a hosszú, húsvéti hétvége étkezéseinek kezdetén.

 

Felismerjük-e? Megköszönjük-e, hogy Ő adta? Azt, aminek a kérésére megtanított a Mi Atyánkban. Az ehető kenyeret. De azt is, az Élet Kenyerét, az Ő testét, aminek életévei megtörtek a kereszten. A csontja nem, de földi, emberi, alig 33 éves életformája: igen. Azért, hogy a mi, itteni életünk végén, a törésvonalnál számunkra is elkezdődhessék az, amit a halál legyőzésével megszerzett nekünk.

Ez a cél.

Odáig minden: utazás.

Ma, húsvét utáni hétfő délelőtt szeretném, ha egy olyan utazásra, vagy élményre gondolnának a testvérek, amit valamikor, valahol először éltek át. Lehetett ez valami élménydús kaland, mint például az, amikor én és a férjem a gyerekekkel először merültünk búvár-ruhában, és hallottuk azt a csendet és láttuk egy kis szeletét annak az életnek, ami a víz felszíne alatt van, amit addig nem tapasztaltunk meg, amíg alá nem merültünk.

De lehet ez olyan első élmény is, ami sokkal negatívabb. Mint például egy szerettünk elveszítése. Életünk egy hosszabb útszakasza, ahol lassan értettük meg, mi miért kellett, hogy történjen velünk.

Lukács evangéliumának utolsó fejezetében erről van szó. Az emlékezésről, és a válasz-keresésről. A két bandukoló ember értetlenségét látva Jézus megsajnálja őket: "Ó ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták!"

Biblia a „balga", vagy „bolond" szót kissé másképp használja, mint ahogyan azt mai kultúránkban használjuk. A Bibliában a „bolond" legfontosabb ismertetőjele az, hogy: nem érti Istent. Tehát ebben a tekintetben ez a két tanítvány minden bizonnyal bolond volt. Jézus megmondja: miért. Azért bolondok, mert nem hitték az összes próféta beszédét.

Nem az volt a baj, hogy ezek az emberek még soha nem olvasták vagy hallották a Szent Írásokat. Nem is az volt a baj, hogy soha nem mentek zsinagógába meghallgatni a szent iratok felolvasását és magyarázatát. Még az sem, hogy nem hitték volna a Szentírást. A probléma az, hogy az Isten-hitükben nem voltak teljesek. Nem volt helye egy Messiásnak, aki szenvedni fog és meghal, bár ezt a Szent Írások világosan meghatározták.

Ez a probléma fájóan sújtja keresztyén kultúránkat is. Van mindenféle téves teológiánk, amelyet azok fejlesztettek ki, akik egy darab Szentírást kihagynak a kontextusból, és nem veszik figyelembe az egész Bibliát.

De Jézus felnyithatja  a szemünket!

Az emmausi menetelésből, és annak végéből kiderül, hogy Jézus akkor nyitja fel a tanítványok szemét, amikor a húsvéti eseményeket a teljes Szentírás lencséjén keresztül világítja át nekik.

Mert amikor folytatták az utat, Jézus elkezdte a magyarázatot Mózessel, az Ószövetség első öt könyvére való hivatkozással, és az összes prófétán átment, hogy elmagyarázza, hogy ezek a Szentírások hogyan mutattak rá. A Jeruzsálemből Emmausba tartó út néhány óráig tarthatott, így Jézusnak volt elég ideje.

És most, hogy Jézus elérte azt a célt, amit maga elé tűzött - megmutatni, hogy a Szent Írások hogyan mutatják fel a Messiást, aki szenvedett és meghalt az emberiség bűnei miatt -, most a két tanítvány számára felfedi személyazonosságát.

Utána eltűnik. A két tanítvány pedig indul. Ők most látták meg az új célt. El kell mondaniuk azt, hogy mit tett velük Jézus!

Lehet, hogy most, amikor megálltunk a futkosásainkban, lehet, hogy most ébredünk rá, mennyi mindent magunkban tartottunk? Nem mondtunk el?

Kedves Testvérek!

Hiányzik nekünk az úrvacsorai, a testvéri közösség.

Jézussal, és egymással.

Legyen hát ennek a ki tudja milyen hosszú időnek, ennek az újfajta utazásnak az a célja, hogy összeszedjük magunkban, majd megőrizzük mindazt, amit eddig tett velünk az Úr.

Megnyitotta a szemünket, és újra értjük, hogy lelki és valóságos útjaink során Ő vezet.

Mi pedig másokat - Őhozzá.

 

Áldás, békesség legyen a megváltozott életszakaszunk minden egyes percén! Ámen