Istentisztelet 2021. március 14-én

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Böjt 4. vasárnapján /internet/

 

Jn 14,15-17; 22-26

 

Szeretett Testvérek!

 

Kit lehet még megkérdezni? Ki tudja visszaidézni azt, aminek csak néhány tanúja volt? Ki adja meg a feleletet arra, ami után elfeledtem érdeklődni? Ki menti át számunkra a múltat?

Ezek a kérdések foglalkoztatnak mostanában. Egyre erősödő intenzitással. Egyre gyakrabban.  Előugranak a Tisza parton, ahol - ugye - a kondicionáló séta közben is meg kell állni néhány percre... Megakasztják a gondolataimat az íróasztal mellett. Olvasás közben visszalapozok, mert ezek a fenti kérdések jó pár oldalon keresztül elveszik a figyelmemet a tartalomtól. De gereblyére támaszkodó pihenőt rendelnek a visszafogott kerti munka közben is. (Szerencsére...)

Kit lehet még megkérdezni, és kit nem?

Egy éven belül öt haláleset történt a családban. Két nagybátyám, egy nagynéném, sógorom, és legutóbb unokatestvérem az, akiktől már nem tanulhatok, akikre már nem kérdezhetek rá: Hogy is volt az, amikor...? Öt temetés a családban, néhány napja újabb hír érkezett; a tőlünk sok ezer kilométerre lévő, volt gyülekezetünkben elhunyt az a férfi, akitől a legtöbbet tanultam az egyház iránti hűségről.

Veszteség. Szavakkal, együttérző üzenetekkel, részvétnyilvánítással nem enyhíthető veszteség érzése keríti hatalmába azt, aki gyásza idején hirtelen szembesül azzal, hogy: „Már nem kérdezhetem meg tőle!"

Kivégzése előtti utolsó estéjén, Jézus, saját személyével kapcsolatban feloldotta a tanítványoknak ezt a fajta, leendő feszültségét. Akkor még nem is sejtették, hogy azon az éjszakán elragadják tőlük a Mestert. Jézus tudta, és azt is, hogy találkozik még velük, de feltámadása után negyven nappal fel fog menni a mennyekbe. Vissza oda, ahonnan jött.

De mi lesz akkor a tanítványokkal? Ha Jézus elmegy, kit fognak kérdezni arról, amit elfelejtettek? Amit nem értettek. Az elmúlt években soha nem jegyzeteltek. A gyógyítások, csodatételek során eszükbe sem jutott, hogy leírják a részleteket. Nem gondoltak rá, de valószínűleg nem is voltak eszközeik arra, hogy Jézus kijelentéseit és párbeszédeit legalább esténként cserépre, anyagba kaparják. Papiruszra és pergamenre nemigen volt pénzük. Egyébként: a Mester soha nem mondta nekik, hogy írjanak. Ismereteink, vagy inkább: találgatásaink szerint Jakab és Pál apostol előbb rögzítette a gyülekezeteknek szánt üzeneteit, mint Máté, Márk, Lukács, vagy János az evangéliumot.

Mi lesz a tanítványokkal, akik -Jézusra hivatkozva - viszik, hirdetik Isten örömhírét? Mit mondjanak Jézusról a zsidó honfitársaiknak? A próféták irataira hivatkozhattak ugyan, de erre azok azt mondhatták: Jó, nekünk is megvannak a prófétai tekercsek, de arra vagyunk kíváncsiak, hogy maga Jézus mit mondott? Nos, kiderült, hogy a rákérdezések után nem kellett időt kérniük, konferencia-beszélgetést tartaniuk egymás között, vagy könyvtárba rohangálniuk. Magukba fordultak. Ott jól „körülnéztek", „hallgatóztak", aztán már mondták is! Nem a magukét, hanem azt, amit Jézustól hallottak.

Miért is? Mert Jézus már azon az utolsó estén jelezte: „a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek." Nem is kell messzire menniük! Sőt: egy lépést sem kell tenniük, hiszen a tanító, emlékeztető Szentlélek - szólt Jézus -: „nálatok lakik, sőt bennetek lesz."

A diákok puskáznak. Kis cetlikre, csuklóra, padra írják azokat a legfontosabb tételeket, amikre szükség lesz a dolgozathoz. Azokról eszükbe jut, mi volt a tankönyv, a füzet megfelelő oldalán, a táblán, a kivetítőn. A jobbaknak nincs szüksége a puskára, bár az ő memóriájuk is véges.

Van, aki vizuálisan tanul, van, aki hang után. Jézus tanítványainak mindkettőre szükségük volt. Az evangélium, Isten örömhírének terjesztése azon múlott, hogy mennyit idéznek fel abból, amit láttak, és amit hallottak.

Mennyire emlékszel vissza nagyapád, édesanyád intelmeire? Eszedbe jut-e annyi nagymamád és édesapád szavaiból, mozdulataiból, amit érdemes volt (érdemes lett volna) megtanulni, elsajátítani? Elővehetjük a leveleiket - ha megőriztük őket. Felüthetjük a naplóikat - ha írtak, és megmaradtak. Nézegethetjük a fényképeket és a mozgó képeket. Visszatekerhetjük a hangfelvételeket - ha készítettünk velük.

De: mennyi mindent elnyelt az idő, és az egyre jobban megkopott emlékezetünk! Ha élnek még rokonaink, akik velünk együtt voltak tanúi a közel-, vagy régmúltnak, megkérhetjük őket, hogy vetítsék elénk, játsszák vissza egy-egy számunkra fontossá vált esemény hangjait, jeleneteit. Ha nincsenek már közöttünk, vagy élnek még, de hanyag módon nem keressük fel őket, és nem tesszük fel kérdéseinket, többet veszítünk, mint gondolnánk! A veszteség mértéke akkor derül ki, amikor már elérhetetlenek.

Jézus felmérte az ember emlékezőképességének határait. Mennybemenetele után az Atya ezért küldte el Szentháromságuk harmadik személyét: a Pártfogót, a Szentlelket. Óva intette választottait attól, hogy halottakkal keressenek kapcsolatot. A halott-idézés az isteni jogrendszerben büntetendő cselekmény. Az idéző, és az idézést kérő egyaránt bűnhődik.

A Szentlélek tanítása és emlékeztetése azonban nem a halott Jézus szavainak felidézése, hanem az élő Jézussal történő találkozás. Hallottátok a Bibliából, és az előbb is elismételtem, hogy az Atyától küldött, Jézus szavait megelevenítő Szentlélek nálunk, a hívők közösségében lakik, sőt: bennünk van.

Pál apostol erre tapasztalatból ráerősített. Annyira egyedülállónak tartotta a csodát, hogy az Isten az emberbe költözik, hogy két levelében négyszer is nyomatékosította a bűneiben fickándozó korinthusi gyülekezetnek: „Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik?" (1Kor 3,16) Jó lesz ha vigyáznak (magukra); jó lesz ha vigyázunk (magunkra) mindenféle testi és lelki szemetelés és rongálás tekintetében, hiszen (írja másodjára): „Ha valaki Isten templomát beszennyezi, azt elpusztítja Isten, mert Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok." (1Kor 3,17) Vagyis: nem bánhatunk úgy a testünkkel, ahogy akarunk, mert csak bérlők vagyunk! - szól harmadjára -: „... testetek a bennetek levő Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok, és ezért nem a magatokéi vagytok?" (1Kor 6,19) Nem mindegy hát, kit engedsz be ide (a fejedbe), és ide az érzéseid és érzelmeid gyűjtőhelyére, otthonába, hiszen - szól negyedjére Pál apostol -: „Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Mert mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogyan Isten mondta: „Közöttük fogok lakni és járni, Istenük leszek, és ők az én népem lesznek." (1Kor 6,16)

Na, ennyi elég is lesz ahhoz, hogy biztosak legyünk. Miben? Abban, hogy a lelkész, a hitvallások, a teológusok előtt; mindenekelőtt: a bennünk élő Szentlélek, nem győzöm nyomatékosítani: az élő, ránk hatást gyakorló Szentlélek emlékeztet minket arra, amit senki és semmi nem ír fölül: Jézus szavára. Amit kiolvashatunk a Bibliából, de amire mindenkinél hitelesebben, minden aktuális, alkalmazható jelentésével együtt csak a Szentlélek emlékeztethet minket!

Tapasztaltátok már? Rengeteg mindent a magunkévá tettünk az óvodától kezdve a nyolcadik osztály végéig, az érettségiig, vagy az egyetemig, de ha nem jut eszünkbe, akkor hiába volt minden! Sokkal nagyobb szükségünk van az emlékeztetésre, mint a tanulásra!

Hogy mondta Jézus? „a Szentlélek... megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek." Ő, a Szentlélek folytatja Jézus tanítását: „megtanít majd titeket mindenre". De ez csak attól lesz hatékony, ha lesz mire építenie. Mire? Arra, amit már hallottunk. Jaj, nem ment ki a fejünkből? De, biztosan! Viszont Jézus így fejezi be: „és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek."

Mindent eszünkbe juttat, ami elengedhetetlen a fejlődésünkhöz. Második osztályba az léphet, aki tud írni, olvasni. Felső tagozatos az lesz, aki elsajátította az alsó tagozatos ismereteket. Az a diák nem felvételizhet gimnáziumba, aki nem hallott a tört számokról, a vegyjelekről, Arany Jánosról, vagy a piramisokról, a mohácsi vészről és a kontinensekről. Az egyetem angol szakára nem az jelentkezik, aki fel tudja sorolni a személyes névmásokat, hanem aki az idegen nyelven meg tud fogalmazni egy többszörösen összetett mondatot.

Nem arról van szó, hogy Jézus alsó tagozatban oktatott, és a Szentlélek posztgraduális képzést ad. A Szentlélek arra emlékeztet minket, amit elveszítettünk. Gondatlanok, figyelmetlenek voltunk, és kiesett az emlékezetünkből az, ami nélkül most persze aggódunk, félünk, találgatunk, esélyeket latolgatunk.

Miért van szükség újra meg újra a bennünk lakó Szentlélek kurzusára, és arra, hogy Jézus szavaira emlékeztessen? Azért, mert amire csak magunktól emlékezünk, az Jézus igazságának és az érzelmeinknek egy homályos keveréke. Arra jó, hogy megfeleljen a saját hitrendszerünknek, a saját szükségleteinknek, a saját érzelmeinknek, a saját feltételezéseinknek. Önmagunk körül forgolódunk. Nem csoda, hogy nyugtalankodunk.

Jézus azért jött, hogy kiléptessen minket önmagunkból. Jól átmosson, megtisztítson, aztán személyiségünket, szabad döntési lehetőségünket meghagyva, visszahelyezzen a világba és dolgunkra küldjön minket. Dolgunk van! Ezzel a megerősített elhívással folytassuk tovább küldetésünket - egyelőre templomi istentisztelet nélkül, de -a Szentlélek templomaiként!

A Szentlélek tanítson minket böjtölve, gyülekezés nélkül is megünnepelni március 15-ét! Hiszen tudjátok: „Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság." (2Kor 3,17) Ámen