Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Istentisztelet 2019. február 24-én

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Jn 9,1-7;13-17;24.25;28-34

Textus: Jn 9,25/b

 

Szeretett Testvérek!

 

Még mindig képes vagyok rácsodálkozni azokra az atyafiakra és atyalányokra, akik megfelelő százalékarányban kikeverve, egyidejűleg sajnálkozó és elégedett arccal, hangvétellel kijelentik valakiről: „Hát, bizony megbüntette az Úr Isten!" Ebben az esetben az, akinek a szenvedésének okát megtalálták, kevésbé szimpatikus nekik. Ha ugyanaz a csapás, fájdalom azt éri, akit kedves, ráadásul hívő testvérnek tartanak, akkor a helyzetfelmérés a következőképpen változik: „Hát, bizony próbára teszi az Úr!"

Jézus tanítványai felkapták a fejüket, mert a Mester, szombaton, Jeruzsálemben sétálva „meglátott egy születése óta vak embert." Gondolták, kérdeznek tőle valami okosat: „Mester ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?" Ezek a tanítványok így nőttek fel. A szenvedésnek egyetlen oka van: az Isten előtti vétek. Erről nem nyitnak vitát. A kérdés csak az, hogy a parancsolat beteljesülése miatt vak-e ez az ember, mert ugye, az van ott a kőtáblán, hogy: „Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat" (2Móz 20,5), vagy azért, mert ő maga vétkezett?

Ijesztő, amikor az ember nem képes kilépni abból a körből, szokás és hagyomány-együttesből, amiben felnőtt. Amiről azt hiszi, hogy változhatatlan. Ilyenkor, észrevétlenül is átéli azt, hogy a környezete világértelmezése átvette fölötte a hatalmat. Nem úgy dönt, ahogy szeretne, ahogy meggyőződése diktálja, hanem az elméjébe vésett, oktatott vélemények uralkodnak fölötte, diktálják a viselkedési, sőt egyre unalmasabb véleményalkotási szokásait.

Jézus tanítványainak kérdése a neveltetésükhöz hű, de Isten indítóokait nem ismerő, erősen korlátolt bölcselkedést tükrözte. Úgy, amikor mi kategorikusan kijelentjük, attól függően, hogy kedveljük-e az illetőt(1), vagy nem(2): „Hát, bizony megbüntette az Úr Isten!", illetve: „Hát, bizony próbára teszi az Úr!" A Mester válaszából gyorsan kiderült, hogy ennek az előítéletnek lejárt a szavatossága. Ennek az útjukba került ember vakságának az a célja, „hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei". Mit kér ezzel a kijelentéssel Jézus? Tőlük, akik ott álltak mellette, és tőlünk, akik (azt mondjuk) követjük Őt? Azt, hogy engedjük el azt, amit ismerünk, és változhatatlannak tartunk, és érezzük otthon magunkat abban az új szellemi közegben, amit, bár ismeretlennek tartunk, de Ő, Jézus oda hív minket. A szó szoros értelemben isteni kalandra, felfedezésekre. Reformált, hozzá alakított, tőle mindent elfogadó lelki barangolásokra, tájékozódásra, irányváltásra.

A magabiztos ítélkezést elhallgattató Jézus, számunkra szokatlan módon rendbe hozza a vak ember látását. Neki is cselekvően részt kell vennie a terápiában. El kell botladoznia a Templomtól 600-700 méterre lévő Siloám tóhoz, és ott lemosnia a szemére kent sarat. Onnan már látó szemekkel tér vissza. Jézus eltűnt, a szomszédai alig ismerik fel. Pedig „csak" annyi történt, hogy a szemükbe nézett. Hangjuk alapján azonosította őket, hiszen még soha nem látta a hozzá beszélők arcát.

Akit Jézus meggyógyít, az általában ezt tapasztalja. Nehezen ismernek rá. Nem ilyen volt! - mondják. Régebben észre sem vette ezt meg azt. Nem tűnt fel neki, amiben élt. Ahogyan élt. Most sok mindent elkerül. Aminek nekiment, annak a közelébe sem megy. Mi történt vele? Kivel találkozott? Mit olvasott? Tapasztaltad már? Eljössz a templomba, meghallgatsz egy prédikációt, abból meghallod azt, amit neked szánt Jézus. Elkezd gyógyítani. Abból, amivel együtt éltél. Amit már elfogadtál. Vele együtt azt is amilyennek besoroltak. Amilyennek bélyegeztek. Te ilyen vagy, ez vagy, ezt érdemelted, ennyi jutott, így kell élned, ezt kell gondolnod magadról, azt meg másokról. Jézust ez nem érdekli. Tesz veled valamit, aztán arra kér, te is tegyél hozzá! Menj el a saját Siloám tavadhoz, és mosakodj meg! Folytasd tovább azt, amit ő elkezdett. Ha nem mozdulsz, maradsz, aki voltál. De ha azt csinálod, amit Jézus kér, mindent másképp' tapasztalsz majd! Alig ismernek rád! Örülj neki! Ez a tisztánlátásod első, biztos jele!

Az én életemben, a te életedben is többször eljönnek a vakságnak azok az időszakai, amikor azt mondod: megelégszem ennyivel. Igyekeztem kamatoztatni a képességeimet. Kialakítottam magamban egy világlátást. Eldöntöttem, hogy melyik gyülekezet, szervezet, vezető irányítsa a gondolataimat. Jó így, megmaradok ebben, ennyiben. Biztonságra vágyom kívül és belül. Nem akarom, hogy bárki is változtasson azon, amit elértem. Jézus is csináljon, amit akar. Kedves tőle, de én már nem megyek a Siloám tavamhoz. Szeretem őt, de tőlem ne várjon sokat. Hiszek így, élek így, viszonylagos biztonságban. Ne akarjon engem jobban átformálni, reformálni; hagyjon meg abban az állapotban, ahogy, amiben vagyok.

Olyan sokat köszönhetünk ennek a névtelen, saras-nyálas szemű, tóban mosakodó embernek! Miért? Mert elmondta a világon valaha is elhangzott, egyik legrövidebb és legütősebb igehirdetést: „Egyet tudok: bár vak voltam, most látok." Kinek mondta? Azoknak, akiknek az fájt, hogy szombaton gyógyították meg az egyik, vakon született hit-, és honfitársukat. Krónikus betegséget (márpedig a vele született vakság mi lett volna, ha nem az) nem volt szabad a nyugalom napján gyógyítani. Ez nem volt sürgősségi eset. Az Isten kegyelmét háttérbe szorító, vallásos törvényekre felesküdtek számára tehát: nem csak a vakon született ember bűnös, hanem az is, aki meggyógyította! Az őt vallató farizeusok némelyike nem kevés bátorsággal túllépett ezen a kizáró okon, és magára, az esetre koncentrálva megjegyezte, hogy „Hogyan tehetne bűnös ember ilyen jeleket?" Ez a megjegyzés elég volt ahhoz, hogy a jelenlévő zsidók (júdeaiak) két pártra szakadjanak. Tovább folytatódik a per. Becitálják a szülőket, akik elhárítják magukról a felelősséget és a kérdezősködést is azzal, hogy nagykorú a gyerekük, kérdezzék őt! Biztosan örültek, hogyne örültek volna annak, hogy a vakon született fiuk lát. Az örömöt azonban igen gyorsan legyűri a félelem. Mi lesz, ha nekik is ki kell mondaniuk: prófétának tartják a vidékről jött gyógyítót? A hálaadásuk ellenére nem mertek kiállni a fiuk mellett. A hivatalos álláspont gyakran legyőzi a hívő felismerést.

Újra előállítják hát a férfit, és megpróbálják azzal a különös paranccsal lezárni az ügyet, hogy: „Dicsőítsd az Istent: mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös." Ugyan, honnan tudják? Onnan, hogy szombaton gyógyított. Az alaposan megszerkesztett, évszázadok óta felépített vallási előírás nem enged változtatást. Még akkor sem, ha az, az Isten által teremtett ember javát szolgálja. Ami az Isten jótetszéséből fakad, nem írhatja felül a stabil, erőltetett tiszteletet kiváltó hagyományt. Első a vallás, második az Isten. Ez a remek ember, aki Jézussal találkozott, nem kezdi el vitatni a vallásgyakorlat kérdéseinek hasznosságát. Úgy dönt, hogy nem enged a felszólításnak! Ő, így, hogy ráparancsolnak, nem fogja Istent dicsőíteni! Példátlan vakmerőség! De még tovább megy. Szelíden, okosan ellentmond annak, hogy a gyógyítóját bűnösnek titulálják: „Hogy bűnös-e, nem tudom. Egyet tudok: bár vak voltam, most látok."

Hú, hát ennek mi lesz a vége? Mi lenne? Kiközösítik. Többé nem tagja a zsidó vallási közösségnek. Úgy tekintenek rá, mint egy pogányra. Nem élvezheti a közösség védelmét. Nem részesülhet a szociális háló biztonságában. A szent hagyomány meccset nyert az egyéni istenélmény ellen. Látszólag. Mert nem ez a vége. A kétszeres értelemben is látó ember még egyszer találkozik Jézussal és előtte, neki mondja: „Hiszek Uram."

Miért hagyta ránk Isten ezt a történetet? Azért, hogy megértsük: semmiféle felhatalmazást nem kapunk arra, hogy esetenként megállapítsuk, miért történnek rossz dolgok az emberekkel. Egyikünk sem kap engedélyt Jézustól arra, hogy bárkinek is megmagyarázza, miért él át az illető nehéz időket: Büntetés-e, vagy próbatétel? Én örülnék a legjobban, ha azt mondhatnám, aki hisz Istenben, azt minden baj elkerüli, és ha veszedelembe sodródik, ne aggódjon, mert majd simán megússza. Ez nem igaz. Ha így lenne, azt hazudnánk, hogy azoknak, akik magukat keresztyénnek tartották, mégis szenvedtek, azoknak nem volt elég hitük. Jó emberek, hívő testvérek is végigélnek rengeteg fájó, kellemetlen, rossz élményt. Nem tudom, nem akarom, és nem is merném találgatni, hogy miért. Annyit tudok biztosan és visszakereshetően állítani, amennyit a ma reggeli ismerősünk mondott az őt faggatóknak: „Egyet tudok: bár vak voltam, most látok." Az én szemeim rendben vannak, de olyan sötétségben éltem Jézus nélkül, hogy magam előtt is szégyellem. Elveszett ember voltam, de Ő megállt mellettem. Lehajolt hozzám, megkenegetett szóval, olvasmánnyal, belső felindultsággal és békességgel. Aztán annyit kért, hogy mosakodjam meg. Azóta is gyakran felkeres. Segít, aztán elmondja, mi az én dolgom. Amikor megelégszem azzal, hogy Jézus csinált valamit és azt hiszem, hogy tőlem akkor már nem is vár semmit, továbbra is homályban tapogatózom. Amikor megteszem, amikor hozzárakom a magam tennivalóját, utána újra látok.

Jézusnak egyetlen egyszer kellett keresztre feszíttetnie. Ott mindent megtett értünk. Mindent, azért, hogy kimozduljunk a saját magunk által törvénybe fektetett vallásosság, a változtatni nem akaró, kegyes, „Uram, Uram!"-ozó tunyaságból, és merjünk örülni annak, hogy szabadlábra helyezett minket. Felmentett vádlottak vagyunk. Nem ideiglenesen, hanem véglegesen.

Hogyan tudjuk megköszönni? A ma délelőtti, jézusi ajánlás szerint úgy, hogy (1) helyette nem állapítjuk meg mások bűnösségét, és (2) hogy a bennünket kérdezőknek, vallatóknak és közömbösöknek elmondjuk azt, hogy Ő mit tett velünk.

Ha nem találjuk a szavakat, így is elkezdhetjük: „Egyet tudok: bár vak voltam, most látok." Ámen

 

 

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

Látogatók ma: 53, összesen: 1463714

  • 2019. szeptember 21., szombat

    „Hát ezt sosem hittem volna!” – kiált fel egy férj miután újra egymásra találtak feleségével. Két év kínlódás, sőt megcsalás után, az utolsó esély lép...
  • 2019. szeptember 19., csütörtök

    Felújított épületekben kezdődött el az idei tanév a Julianna Református Általános Iskola és a Csipkebokor Református Óvoda számára. A gyülekezet, az i...
  • 2019. szeptember 19., csütörtök

    Az ösztöndíj célja a magyar kultúrtörténet és egyháztörténet korai protestáns egyház-, irodalom-, liturgia- és társadalomtörténeti, valamint egyházműv...
  • 2019. szeptember 18., szerda

    Tanfolyam azoknak, akik féltő szeretettel, másokat megértő szándékkal szeretnék az evangéliumot hirdetni, saját hitüket és más vallásokat, egyházakat ...
  • 2019. szeptember 17., kedd

    Szabadságról, a múlttal való szembenézésről, az ember meghatározásáról és a szív készségéről is szó esett a fennállása 30. évfordulóját ünneplő Keresz...
  • 2019. szeptember 16., hétfő

    „Vajon szebb lesz-e a hitünk és az életünk az újjászületett templomban? Szebbnek kell lennie! Ehhez hagynunk kell, hogy az Ige diadalt arasson felettü...
  • 2019. szeptember 16., hétfő

    Miközben elemelkedik a zengő érc és pengő cimbalom világába, nem feledkezik el test és vér valójáról. Látásának tökéletlenségére fekete szemüvege, a m...
  • 2019. szeptember 15., vasárnap

    B. Tóth Klára lélekszárnyakról, sánta verslábakról, inspirációról, folytonosságról, tanításról, tanítványokról, találkozásokról, alkotótáborokról és a...
  • 2019. szeptember 14., szombat

    „A pornográfiával nem az a gond, amit megmutat, hanem az, amit kihagy.” – olvasható a szexről szóló fejezetben. Hozzáteszem még – sok lelkigondozói be...
  • 2019. szeptember 12., csütörtök

    A magyar cserkészmozgalomnak van érdemi mondanivalója a külföldi cserkészek és az egész világ számára is: példamutatásával segíthet abban, hogy nyitot...