Istentisztelet 2017. augusztus 20-án

Hang: kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Péld 2,1-11

Textus: Péld 2,21

Szeretett Testvérek!

Mi történik egy ünnepen? Emberek bizonyos csoportja együtt emlékezik arra, ami összeköti őket. Amiről máskor is tudnak, de van egy meghatározott nap, amikor egyszerre gondolnak ugyanarra a dologra. Ilyen például a születésnap. Ekkor és ekkor, ezen a napon született meg Pistike, Margit néni, Laci bácsi, vagy a kis Matilda. Ilyen a névnap. Micsoda öröm, hogy annyi ismerősömet, vagy éppen azt az egyet Zoltánnak, Zsuzsának, Natasának, vagy Zalánnak hívják! Ilyen az évforduló. Ezen a napon kötöttünk házasságot. X éve kötötték azt a békét, azt a szerződést. Ilyen, közösségek általi emlékezés a nemzeti ünnep, és ilyen az egyházi ünnep is. Azt ünnepeljük, ami összeköt minket.

Ilyen ünnep van ma is. Számomra, elsősorban: vasárnap. Zsidó és keresztyén kultúrkörökben: a hét első napja. Valamikor régen, ezen a napon derült ki, hogy minden igaz, amit Jézus Krisztus korábban elmondott. Akik először hitték el, hogy temetése után feltámadt, azok a zsidó szombatot (sabbathot) követő nap (vasárnap) hajnalán találkoztak vele. Nekem a vasárnap a legnagyobb ünnep, mert azok közösségében ünnepelhetek (vagyunk kb. egymilliárdan), akik velem együtt hiszik, hogy Jézus megszabadított a bűneinkből, és örök életünk van.

A mai vasárnap: augusztus huszadika. Ilyen ünnep nincs a Bibliában, de elfogadott szokás, hogy mi, magyar keresztyének ilyenkor adunk hálát az új kenyérért. Azért, hogy van annyi búzánk, amiből lesz annyi lisztünk, ami egy évre elegendő a mindennapi kenyér megsütéséhez.

Augusztus huszadika 1083. óta valójában a római katolikus egyház ünnepe. Ez év augusztus 20-án, a székesfehérvári bazilikában oltárra emelték I. István királyunk ereklyéit, ami a szentté avatását is jelentette. A protestánsok nem ereklyeimádók. István király jobbját régészeti, történelmi kincsként tartjuk számon, de nem imádjuk.

Imádjuk viszont azt az Istent, aki a Bibliában, és annak a középtáján található Példabeszédek könyvében tudtunkra adja, hogy a világon bárhol kik lakhatnak és kik maradhatnak meg azon a földön, melyen életet adott nekik. Ők a becsületesek (יְשָׁרִ֥ים = jösárím) és a feddhetetlenek (תְמִימִ֗ים = tömimím). „Mert a becsületesek fogják lakni a földet, és a feddhetetlenek maradnak meg rajta."

Kik a becsületesek, és kik a feddhetetlenek a Biblia írása szerint? Például Jób, akiről két héttel ezelőtt tanított minket a Szentírás. Ő volt Isten előtt becsületes és feddhetetlen. Testi, lelki kínjai között sem tagadta meg az Urat. Feddhetetlen volt Noé, akit Isten hetedmagával mentett meg az Özönvíztől. Most legyen elég ez a két példa.

Ki meri elmondani magáról, hogy olyan szinten becsületes és feddhetetlen, mint Jób, és Noé? A történeteik elolvasása után nehezen mernénk magunkat hozzájuk hasonlítani. Azt azonban megkockáztatjuk, hogy legalább: szeretnénk olyanok lenni, mint ők! Annyira becsületesek, és annyira feddhetetlenek. Ez a célunk. Ez a célunk, mert szeretnénk ezen a földön lakni és megmaradni. A jó Isten erre int ma minket: „... a becsületesek fogják lakni a földet, és a feddhetetlenek maradnak meg rajta."

A Bibliát élete mércéjének tartó, Kárpát-medencében élő ember fejében augusztus 20-án felmerül a kérdés. Mit ért Isten a „föld" alatt? A szűkebb szülőföldet? A nemzetének adott földet? Vagy az egész földkerekséget? A válasz nem egyértelmű, mert ugyanazt a „föld" (אָ֑רֶץ) szót találjuk a Biblia első mondatában „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet" (1Móz 1,1), amit a mai igeversünkben: „... a becsületesek fogják lakni a földet.". Abrámnak (Ábrahámnak) azt mondta az Úr: „Menj... arra a földre, amelyet mutatok neked!" - márpedig ez Kánaánt jelenti, (1Móz 13,10) de ilyen földje volt Egyiptomnak, sőt Sodomának és Gomorának is (1Móz 13,10). Hogy tovább fokozzam; utóbbi földeket az Úr kertjéhez (יְהוָה֙ גַן), vagyis az Éden kertjéhez (עֵ֔דֶן גַן) hasonlítja.

Én úgy értem hát, hogy a becsületesek és feddhetetlenek számára fenntartott föld magát a teremtett földgolyót/bolygót jelenti.

Kézenfekvő lenne most olyan lendületet vinni ebbe az igehirdetésbe, ami átemelne minket az „új ég és új föld", vagyis az apokaliptikus időknek, az „új teremtésnek"a gondolatkörébe. Én ezt nem erőltetném. Mert abban az időben, amikor Salamon király lediktálta ezt a szöveget, nem erről volt szó.

Az ő, kétségtelenül Istentől kapott bölcsessége nagyon is a földhöz, Izráel földjéhez ragadt. Salamon király az ő honfitársai becsületességét és feddhetetlenségét óhajtotta.

2017. augusztus 20-án, vasárnap, amikor az új kenyérért adunk hálát, hallgassunk arra, amit Isten ezen a földön lakó, és 1120 éve itt megmaradó gyermekeinek akar mondani.

Nekünk, akik nem másból, egyedül Isten kegyelméből megismerhettük Jézust. Nekünk, akiknek adott annyi bölcsességet, hogy ne csak a meghatározhatatlan őshazából a Kárpát-medencéig jussunk el, de a természetimádatban kimerült sámánizmusból a Jézus Krisztusban megismert Szentháromság Istenig.

Ide érkezett őseink nem másolták le az európai mintákat, de éppen a kevésbé jó nyugati, és annál olajozottabban működő bizánci példákat látva megértették, hogy a törzsszövetségnek csak pillanatnyi sikerei lehetnek. A megmaradáshoz több szükséges. Először is, valamilyen szintű alkalmazkodás az európai élet követelményeihez. Az a tény, hogy Magyarország ott van, ahol 1000 éve keresztyén állammá alakult, bizonyítja, hogy nemzetünk fogékony volt Európa közszelleme iránt, de abból, először a vallás volt, amiben az európai társadalom nemesebb törekvéseit megszerették...

István király Európa közéletéből, műveltségéből elsősorban a keresztyén hitet, a vallást tartotta létfenntartó fontosságúnak. A király, megismert és megszeretett Istentől kapott bölcsessége beépítette a keresztyénségbe a keleti, sztyeppei magyar gondolkodás értékeit. Mi már az Etelközben is állam voltunk, kimerítve annak társadalomtudományi feltételeit. A Kárpát-medencében a magyarság épülete, gondolkodásának a váza megváltozott, de anyaga, a megmaradásért elfogadható kompromisszumokat kötő lélek életrevalósága ugyanaz maradt. I. István király úgy őrizte meg ezt a fajta nemzeti függetlenséget, hogy Európa által is elismert hatalmának megadásáért nem a két hatalmas császár egyikéhez fordult, hanem a pápához. Nem a hűbéri státuszt vállalta a császároktól, hanem a hazatért, tékozló fiú és nemzet bérességét az egy örök Atya szolgálatában. E bölcsességgel, saját korának becsületes és feddhetetlen királya volt.

És a nemzet? Kiket találtunk itt? Milyen vallást? A keresztyénséget félig vagy még meg sem értett szláv pogányságot. A hun, a bolgár és az avar sámánizmus maradékát. Kazár mohamedanizmust, kabar zsidóskodást. Először Bizáncból, majd a rivális sikereit látva, húsz év múlva a németektől kaptunk térítő szerzeteseket. Áldozatkész munkájuk eredményeként a magyarok hitvilága olyan gyorsan fordult a természetimádásból a Krisztusba vetett hit felé, amilyen gyorsan háromszáz évvel korábban, az óriási területeken élő arab törzsek hite Mohamed és Allah felé.

A törzsszövetségi rend és a régi vallás persze még évtizedekig megosztotta a nemzetté formálódó, gyepűkkel elválasztott, valószínűleg több nyelvű közösségeket, de a magyar lélek egyre inkább ráérzett az állam szervezetének, és ezzel az egyetlen Istenbe vetett hitben élő közösség létének szükségességére.

Mi volt e „ráérzés" sztyeppékről hozott alapja? A fejedelem hatalma a királyság előtt, békében még korlátozva volt. Háborúban viszont, szinte egyeduralmat gyakorolt. A családfők a törzsi vezetőktől és a fegyelmezett alakulatok parancsnokaitól megtanulták, vérükben hordozták az igazságot, hogy a demokrácia mindenütt megvalósítható, csak a csatatéren nem. Ott parancsolni kell. A honfoglaló magyarok a hadvezér iránti feltétlen engedelmességnek köszönhették sikereiket. A fejedelem aggodalom nélkül bízta a részfeladatokat az alvezéreire, nem kellett tartania az engedetlenségüktől. A törzsek tagjai, e földön túlmutató életük érdekében e miatt az ősi rend gyakorlata miatt voltak fogékonyak és nyitottak a keresztyénség és az egyház Urának való engedelmességre is.

Igyekeztek becsületesek és feddhetetlenek lenni. Íme, ez idáig mi lakjuk ezt a földet, és mi maradtunk meg rajta.

Hogyan tovább? Mi lesz velünk?

Honfoglaló őseink, lakott és lakatlan területeket megszálló hadi erényei és erkölcsi tartása akkor kezdett hanyatlani, amikor a vándorló, legelőket kereső életmód után terjedni kezdett a letelepedés rákfenéje: a tulajdon-birtok. A saját föld iránti vágy. Ez egyenesen vezetett az olcsóbb, eleinte nem rivalizáló munkaerő behívásához. Későn tanultuk meg, hogy az idegenek hasznosak lehetnek az országra nézve, de csak azzal a feltétellel, hogy az ország ne engedje elárasztani magát tőlük. Amikor mégis megengedtük, és észhez tértünk, próbáltuk megértetni velük, hogy nem igazság családtagi jogot követelni olyan házban, melynek építésében nem vettek részt, de akkor már többen voltak a házban, mint mi. Túlkiabáltak minket, aztán megfenyítettek.

Hogyan tovább? Mi lesz velünk?

Testvérek, ha mi, nemzetünk egyre kisebb része (néhány százaléka), akik vasárnaponként együtt hallgatunk az isteni szóra, könyörgünk azért, hogy bocsássa meg Isten azt, amit magunk ellen vétettünk, mert becsületesek, és feddhetetlenek akarunk lenni és maradni, talán meghallgat minket az Úr.

Akkor itt lakhatunk ezen a földön; itt maradhatunk, ahol eleink lakhatási engedélyt kaptak Istentől. Megmaradhatunk azokkal, akik gyermekeinkkel és unokáinkkal együtt fogják imádni az Urat. Őt, aki Jézus Szentlelkével, a megadott új kenyérben és a borban ma közösséget vállal velünk. Ámen