Istentisztelet 2021. április 3-án

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Böjt 5. vasárnapján

 

Lekció: Zsolt 126

Textus: Zsolt 126,5-6

 

Szeretett Testvérek!

 

Az idei húsvét öröme kemény támadásokkal néz szembe. Járvány; még mindig a járvány, háború a szomszédban, egymás torkának ugró magyarok a szavazófülkék előtt, emelkedő élelmiszerárak, és kiszámíthatatlan gazdasági, politikai, biztonsági jövőképek.

Az idei böjti időszak másképpen alakul, mint az előző kettő. Tavaly, és két évvel ezelőtt a megfékezhetetlen járványról beszélgettünk legtöbbet. Idén a háborúról és annak még le sem csengő következményeiről.

Jól jön nekünk ez a zarándokének. Mi már úgy hívjuk, hogy: zsoltár. A Bibliánk közepén találjuk. A Zsoltárok könyve beszámozott, 126. fejezetében. Valamikor maroknyi kis csapat, vagy hosszú menetben kígyózó zsidók énekelték. Zarándokok. Jeruzsálembe mentek, vagy onnan tartottak hazafelé.

Énekeltek a múltról, lassú ütemben, kitartóan lépkedve énekeltek a jelenről, de kiénekelték a jövőbe vetett reményüket is.

Történelmük több évtizedes ívét zengték keretbe. Milyen keretbe? Az öröm keretébe.

Beleágyazták a múltat. Annak pedig azt a nevezetes idejét, amikor a Babilont leverő perzsa király meghozza a határozatát: hazaköltözhetnek a zsidók. Alig hiszik. „Mikor jóra fordította Sion sorsát az Úr, olyanok voltunk, mint az álmodók." A fogság végének hallatára úgy érezték magukat, mint azok, akik hosszú betegség után visszanyerték az egészségüket. Ezt jelenti az, hogy: „az álmodók". (/חָלַם ejtsd: chálám/.) Aki megerősödik, felgyógyul, az örül.

Képzeljük magunk elé! Valamelyik zsidók által is lakott perzsa településre vágtatva megérkezik a szögletesre vágott szakállat viselő perzsa hírnök-katona. Míg megitatják a lovát, és bekap néhány falatot, összekürtölik a lakosságot. A satrapa embere ünnepélyesen kihajtja a gondosan összetekert iratot, és felolvassa a médek és perzsák királyának döntését: A héberek visszatérhetnek oda, ahonnan őseiket elhurcolták. A zarándokok pedig éneklik, mi történt akkor, a hír hallatán: „megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön." A több nemzetiségű, összeköltöztetett szomszédok összecsapták a kezüket, és - énekelnek tovább a zarándokok - : „Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az Úr!"

És ha valaki nem értené, mitől olyan jókedvűek ezek a zarándokok, odanevetik eléjük: „Hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk."

Aztán magukhoz térnek, és visszacsöppennek a jelenbe. Igaz, hogy itthon vannak, Izráel földjén élnek immár, de a folytatás otthon is Isten jóindulatán múlik. Alázatos, szép könyörgéssé csitul az énekük: „Fordítsd jóra sorsunkat, Uram, a délvidéki kiszáradt patakmedrekhez hasonlóan!"

Mihez legyen hasonló a sorsuk? A délvidéki, kiszáradt patakmedrekhez? Mit kérnek ezek a derék, istenfélő emberek?

A délvidéki, kiszáradt patakmedrek az Izráel déli csücskén található Negev sivatagot jelentik. A kiszáradt patakmedrek mély árkokat vájnak a talajba. A hirtelen, hegyekben hullott esők azonban árvízként zúdulnak le a völgyekbe, és bőségesen megöntözik a területet. Ilyenkor, az árkokban szunnyadó növénymagok kipattannak, és hihetetlen gyorsasággal szárba szökkennek az addig élettelennek látszó vidéken.

A haszonnövények magvait nem sokkal az aratás után elvetik. Sírva, és könnyezve, hiszen nehéz kiszámolni, a lisztté őrölhető magvakból, a már biztos kenyér-alapanyagból mennyit tartsanak meg, és mennyit szórjanak a gyorsan kiszáradó talaj hasadékaiba. Ezt nem lehet másképp'; képtelenség elszórni az egészséges magvakat a biztosan keménnyé száradó talajba, mint az Istenbe vetett bizalommal. Sírva, de bizalommal, egymásnak dúdolva, énekelve: „Akik könnyezve vetettek, ujjongva fognak majd aratni." Aztán még erősebb hittel biztatják azokat, akik a következő kenyér reményében, könnyeiket nyelve újra el kell hogy szórják a zsákokba összegyűjtött gabonát: „Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezik, mikor kévéit hozza."

Csodálom ezeket a természetből élő, a természetet vezérlő Isten akaratától függő, magukat teljesen odabízó emberek ujjongását, jókedvét. Örülnek, mint az álmodók, nevetnek, örvendeznek, ujjonganak.

Ők is leírhatták volna azt, amit fél évezreddel később Pál apostol: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek!"  (Filippi 4,4) Az apostol írását összevetve a zsoltáros zarándokok látásmódjával, hitével azt olvassuk ki a Bibliánkból, hogy ha nem állandó az örömünk, akkor nem is lehet igazi. Az időszakos, ideiglenes ujjongás nem más, mint félrevezetés.

De tényleg! Gondoljunk csak bele! Ha a pénznek örülünk, mi történik velünk, bennünk, amikor kevesebb van belőle? Megritkul az örömünk? Kiapad a jókedvünk? Leszárad a mosolyunk? Ha a munkánktól tesszük függővé az ujjongásunkat, mit tegyünk a kudarcainkkal? Milyen öröm az, amit a kudarcélmény eltapos? Mi lesz, ha állást váltasz? Újra kell kezdeni az örömet? Miféle öröm az? Állásfüggő-öröm? Még kimondani is nevetséges.

Nem lenne jó rátalálni? Nem lenne hasznos visszatalálni az állandó örömforráshoz? Ahhoz, amit semmi, senki nem vehet el tőlünk. Belőlünk. Mert állandó!

De mi állandó ezen a világon?

Állandó a sok-sok negatív dolog. Irigység, hatalomvágy, gyűlölet, meg minden, ami belőlük következik. Össze lehetne írni őket a kortesbeszédekből, a háborús állásfoglalásokból, és mindazokból a reakciókból, amiket még hozzátesznek azok, akik nagyokosan, bölcs hümmögésekkel szakértőnek vallják magukat. Majdnem minden ügyben. A járványismerettől kezdve az amerikai, az orosz, az ukrán politikai vezetők megítélésén keresztül odáig, hogy hogyan is kell Magyarországot kormányozni.

Van ebben öröm? Nincs. Vagy ha mégis, nem tart sokáig. Nem maradandó.

De ott van a másik állandó, az örök állandó, a pozitív előjelű állandó: a Teremtő, aki eredetileg minden részletére kiterjedően tökéletesnek alkotta meg ezt a világot.

Ő biztat ma azzal, hogy engedjük át magunkat a zarándokok hangulatának!

Örüljünk, mint az álmodók! Teljen meg a szánk nevetéssel! Hadd hangozzék örömkiáltás a nyelvünkről! Ujjongjunk annak, hogy volt mit vetnünk, így Isten segítségével lesz mit aratnunk!

Igen, a kenyérről beszélek. Aminek hiányától már most retteg Európa, Afrika és Ázsia jó néhány országa. Isten könyörüljön azokon, akiknek nem terem a földjük, vagy elpusztítják a vetését.

Az előbb összekötöttük az ószövetségi zsoltárt a zsidó Pál apostol újszövetségi felszólításával.

„Akik könnyezve vetettek, ujjongva fognak majd aratni." - énekelték a zarándokok. „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek!" - írta, dúdolta tollba, papiruszra az öreg apostol. Jól ismerte a zarándokéneket, és jól ismerte Urát, Jézus Krisztust. Tudta, mit jelent az Isten-adta kenyér; hálát adott érte. És hirdette, amit Jézus mondott egykor. A pusztában, kísértése idején: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik." (Mt 4,4)

Van otthon kenyerünk. Ha elfogy, veszünk a boltban. Isten kegyelméből, ha aszályt nem bocsát a földünkre, lesz elegendő gabonánk, lisztünk a jövő évre is. Sok gazda elmondhatja majd júniusban: Ujjongva aratunk; ujjongva gyűjtjük be kévéinket. Augusztusban már az új kenyérért adunk hálát.

És a kenyér megszegése előtt, majd, miközben elfogyasztjuk, és az úrvacsorai asztalnál a Szentlélek eszünkbe juttatja Jézus mérlegelését, testi és lelki életben tartásunk egyensúlyának feltételét: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik."

Osszuk hát az Igét! El ne feledkezzünk róla, hogy örök életre mentettek vagyunk, és azzal együtt beiratkoztunk az örök-életre-mentők tanfolyamára. Itt tanultuk meg, hogy „Akik könnyezve vetettek, ujjongva fognak majd aratni.", de azt is, hogy aki nem vet, az nem arat! Mert: mit arasson?

Osszuk hát, szórjuk hát Isten Igéjét, szavát, cselekedeteinkbe csempészett szeretetét, amire ha rákérdeznek, már el is kezdhetünk beszélni Róla. Jézusról. Tanítványokként tanítványokká tehetjük a jézustalan népeket. Alkalmasint: szeretteinket. Családtagjainkat. Hűséges, kiváló barátainkat.

Vessünk véget a vasárnapi keresztyénségünknek! Legyünk „szent fazekak", de ne olyanok, akik a templomon kívül üresen konganak! Töltsük fel magunkat nap mint nap Krisztus örömével, és főzzünk ki valamit nekik, akikhez megyünk! Tálaljuk eléjük természetesen az evangélium ízes, finom falatjait!

Nem próbáltad még? Nem mered? Mi lehet az oka? A félelem? A hited e téren mutatkozó hiánya?

Erről szól az Ige! A bizonytalanság könnyei között is, de vesd, szórd, oszd meg, meséld el, amit veled tett Jézus! Sírhatsz, míg viszed az Igét, de ha nem szórod szét, nem veted el, akkor ujjongva begyűjtött kévéid sem lesznek!

Nem tudom, mennyi könnyet sírt el Jézus a fájdalomtól, míg korbácsolták, míg tövisből font koronát húztak a fejére, míg szegeket vertek belé, míg a kereszten vonaglott görcsbe rándult izmokkal. Nem tudom. Senki nem mérte a könnyeit. De harmadnap az örök élet kévéivel érkezett vissza tanítványaihoz.

Elhiszed? Igen. Örömmel tölt el? Igen.

Megosztod másokkal Jézust, az élet kenyerét? ... Ámen