Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Istentisztelet 2018. október 21-én

Hang: kattints a képre!

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Lk 24,23-33

Textus: Lk 24,28-29

 

Szeretett Testvérek!

 

Elveszett álmok, elvesztett remények. Keserű, vagy édes-keserűen felidézett emlékek, sóhajok, legyintések. Jól indult kapcsolat, vállalkozás, házasság, nevelés. Szakítás, csőd, válás, feszültség. Aztán a kezeletlen reményvesztettség magas százalékarányban előforduló következményei: kiábrándultság, depresszió, középszerűségbe, majd annál még lejjebb sikló lelki igénytelenség.

A Jézus megfeszítésének napját is közéjük számlált harmadnapon, két tanítványa bandukol hazafelé, Jeruzsálemtől 10-12 kilométerre fekvő falujukba. Rossz kedvük van. Nagyon rossz kedvük van. Oda a reménységük. Azt hitték, hogy Jézus lesz Izráel szabadítója, de a széder-vacsora utáni éjszakán elfogták, másnap kivégezték és eltemették. Délelőtt bent jártak Jeruzsálemben. Bár, ne mentek volna oda! Nem elég nekik a gyász; két asszony azt suttogja, hogy reggel, amikor kimentek a sírhoz, nem találták a holttestet. Állítólag angyalokkal találkoztak. Azok meg arról beszéltek nekik, hogy Jézus él! „Asszonybeszéd"- mondanák, de néhány férfi is kiszaladt megnézni a kis barlangot, és megerősítették, hogy Jézus teste eltűnt. Senki sem tudja, hol van.

Ezt ismételgeti egymásnak a két, derék tanítvány. Nem tudják magukat túltenni rajta. Érthető. Aztán még egyszer végigmondják az egészet, mert hozzájuk csapódik valaki, aki a zsidó udvariasság szokásainak megfelelően megkérdezi, miről beszélgetnek. Erre megállnak, hogy jobban megnézzék maguknak, ki kérdezhet ilyet! Létezik, hogy valaki, Jeruzsálemből jövet nem hallott a tegnapelőtti kivégzésekről?

Jól megnézik maguknak ezt az idegent, de nem ismerős nekik. Pedig Jézus az. Akiről beszélnek. Aki miatt szomorkodnak. Akiben reménykedtek.

Hogy létezik, hogy Jézus tanítványai nem ismerik fel Őt, akire a jövőjüket építették? Az evangélium írója sem tudta kikutatni a választ. A lelkiismeretes Lukács ennyit jegyzett le: „Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt."

Ti mindig felismeritek Jézust? Én nem. Olvasom a Bibliát, és valami megakadályoz abban, hogy a betűkön kívül mást is észleljek. Igehirdetést hallgatok, és valami megakadályoz abban, hogy a dobhártyámon túl jusson a szó. A hitünkről elhangzó előadáson ülök, és valami megakadályoz abban, hogy befogadjam a tanítást. Ilyenkor úgy érzem magam, mint Kleopás, és a másik, emmausi úton baktató tanítvány. Akik mellett ott halad Jézus!

Mi lehet ez a „valami"? Az evangélium szövegében még a „valami" sincs ott! Amit én úgy olvastam fel: „Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna", azt találjuk görögül, hogy „vissza volt tartva a szemük". Ezt a „feltartóztatást" olvassuk ott is, ahol Heródes „elfogatta" keresztelő Jánost. Letartóztatta. Akadályozta a szabadságában. (Mt 14,3) Vagy, amikor a királyi menyegzőre szóló meghívót kézbesítő szolgákat lefogják, tehetetlenné teszik, hogy megverjék és megöljék őket (Mt 22,6). De Jézus is így fogta meg Jairus leányának a kezét, mielőtt életre keltette. (Mk 5,41) És annak a gyereknek a kezét is megragadta (Mk 9,27), akinek az édesapja már csak ennyit tudott kérni tőle: „Hiszek! Segíts a hitetlenségemen!" Azért mondtam el ezt a két utóbbi példát is, hogy ne hagyjuk ki a számításból magát Jézust! Egyre gondolunk? Bizony, bizony! Szerintem Jézus akadályozta az emmausi úton szomorúan mendegélő két tanítványa látását. Egyelőre Jézus nem engedte meg, hogy felismerjék Őt!

Velünk is megteheti? Miért ne?

Járjuk a saját utunkat. Azt, ami másra nem cserélhető. Mással össze nem hasonlítható. Egyedi, mint az ujjlenyomatunk, mint a szemünk szivárványhártyája, mint a DNS, a genetikai információnkat tároló örökítőanyagunk. Járjuk a Jézust ismerő keresztyén, konfirmált, templomot látogató utunkat. És mit tapasztalunk? Ennek az útnak vannak Jézust fel nem ismerő szakaszai. Nem ismerjük fel Őt, mert el vagyunk foglalva magunkkal. Adott esetben Jézusról beszélgetünk, mint az a két ember az emmausi úton. Főleg mi, papok, teológusok. Annyi, megoldásra váró kérdést fogalmazunk meg szebbnél-szebben, hogy közben Őt nem ismerjük fel. Jézust, aki a társaságunkra vágyik. Mellénk szegődik. Mi meg úgy, mint az Emmaus felé lépegetők, még neki is megmagyarázzuk, mit kellene tudnia. Az apostolok kora óta gyártjuk a dogmákat.

Nem ismerjük fel Jézust akkor sem, amikor az önsajnálat teknőjében áztatjuk magunkat. A saját kis emmausi útjainkon. Ő messze van, azt sem tudjuk hol, mi pedig itt maradtunk, az élet ezer fájdalmával. Azt hittük, Ő vált meg minket attól, amire kérjük, amiről úgy gondoljuk, hogy szabadulásra szorul, de nem! Távolinak, elveszettnek tűnik minden. Ki segít rajtunk? - sopánkodunk.

Jézus pedig ott van mellettünk, bennünk, körülöttünk. De amíg meg nem nyitja a szemünket, addig nem ismerjük fel.

De jó, hogy nem hagyja annyiban! Állandóan hozzánk szegődik, kérdez: Miről beszélgettek? Miről beszélsz magadban? Itt vagyok; engedj be a társalgásba, hallgass meg engem, és mindent meg fogsz érteni!

És ha időt adunk neki, akkor elmagyarázza azt, amire egymás, üres okoskodásaiból soha nem jöttünk volna rá. Visszacsöpögteti, aztán már csurgatja, majd önti belénk a reménységet. Mi pedig rájövünk, hogy igaza van. Ahogyan addig is igaza volt, amíg nem ismertük fel. Megint elhisszük, hogy nem vagyunk egyedül. Soha. Akivel Jézus szövetséget kötött, azt soha nem hagyja egyedül.

De, mi történik „közben", az emmausi úton? Jézus, Kleopás, és a társuk odaérnek a faluhoz. A nap már eltűnőben van a környező hegyek mögött. Jézus nem lassítja a tempóját. Úgy néz ki, mint aki átmegy a házak között, és tovább siet. Kleopás és barátja felmérik a helyzetet. Különös, prófétai lélekkel megáldott útitársuk (mi tudjuk, hogy: Jézus) napnyugta előtt nem fogja elérni a következő települést. A sötétben viszont megtámadhatják. Nincs nála semmi, akár ki is hűlhet reggelre. Meg hát: olyan szépen beszélt! Egész úton a Messiás eljövetelének jeleit bizonyította nekik. Mózesnél kezdte, és végigtárgyalta a prófétákat. Jó lenne tovább hallgatni!

Ne menjen sehová! Szabályosan kényszerítik arra, hogy velük maradjon, betérjen hozzájuk. Ő pedig belépett a házukba. A padlótól alig magasabb asztalra kerül a szerény vacsora. Jézus ledől mellé. A vendéget megtisztelő joggal élve, a kenyérért nyúl. Elmondja az áldást. Olyasmit, ami ma is elhangzik a hívő zsidó asztaloknál: Báruch Átá Ádonáj Elohénu Melech Há Olám, hámoci lechem min háárec. Áldott vagy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ Ura, ki kenyeret ad a földből! Két asztaltársa követi a szavakat, majd... ránéznek Jézus kezeire. Ez a kéz olyan, mint...! Megtöri a lapos lepényt... Ez a mozdulat! Odanyújtja feléjük... És megnyílik az addig másik síkon, más dimenzióban látó szemük. Mintha addig félig lehunyva tartották volna! Felismerik. Jézus!

Ő pedig eltűnt a szemük elől. Mi történt? Lukács így írta le: ἄφαντος (ejtsd: afantosz). A görögök úgy értik: láthatatlanná vált. Valamiképpen azonban mégis ott maradt. A két tanítvány szívében, szemében, fülében ott maradt a találkozás egészen valóságos élménye. Jézus már nem volt kézzel tapintható, de ők tudták, hogy a Mester, Jézus immár soha el nem marad mellőlük! Az asztal közössége teljesen átjárta őket. A kezükben volt a kenyér, a lelkükben a bizonyosság: Jézus él! Élő, megszólítható, útjaikon hozzájuk szegődő, magyarázatot adó Uruk van.

Ez a két emmausi tanítvány nem volt ott az utolsó vacsoránál. Hiszen, mit sem törődve sötéttel, útonállókkal, csípős éjszakai hideggel, „Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket."A már halott Júdást kivéve, a többi tizenegy apostol Jeruzsálemben volt. Kleopás és társa, akik Jézussal együtt lépdeltek a kis falujukba, meghívták otthonukba, az asztalnál átvették tőle a kenyeret, és abban a pillanatban felismerték Őt, nem tartoztak a mindig Jézust kísérők közé. A feltámadt Jézus mégis úgy döntött, hogy még az oszlopos, 11 tanítvány előtt, nekik, kettejüknek adja vissza a reménységet.

Azzal együtt pedig az immár elvehetetlen hitet: Jézus legyőzte a halált! Megfizette a tartozást Isten felé. Eltörölte a bűneink számláján felhalmozott összeget. Az ember élhet. Újra élhet. Úgy, mint a Teremtés kezdetén. Újra Isten társaságában lakhat! Örökké. Az a földi elmúlás, az eltávozás másodperce a paradicsomi állapotokba történő átlépéssé válik. Hát ezért mondta Jézus már a kereszten annak a tőle jobbra szenvedő elítéltnek: „Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban"! (Lk 23,43)

Vannak Jézusról tudó, de Őt fel nem ismerő, reménytelen élet-szakaszaid? Kérd tőle, hogy jelentse ki magát neked! Adj időt a betű felett! Hordozd tovább a prédikált kijelentését, az úrvacsora perceit, Jézus önmagát érzékelhetővé tételének idejét!

Sétálj, menj, dolgozz, fuss a saját emmausi utaidon, és tudd, hogy soha nem hagy magadra!

A két emmausi tanítvány elmondta, miben volt része. Sokan várják tőled, hogy beszélj az Úrral történt találkozásaidról. Ott, az Úr asztalánál, a padban, vagy amikor egyedül voltál, csak vele. Ő és te.

Nem látjuk Jézust, de a megtört kenyér és a bor közösségében átélhetjük a jelenlétét. Mint az a két, reményvesztett ember, aki felismerve Őt, soha nem feledte már, hogy él az Úr. Velük. Mindig velük. Velünk. Mindig velünk. Veled. Mindig veled. Ámen

 

 

 

Csatolt dokumentumok:

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

Látogatók ma: 151, összesen: 1344485