Istentisztelet 2019. május 26-án

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: 5Móz 11,8-21

Textus: 5Móz 11,19

Szeretett Testvérek!

Megint én vagyok itt. Üdítő áldás volt múlt vasárnap, és a hét két, következő napján hallgatni vendég-igehirdetőnket, de mit tegyünk; véget értek az evangélizációs alkalmak.

„Evangélizáció"? Református kegyességünkben ez a szó azt jelenti, hogy meghívást kap egy lelkész, aki egymást követő napokon ugyanarra a bibliai történetre vagy témára építve, új hangon adja át Isten örömhírét. Evangéliumát. Az „új", vagyis az egész évben hallgatott lelkészek szófordulataitól, személyiségétől eltérő hang célja, ugyanaz. Kijelentse Isten akaratát, helyezze egymásra, fogja össze, és így építse a hit meglazult, beázott, lukacsos falait.

Nos, a vendég igehirdető hazautazott, így megint engem, minket kell, hogy hallgassatok. Ugyanazt fogjuk csinálni, mint eddig. Ismételjük magunkat. Igyekszünk arra, hogy figyelemfelkeltő módon, kicsit eltérő műfaji és stílusjegyeket alkalmazva, de mégis csak ugyanazt, Isten reánk és reátok illeszthető kijelentését ismételjük.

Pénteken este Líviával „ismétléseket" hallottunk azon az előadóesten, amire meghívást kaptunk. A kiváló színésznő vers-repertoárjának fele olyan költeményekből állt, amiket már általános iskolás, vagy gimnazista korunk óta ismertünk. Volt olyan, amit vele együtt mondtunk magunkban. Egyáltalán nem voltak unalmasak. 35-40 évvel ezelőtt mennyi ideig magoltuk őket, míg (nekem, édesanyám előtt) háromszor hibátlanul el fel kellett mondani! Másnap, irodalom órán feleltünk belőle. Még most sem unjuk, hanem jobban értjük őket!

Utólag is megköszönöm a magyar tanáraimnak, hogy volt, amikor soronként váltakozva, mindig másra mutatva, az egész osztályt felkérdezték. Ugye, ti is tudjátok folytatni? „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, / s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály...". „S nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára". „Egész úton hazafelé / Azon gondolkodám: / Miként fogom szólítani / Rég nem látott anyám". Mi is volt ez az utolsó? ... Igen! Petőfi Sándor „Füstbement terv"-e. Nem a vers mondanivalójával rajzolok párhuzamot, de a címre szükségem van. Füstbement terv.

Hány füstbe ment terved van? Gyereknap van. Hány füstbe ment terved van, mondjuk, azzal kapcsolatban, hogy mit adsz át a gyermekeidnek? És azoknak, akik adnak a véleményedre. Akikkel jó ideig együtt voltál. Vigyáztál rájuk. Nevelted őket. De még most is függenek tőled. Szellemi, lelki értelemben. Bármennyit is változtak, meghatározó viszonyítási pont vagy az életükben.

Istennek volt; nem, inkább így mondom: még mindig van egy terve veled. Velük kapcsolatban. Azokkal kapcsolatban, akik iránt felelősséget érzel. Akkor is, ha önálló életet élnek, és még inkább akkor, ha még ténylegesen a gondoskodásodra vannak bízva. A közvetlen jövőjük és a földi elmenetelük óráját követő mérhetetlen idejüket befolyásolhatjuk azzal, hogy átláttuk-e, teljesítettük-e Isten feléjük, velünk végrehajtandó tervét. Nem mi döntjük el a ránk bízottak e két, években számolható, majd mértékegységekbe nem szorítható jövőjét. Mégsem bújhatunk ki a felelősség alól, hogy Isten szerepet adott nekünk azok alakításában.

Az előbb kipróbáltuk, mennyire frissen őrzi emlékezetünk azokat a kedves versrészleteket. Mi lenne, ha úgy folytatnánk; én elkezdek egy bibliai idézetet, ti pedig fejezzétek be? Biztosan jól menne. Akkor, ha olyat kérdeznék, amit valamikor már alaposan megtanultatok.

Mi mindent kellett fejben tartania a zsidóknak, köztük elsősorban Mózesnek ahhoz, hogy Egyiptomból a leendő földjükre vándorolva megtanulják az Istennel és egymással folytatott életközösség alapszabályait! A Tíz Igét (a Tízparancsolatot) két kőtáblára vésve, a Szövetség Ládájában vitték magukkal. Mózes közben folyamatosan kapta a kijelentéseket. Vázlatosan lehet, hogy felkarcolta őket agyagcserepekre, de az igazi, maradandó, így: átadható tudást az isteni kijelentések ismételgetése, emlékezetébe vésése jelentette. Elismételte magában, aztán elmondta őket a törzsek vezetőinek. Azok a nemzetségfőknek, családfőknek.

És ők? Még tovább adták? Igen, hiszen a legfontosabb megjegyzendők egyike ez a módszertani utasítás volt: „Tanítsátok meg ezeket a fiaitoknak is"! Kevéssel (nekünk néhány lappal) korábban így „kiáltott" Mózes: „Halld meg, Izráel: Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr! Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből! Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz!" (5Móz 6,4-7)

Jól hallottátok. Először így hangzott: „Ismételgesd azokat fiaid előtt", mai Igénkben pedig így: „Tanítsátok meg ezeket a fiaitoknak is"! „Ismételgesd" héberül azt jelenti: élesítsd! „Tanítsd meg" pedig azt: gyakoroltasd be!

Kezdjük magunkkal! Ismételjük-e, élesítjük-e magunkban Isten, életünket alakító, védő, beteljesedésre vezető Igéit? Az istentiszteletek előtt, a bejáratnál kézbe kapott kis igekártyák ezt a célt próbálják elősegíteni. Hazavihetőek, magunknál tarthatóak, elővehetőek. Mielőtt a világ ezernyi gaz-sága megfojtaná bennünk azt, ami elhangzott a szószékről, érdemes végigolvasni az igekártyán található néhány szót. Pár óráig még emlékszünk arra, milyen magyarázat hangzott el fölötte, és Szentlélek Isten azzal milyen erős, magához visszahúzó lasszót dobott ránk. A papírdarabon az Ige bibliai helye is rajta van. Szabad elolvasni a „környékét". Ez már maga az „ismételgetés", a „tanulás". Van olyan fiatalunk a gyülekezetben, aki egy ideje megtanulja őket. Nem a zsebéből, hanem a szívéből húzza elő a vezetést, a vigasztalást, az örömet. Hetente egy, évente több mint 50 isteni útjelző. Lépést és gondolatot közlekedtető, biztonságos, másokra is vigyázó „tábla".

Tudunk-e annyi bibliai verset, mint ahány költői verssort megjegyeztünk? Érdemes rászánni egy órát! Ülj le otthon, tedd magad elé azt az A/4-es papírt, és kezdd el! Balra egy bibliai vers, mellé a kedvenc költőd sora. Balra, jobbra. Jobbra, balra. Melyik fogy el hamarabb? Pótold! Akár mind a kettőt, de légy részrehajló! Az írásodat mögötted figyelő, téged körülölelő Isten megsúgja, melyiknek látod több hasznát...!

Akkor állunk készen az isteni terv megvalósítására, amikor nekünk már jól megy. Az tudja tanítani a szakmát, aki már elért egy szintet. Azt tudod ismételgetni a fiaid, lányaid, rád bízott lelkek előtt, amit te már beélesítettél magadban. Akkor tudod begyakoroltatni, megtanítani Isten őrző-védő parancsolatait, amikor te már szent rutinnal kezeled, műveled azokat.

Mózes közvetítésével Isten azt a népet szólította meg, amelynek létszükséglete volt saját Alkotmányának (Tízparancsolatának) a betartása. Hazát kaptak, és ahhoz, hogy ott fennmaradjanak, teljesíteniük kellett az adományozó Úr feltételeit.

Ma megmozdult az ország. Magyarország. A Jézus Krisztusban tökéletes kijelentést kapott, papírforma és alkotmánya szerint még mindig keresztyén ország. Istenre figyelő, Istent egyedüli Urának tartó, őt teljes szívéből, lelkéből és erejéből szerető ország. Gyermekei előtt Isten akaratát ismételgető, őket Isten szeretet-parancsára tanító hívek országa.

Éreztek valami ellentmondást? Tényleg Krisztust követjük? Együtt? Nekünk, magyar reformátusoknak Jézus a jövőnk! Ezt valljuk az Egység Napja, tíz év óta. Ezt ismételgetjük és tanítjuk otthon, az úton, ha lefekszünk, ha felkelünk? Erről ismer minket Európa? Így tart számon bennünket a városunk? A gyerekünk? A le és felmenőink? Nem tisztem ezt felmérni, de kötelességem végiggondolni, és benneteket ugyanerre biztatni.

Ma megmozdult Magyarország. Aki teheti, a hősök emléknapján lerója kegyeletét a szobroknál, az emléktábláknál, a domborműveknél, a freskóknál. A szónokok tiszteletet adó szavai és a múltat felidézők gondolatai önfeláldozásáról, hazaszeretetről, kétségbeesésről, fájdalomról és hősiességről szólnak. Sokan, nagyon sokan vannak, akiknek a nevét felvésték, történelemkönyvekben rögzítették. De náluk is többen, akikre csak családtagok, bajtársak emlékeztek, amíg éltek. Az elmondatlan történetek pedig velük szálltak a sírba. Pedig mit tanulhatnánk belőlük! Nem ripacskodó, hanem eredeti, félelmekkel és bizonytalanságokkal is teljes anyaföld és család-szeretetet. Isten büntetéséről, Isten kegyelméről.

Ma megmozdult Magyarország. Hősökre emlékeznek, és élőkre szavaznak. Vagy fordított sorrendben. A lényeg nem a helyszíneken dől el. A hit, az Istenbe vetett bizalom már a szívekbe van írva. Vagy: hiányzik onnan. Ez nem a koszorúk között, és nem az urnáknál derül ki, hanem a közel és távolabbi múltunk emléklapjairól. Ismételgettük-e, tanítottuk-e azt, amit mi is kaptunk? Őseinktől, tanítóinktól, vagy annak híján, magunk szomjúságát oltva?

Nekünk semmi beleszólásunk abba, hogy Isten kit kinek, minek minősít. Jó tanítónak, igazi hősnek. Az író szavaival: „Az Úr nem a történészek könyveit forgatja, hanem belelát minden ember lelkébe, s amikor az ítélet napján mindenki elfoglalja helyét az Ő jobbján és balján, talán megbizonyosodhatunk arról is, melyik oldalra kerülnek régen porladó őseink és hőseink - és vajon mi hová jutunk." (Szentmihályi Szabó Péter)

Én azt vallom, azt ismétlem, és segítségemet felajánlva arra bátorítalak, hogy amit bizalommal hiszel, azt Jézus kegyelméből és jókedvével: tanítsd meg! Amit neked adott az Úr, azokról „beszélj, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz!" Ámen