Istentisztelet 2018. október 7-én

Hang: kattints a képre!

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Zsolt 67

Textus: 4Móz 6,22-27

 

Szeretett Testvérek!

 

Az iskolai hittanoktatás 6. osztályos kis csibészei szeptember közepe óta a Biblia könyveinek címeit tanulják. Amikor nekikezdtünk, és felírtam a táblára az első öt könyv címét (Mózes 1, Mózes 2, stb.), még hátra se fordultam, máris tudtam, ki szólalt meg: „Ó, ez túl könnyű!" „Igazad van," mondtam, „akkor ezt hallgasd meg! Tanuljuk meg így!" Nagy levegőt vettem, és sikerült végigmondanom Mózes könyveinek mind az öt héber címét: Börésít, Sömmót, Vajjiqrá, Bammidbár, Döbárím. Memóriám felpörgetése meghozta az eredményt. A bekiabálós srác visszavonulót fújt: „Nem tudom mit mondott, Sanyi bácsi, de nekem jobban tetszik ez a Mózes 1, Mózes 2, meg a többi!"

Mózes 4. könyvének eredeti címe tehát: bammidbár. Azt jelenti: „a pusztában". A könyvben leírt események nagy részének helyszíne: a pusztaság. A híres, sokszor hallott áldás elhangzásának idején a pusztában vándorló nép a Sínai-félsziget déli részén táborozik. Mózesen keresztül Isten üzen Áronnak, Mózes testvérének. Őt, Áront és fiait választotta ki papjainak. Áldást kell mondaniuk a népre. De nem akárhogyan, akármit, hanem akképpen, olyanformán, és oly módon, ahogy az Úr előírja, Mózes pedig majd átadja nekik.

Mi történik az áldás elhangzása, megtanítása előtt? Isten elmondja, mit kell tennie, hogyan kell viselkednie annak, aki názír-fogadalmat tesz, vagyis az Úrnak szenteli magát. Nem feltétlenül életre szólóan, hanem egy bizonyos időre. Amíg a megszokottól eltérő módon él, és szolgálja Istent. Nem életfogytig tartó váltás ez, hiszen annak is megvan a leírása, hogy mit kell tenni akkor, amikor letelik a fogadalom ideje. Véget ér a különleges életforma, és az illető újra úgy él, mint korábban.

Az ároni áldás az után hangzik el, miután Isten egészen részletesen elmondta Mózesnek, mit csináljon a názír.

És mit olvasunk az ároni áldást követően? Azt, hogy Mózes befejezi a Szent Sátor fölállítását, és a törzsek vezetői irdatlan mennyiségű és értékű áldozati ajándékot visznek az oltár felszentelésére.

Áron és fiai, a papok tehát áldást mondanak a názírokra, akik már teljesítették az Úrnak tett fogadalmukat, és áldást mondanak az előtt, hogy a nép megmutatná, hogyan, mivel köszöni meg Istennek azt, hogy a közelükben van, és gondot visel rájuk.

Milyen érdekes párhuzam Izráel fiai és Jézusban Isten választottjai, a keresztyén gyülekezet tagjai között! Összejöveteleinket áldással fejezzük be. Áldást kérünk és mondunk az után, hogy bizonyos időt Istennek szenteltünk. Áldást kérünk és mondunk az előtt, hogy eltávozunk innen, és a következő órában, napokban imáinkkal, de cselekedeteinkkel is megköszönjük Istennek, hogy a közelünkben marad és gondot visel ránk. Megőriz minket.

Ezzel kezdődik az ároni áldás: „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!"

Mit jelent az „áldás"? Azt, hogy amit Isten kíván az Övéinek, azt lássák meg, azt vegyék át, és azt tegyék vele, amire kapták. Az áldás Isten vágyának beteljesülése. Az, hogy engedjük neki, hogy jót tegyen velünk. Az a vágya, hogy ne mi állapítsuk meg, mi hasznos a számunkra, hanem bízzunk benne. Bízzunk abban, hogy az Ő elgondolása, és annak végrehajtása elejétől végig a javunkat szolgálja. Átláthatatlansága ellenére is pontosan beleilleszkedik abba a terv-sorozatba, amit velünk, és rajtunk keresztül akar elvégeztetni a világban. A világnak azon a kicsiny részén, ahol, és amiért mi vagyunk jelen.

Áldottak vagyunk, mert Isten kiválasztott minket az áldására. Jézuson keresztül megáldhatóvá váltunk. Jézus Isten haragja elé állította a keresztet. Felszegeztette rá magát, és ezzel nem csak elhárította, kivédte Isten felénk irányuló haragját, hanem az áldottai közé sorolt, választott minket. Minket, és mindazokat, akik engedik, sőt, egy idő után kérik Isten áldását. A legnagyobb ajándékot. Isten akaratának velünk, és rajtunk történő beteljesítését.

„Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!" Isten megőrzi, megtartja azokat, akik elfogadják és örülnek az Ő áldásának. Hogyan őriz meg? Megment a fájdalomtól? Eltűnnek a gondjaid? Nem. Ezek mind megmaradnak és kísérnek egész életünkben. Akkor, mit jelent a „megőrzés"? Azt, hogy mint akkor Izráel, mi is megmaradunk Isten szövetségében. A keresztségben regisztrál minket, a konfirmáció során pedig megerősít benne. A vele kötött új szövetségben, amire Jézus vére nyomta rá a pecsétet. Nyugodt lehetsz; Ő akkor is megőriz a szövetségében, ha menekülni akarsz. Megengedi, mert visszatérsz hozzá. Önként. Bűnbánattal és örömmel. Sajnálod, hogy kevés volt a bizalmad, bánod a gyengeségedet, de örülsz, mert Ő nem engedett ottmaradni, ahová elcsalogattak, ahová eltévedtél, ahová, ameddig elmerészkedtél. Isten áldása megőriz a szövetségben, mert áldott vagy.

„Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!"

Mikor mondtad valakire, hogy „csak úgy ragyog az arca"? Nem az izzadtságtól, nem az erőltetett nevetéstől, nem a túlzott sminktől. Ragyogó tekintete van annak, aki gyönyörködik, mert hálás, mert büszke, mert a szeretete kiül a arcvonásaira. Nézzétek meg, emlékezzetek vissza egy édesanya arcára, aki magához öleli újszülött gyermekét! Az édesapára, aki a feje fölé emeli, és kacag. A nagyszülő szemére, aki az unokáját figyeli. Egyszerre van benne a múlt minden éve, és a könyörgés a jövőért.

„Ragyogtassa rád orcáját az Úr...!" Világosítsa meg az Úr rajtad a tekintetét! Tükröződjön rád, töltse el a testedet, az lelkedet, a gondolataidat, egész lényedet az, hogy szeret az Isten! Gyönyörködik benned. Fürödj meg a figyelmében, a vigyázó, benned gyermekét látó, megbízását vállaló, következő tervét beteljesíteni kész szolgájában bízó tekintetének sugarában!

Vigyázz, mert Isten orcájának ragyogását egy pillanat alatt kioldhatod! Ugye, nem akarod? Abban a pillanatban leveszed a fényét, ahogy ellentmondasz neki. Már a gondolataiddal is. Kísért az a régi történet, amikor édesanyád ragyogó arccal, telve bizalommal és szeretettel mosolyogva kért tőled valamit, és azt mondtad: Nem! Mekkorát változott az a szép arc! Eltűnt a ragyogása, és feltűnt a csalódottság árnyéka. Ezt megteheted Istennel is. Vele, aki szünet nélkül akarja ragyogtatni feléd, rajtad az arcát.

De, hát megesik, hogy nem tudunk ellenállni a kísértésnek, és nemet mondunk Isten kérésére, megbízására, tanácsára. Leolvasztjuk orcája ragyogását. Vissza lehet csalni? Újra lehet gyújtani azt a világosságot? Ki lehet békülni Istennel?

Nem, mi erre képtelenek vagyunk. Ezért vette bele az áldásba z Úr, ezért beszélt Mózessel, hogy mondja meg Áronnak ezt is: „... könyörüljön rajtad!" „Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!"

Könyörüljön rajtad úgy, hogy legyen elnéző. Nézzen túl azon, ami a gondolataidba tülekedik, és lássa meg azt, hogy valójában igent mondasz minden akaratára, szereted és kéred orcája ragyogását, de nem tudod legyőzni a rossz természetedet. Könyörüljön rajtad a jóindulatával. A te rossz indulatodra válaszoljon jó indulattal. Ez a könyörület. Ha én ellenkezek vele, Ő nem a szerint bánik velem. Nem engedi, hogy letöröljem arcáról a felém sugárzó ragyogását.

„Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!"

Az előbb az hallottuk: „Ragyogtassa rád orcáját az Úr...", az áldás záró akkordja pedig így kezdődik: „Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!"

Mi ez az újdonság? Miért áldás az, amikor az Úr felénk, feléd fordítja a tekintetét? A Biblia keletkezésének idején, amikor a fejedelem, a király, a fáraó, az uralkodó ránézett valakire, felé fordította a tekintetét, ezzel az apró mozdulattal azt jelezte, hogy megtiszteli a figyelmével. Beszélhet hozzá az illető. Elmondhatja azt, amiért megjelent előtte. Megmutathatja, mit hozott magával. Kérhet tőle.

Az Egyiptomból szabadult izraeliták egyetlen hatalmasságot ismertek; a fáraót, akit népe istenként tisztelt. Thomas Mann hátborzongató realitással írja le azt, amikor a fáraót hordszékén vitték az utcán. Testőrei azt figyelték, hogy mindenki leborult-e az út szélén, fejével a homokot érintve. Ha valaki fel mert volna pillantani a fáraóra, azonnal megölték volna. Hallgassátok így az áldást, és megértitek, milyen fenséges örömet váltott ki a zsidókból, amikor ezt hallották: „Fordítsa feléd orcáját az Úr..."! Rám néz az az Isten, ránézhetek arra az Úrra, aki tíz csapással sújtotta az egyiptomi fáraót, kettéválasztotta a tengert és tűzoszlopban, felhőoszlopban vezet minket?

Igen! Ez az Isten kötött velük szövetséget, és Ő adott nekik békességet. Magával, és egymással.

Az új szövetség szerzője, Jézus a mosolygó, a síró, a megvert, de feltámadása után felismerhetetlenül megváltozott, romolhatatlanná vált, bűnbocsánatot és örök életet meghirdető arcával fordult tanítványai felé. Megállt közöttük és annyit mondott: „Békesség néktek!" (Jn 20,19)

 

Isten, Jézus Krisztus arcával fordul felénk.

Nem látjuk.

Annál sokkal többet tapasztalunk!

Szentlelkével költözik belénk.

Akiben már ott él, az hálát ad érte.

Akiben még nem, az bátran kérje.

És kérem mindegyikőtökre: „Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!" Ámen