Istentisztelet 2019. július 14-én

(Telegdi István)

Lekció: 1 Kor 9, 19-23

„De Ő ezt mondta nekem: elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős." (2Kor 12,9B-10)

Amikor minden erőnket felhasználva, éjt nappallá téve dolgozunk valamiért vagy valakiért,  megpróbáljuk kihozni magunkból, az adott helyzetből a lehető legtöbbet, és a magunk érdekeit teljes mértékben háttérbe szorítva igyekszünk mindent megtenni DE mégsem elég, mégsem értékelik, olyankor a munkánk siker-gyümölcse helyett csak gaz terem: érdektelenség, ellenállás, meg nem hallgatás, ellenszegülés. Olyankor az öröm helyett marad a szomorúság, a köszönet helyett a megvetés, az engedelmesség helyett a meg nem hallgatás, hála helyett a hálátlanság Sőt: békesség helyett harag, erő helyett erőtlenség és csillogó tekintetek helyett könnyhullatás.

És ha mindez nem lenne elég: ott vannak a vádak. Hogy mindezt senki nem kérte, és a fennálló kudarcokat csak magának köszönheti az ember. Testvéreim, úgy vélem nincs olyan közülünk, aki nem került már ilyen szituációba.

Pál apostol is egy ilyen helyzetben szólal meg a mai igénkben, a korinthusi gyülekezethez írott levelében. Levélírásának előzményeként azonban tudnunk kell, hogy hogyan is került kapcsolatba Pál Korinthus városával. Az apostol a második úgynevezett missziói útján, a 49-ik év környékén érkezett Korinthusba. A városba szabadon bocsátott foglyokat és veteránokat telepítettek, kedvező fekvése miatt az apostoli korban már 700 000 lakossal rendelkezett, majd Kr.e. 27-ben Akhaja provincia fővárosa lett.

Összekötő szerepe volt kelet (Közép-Görögország) és nyugat (Peloponnézosz) között, ugyanis a Peloponnézoszra vezető földszoroson épült, mind keleten mind nyugaton kikötővel rendelkezett. Így szinte természetes, hogy sok féle nép telepedett le, mindenik vitte magával a saját maga isteneit. Vallások sokasága jellemezte a várost, tehát igencsak szabadelvűen és lazán kezelték vallási kérdéseket. És a különböző pogány népek nem csak vallásaikat, hanem az erkölcsi értékrendjüket is magukkal vitték: Korinthus oly híres volt az erkölcstelenségről, hogy az már közmondásossá vált. Pálnak, a későbbiekben, a Római levélben, a pogányság erkölcstelen életviteléről írott tapasztalatai nagyrészt Korintusból származnak.

Az apostol egy ilyen társadalom számára próbálta meg a Krisztus evangéliumát hirdetni, nekik írt levelet és ígéretet tett egy újabb látogatásra. Az általunk ismert első Korinthusi levél megírása előtt is írt levelet Pál, azt viszont nem ismerjük különálló levélként. Ekkor írta meg az első általunk is ismert Korinthusi levelet, melyben az általános erkölcsi, gyülekezet építési, egyszóval: a keresztyén értékrendre vonatkozó szabályokat fekteti le. Természetesen, az erkölcstelen életvitelt folytató társaság szemében ez a szabályzat/elvrendszer nem volt népszerű. És ekkor, ennyi munka és fáradozás után egy kemény vád az apostolt: könnyelmű, amiért elhalasztotta látogatását. Ebben a vádban érezhető, hogy benne van egyfajta kérkedés is: hogyan várhat el bármit is az apostol, amikor ő maga sem szavahihető, hiszen elhalasztotta látogatását.

Ennek válaszaként írja meg Pál a könnyhullatással írt levélnek nevezett gondolatait, melyre a második fejezetben találunk utalást. A két általunk is ismert levél megírása között írja, amelyet bár mint különálló levelet nem ismerjük, a kutatók úgy vélik, hogy a második Korinthusi levél 10 és 13 fejezetei tartalmazzák, tehát az Újszövetség könyveinek rendszerbe foglalása során ide illesztették bele.

És ebből a könnyhullatással írott levélből olvastam fel mai alapigénket, ahol szenvedésével dicsekszik az apostol. Hangsúlyozom még egyszer: dicsekszik SZENVEDÉSÉVEL az apostol.

Mert lehet a szenvedéssel dicsekedni. Persze a sikereinkkel sokkal jobb, könnyebb és sokkal gyakoribb. Erőt lehet meríteni a mély siralomvölgyekben is, ahogy Dávid zsoltárában is olvashatjuk: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.." (Zsolt 23,4A). Annak viszont, hogy a nehézségek közepette is erőt meríthessünk, van egy feltétele: el kell fogadni az Isten akaratát és fel kell ismerni, hogy Isten a szenvedés árán is minket akar építeni.

Naponta, vagy ha nem is naponta, gyakran hangzik el a mi ajkunkról: „legyen meg a Te akaratod." És ez az akarat nem csak a magaslatokra vonatkozik. Mert könnyű elfogadni az Isten akaratát és azt mondani, hogy hála legyen az Úrnak akkor, amikor terített asztal áll előttünk, és együtt a család, amikor átölelhetjük azt, aki fontos számunkra, amikor reggel egészségesen ébredhetünk fel és kezdhetünk neki egy újabb nap teendőinek. Amikor együtt, EGYÜTTES erővel vagyunk képesek megoldani az elénk táruló nehézségeket. Mert olyankor elég az, hogy van segítség. Elég az, hogy nem vagyunk egyedül.

De mi van akkor, amikor nincs együttes erő? Mi van akkor, amikor nem elég az, ami van ahhoz, hogy tovább tudjuk folytatni a küzdelmet? Amikor úgy érezzük, hogy teljesen egyedül maradtunk és az erőnk végleg elfogyott, amikor a közösségen felülkerekedik a magány, az egészséget betegség váltja fel? Amikor már nincs emberi ügyeskedés amely közbelép, nincs emberi hatalom, mely képes megoldást találni?

Ebben az a helyzetben sem maradunk egyedül, hiszen ahogy Pálhoz is szólott, hozzánk is szól az ÚR, nekem és Neked is mondja, ahogyan Pálnak is: „elég Neked az én kegyelmem".

ELÉG neked az én kegyelmem. Legtöbbször viszont sajnos nem ismerjük fel. Sőt, a maradék erőnket is megfeszítve rohanunk tovább, mint valami beprogramozott robotok hajtunk a többért, és egyszerűen nem ismerjük ezt a szót, hogy ELÉG. Mert a mai embernek semmi nem elég. Mindenki többet akar: több pénzt, jobb karriert, jobb munkát, nagyobb konfortot és kényelmet. És nem vesszük észre, hogy gyakran nem is az anyagi javak megszerzésére van szükség, és nagy buzgóságunkban gyakorlatilag elszáguldunk azok mellett, akikért minden fáradozásunk van. Elrohanunk szeretteink, és kiváltképpen Isten mellett. Rá valahogy nem marad idő. Pedig Péter apostol leveléből mindannyian tudjuk, hogy Istenre kell, hogy bízzuk magunkat mindenkor: „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok."

Őreá viszont valahogy mégsem marad idő minden gondunkban. Csak a „nagy gondokban" kerül elő a várólistán, amikor tényleg, már semmi más nem segíthet. Ahelyett, hogy az imádság az első reakciónk lenne, az válik az utolsó lehetőséggé.

De milyen jó, hogy Isten kegyelme elég ahhoz, hogy engedetlenségünk és hálátlanságunk ellenére is segítsen. Milyen jó, hogy Ő nem úgy gondolkozik, mint mi: nem ellök, nem eldob, nem mondja azt, hogy nem elég, amit cselekedtünk, nem mondja azt, hogy egy csődtömeg vagyunk, amiért elfogyott az erőnk, hanem megtanít minket, megtapasztaltatja velünk, hogy elég nekünk az Ő kegyelme. Akkor is, amikor semmi már nem elég a folytatáshoz. Akkor is, amikor mi rohangászunk és nem vesszük észre Őt.

Mert az erőtlenségben is elég az Isten kegyelme. Mert az Ő ereje erőtlenség által ér célhoz. Pál esetében is célba ért. Célba ér az Ő ereje bennünk is: amikor tékozló fiakként, minden erőforrásunkat felhasználva visszatérünk az atyai házhoz egy-egy fohász idejére, és az általunk kért szolgaság helyett az Ő dicsősége mutatkozik meg az életünkben. Célhoz ér az Ő ereje bennünk, amikor hitetlenkedve, az Ő segítségében kételkedve vágunk neki valami erőnk felettinek és hozzá kiálltunk mondván: Uram, légy segítségül az én hitetlenségemen. Az Ő ereje van bennünk, amikor kétségbe esve kiálltunk hozzá és Ő könnybe lábadt szemünkről letöröl minden könnyet, amikor megtörve és üresen adjuk át magunkat neki, hogy újjá teremtsen és az űrt bennünk Ő töltse ki, amikor a rohanó világban minden változik, és semmi nem biztos: Ő akkor is ott van. Az ő kegyelme akkor is biztos, és állandó, akkor is elég, és az Ő ereje akkor is célba ér.

És ezért.... ezért a kegyelemért, ezért az erőért és ezért a gondviselésért telhet örömünk a bántalmazásban, nyomorúsában, az üldözésben, és szorongattatásban, és ezért vagyunk akkor a legerősebbek, amikor erőtlenek vagyunk. Pálnak mindezekben része volt. Korinthusban a zsinagógában kezdte a tanítást, ahonnan a gyalázkodó és ellene támadó zsidók miatt el kellett hagynia a zsinagógát sőt, be is vádolták Gallió római prokonzulnál. Sokszor mi is hasonló próbatételeknek vagyunk alávetve. Minket már nem a zsidók haragja szorongat, de ugyanúgy részünk van bántalmazásban az élet különböző területein, ugyanúgy nyomorgatnak a ránk bízott feladatok, melyekbe sokszor olyannyira bele kell temetkeznünk, hogy nem látszunk ki belőlük, és bizony van üldözés is. Napjainkban is üldöznek keresztyéneket, és üldöznek minket is: egy sikerorientált társadalom elvárásai. És ott van a szorongattatás... az is ugyancsak jelen van a mi életünkben: az előítélet, a megbélyegzés, az, hogy sokszor a felülkerekedés érdekében úgy gázolunk át egy-egy embertársunkon, hogy észre sem vesszük az erőfeszítés, mellyel sokszor már-már betegesen próbálunk megfelelni EMBEREKNEK, az Istennek tetsző élet érdekében azonban.. legyünk őszinték, aligha teszünk valamit. Ott van a betegség, mely talán minden tehernél súlyosabban nehezedik ránk, és sajnos a modern kori orvostudomány szaktudása is sokszor a végéhez ér és nincs mit tenni. Elérkezünk arra a pontra, amikor emberek ereje már nem segít, amikor már lehetetlen bármit tennünk.

És az Úristen az, akihez fordulhatunk akkor, amikor senki máshoz nem. Mert tudjuk jól, hogy ami embereknek lehetetlen, az Istennek igenis lehetséges. Ő az, akinek és akivel bármi lehetséges, Ő az, aki akkor is ott van és segít, amikor már semmiféle világi vagy emberi hatalom, semmiféle anyagi érték, semmiféle gyógyszer vagy orvosi eszköz sem segít, nem ad új erőt.

Mert Isten kegyelme, Isten gondviselése, soha nem megy szabadságra. Ő akkor is ott van, amikor minden más elhagy.  Ady Endre olyan szépen foglalja össze ennek az állapotnak az érzéseit:

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Keresztyén testvérem, ha úgy éreznéd, hogy mindennek vége van és semmi erőd a folytatáshoz, ne feledd, Isten Neked is mondja ma, holnap, és örökké: elég Neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz, és ha az Ő ereje ér célba az életedbe, akkor számodra is kiderül, Te is megtapasztalhatod, és Te is megvallhatod, hogy „amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős" Ámen.