Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Istentisztelet 2019. augusztus 4-én

 

Hang: kattints a képre!

 

(Dr. Kereskényi Sándor)

 

Lekció: 1Krón 13,1-10

Textus: 1Krón 13,11-14; Lk 12,48/b

 

Szeretett Testvérek!

Mi jut eszetekbe először? Szegény Uzzá! Csak jót akart! Dávid király parancsára, Izráel törzseinek képviselőivel elindult Kirjat-Jeárimból. Velük tartottak a papok és a léviták. Mindenféle zeneszerszámokkal, énekelve, táncolva vonultak. Reá, Uzzára, és társára, Ahjóra bízták, hogy irányítsák az ökröket. Az új szekeret húzó ökröket. A szekéren pedig ott volt az Úr ládája, a szövetség ládája. A ládában a két kőtábla Isten tíz Igéjével (a Tízparancsolattal), amit sok száz évvel azelőtt még Mózes hozott le a Sínai-hegyről. Úgy tűnt, hogy minden rendben van. De nem. Az addig szépen ballagó ökrök megbotlottak. Ki tudja, mitől félve, Uzzá kinyújtotta a kezét a láda felé. Abban a pillanatban meghalt. Miért is? Mert „fellángolt az Úr haragja Uzzá ellen, és lesújtott rá, mivel kinyújtotta a kezét a láda felé."

Szegény Uzzá! Milyen értelmetlen halál! Uzzá ösztönös mozdulata kiváltotta Isten haragját. Ő volt a hibás? Igen, és nem. Uzzá sorozatos könnyelműségek áldozatává vált. Ott kezdődött a baj, hogy a láda átszállítására parancsot adó Dávid király elfelejtett valamit. Mindenek előtt azt, hogy kivel tanácskozzon, amikor Isten szent ládájáról van szó. Dávid „az ezredesekkel, századosokkal, valamennyi vezérével" vitatta meg azt az egyébként szép gondolatot, hogy ideje lenne vidékről az új fővárosba, Jeruzsálembe szállítani a nép isteni alkotmányát, a két kőtáblát, annak hordozóeszközét, a szövetség ládáját. Isten ládájának ügye azonban nem a katonák hatáskörébe tartozott. Dávidnak a papokkal és a lévitákkal kellett volna megbeszélnie a tervét. Nekik csak akkor üzent, amikor közvetlen baráti körével már eldöntötte, mi lesz.

Dávid másik, még ennél is súlyosabb feledékenysége az volt, ami később, későn jutott eszébe. Akkor, amikor a szövetség ládájával másodjára is elindultak Jeruzsálem felé. Az előtt az indulás előtt már nem készíttetett új szekeret, hanem kijelentette: „Nem szabad másnak hordoznia az Isten ládáját, csak a lévitáknak, mert őket választotta ki az Úr, hogy hordozzák, és állandóan gondozzák az Úr ládáját." (1Krón 15,2) Ezt felejtette el első felbuzdulásában.        Szégyen, hogy az első alkalommal erre még a papok sem emlékeztek. A helyett, hogy Isten rendelését elolvasva (5Móz 10,8) a gondos előírások szerint betakart ládát rudakkal a vállukra véve, maguk vitték volna, szekérre téve ökrökkel húzatták. Ez a papi kényelem és hanyagság az ökröket vezető Uzzá életébe került.

Dávid a második alkalommal már név szerint szólít fel két papot és hat lévitát. Családfőket, akiknek ott kellett volna lennie az első szállításkor is. Másodjára megszentelték magukat, és „a léviták rudakkal a vállukra vették az Isten ládáját, ahogyan Mózes parancsolta az Úr beszéde szerint." (1Krón 15,11-15)   Szegény ökörhajcsár Uzzá! Rajta csattant az ostor. Dávid és a léviták könnyelműsége miatt kellett meghalnia. Azért, mert a világi és vallási vezetők későn néztek utána annak, mondott-e valamit Isten arról, amit olyan szépen elterveztek.

Gondolkodni és aztán cselekedni, vagy: ugrani, és ha nem jól sikerül, akkor elgondolkodni? Ti melyik sorrendben szoktatok buzgólkodni? Amikor valami egészen új dolgot vásároltok, elolvassátok a használati utasítást? ... Amikor elhatároztok valamit, ami a saját, a másik, vagy sokak életét is befolyásolja, előtte belenéztek Isten írott használati utasításába? Az, hogy itt vagyunk, azt jelenti, hogy elvileg: igen. Isten az első konzultánsunk. Az, hogy mennyi, önhibánkból eredő gondot hoztunk a templomba, az meg annak a visszajelzése, hogy: nem, mégsem. Isten kijelentése ritkán útmutatás, de gyakrabban: vészhelyzetben előrántott segédeszköz. Most segíts Uram!

Kegyetlenül nehéz, a magunk számára legkínosabb számadást kéri tőlünk Isten ezen a mai délelőttön. Hányszor voltunk már Dávid és a hanyag papok szerepében, amikor miattunk kellett másoknak elszenvednie Isten büntetését?

A körülményeket felületesen felmérve, vagy éppen, azokkal mit sem törődve, önkényesen hoztunk olyan döntéseket, halasztottunk el olyan kötelességeket, melyek következményeit nem nekünk kellett elviselni. Jócskán vannak, voltak olyan állásfoglalásaink, miknek hozadékát életünk hátralévő részében a hatásunk, irányításunk alatt állóknak kell elhordozniuk.

Elvileg (gyakorlatilag is) rendelkezünk egy kifogástalan használati útmutatóval. A Bibliánkkal. Isten nem indokolja meg minden oldalán, hogy miért szükséges ezt vagy azt úgy tennünk, ahogy leíratta. Az esetek nagy többségében a mosógép, a telefon, a televízió, az autó működésének leírásában sem érvelnek a mellett, hogy miért kell erre vagy arra tekerni, nyomni, emelni, fordítani a gombot, a kart, a pedált. Úgy csináljuk, ahogy leírták, mert minden további nélkül hisszük, hogy úgy működik a legjobban a szerkezet. Úgy válik hasznunkra. Úgy lesz könnyebb az életünk. Úgy kerülhetjük el a bajt.

Miért mondta Isten, hogy a szövetség ládáját a vállukon vigyék a léviták? Nem tudjuk. Csak annyit, hogy nem állatokkal vontatott taligákon akart vonulni, hanem emberek vállán.

Isten utasításainak sokkal jobb engedelmeskedni, mint annak, amit mi látunk jónak. Ezt azért hiszem így, mert én Istennek köszönöm az életemet. A testemet. A lelkemet. A személyiségem jellemzőit. Ő rakott össze. Ő tudja a legjobban, mi válik hasznomra. Utánozhatok én bárki mást, de azt erőltetnem kell. Ami nem az én dolgom, azt nem kéri tőlem. Azt nem tőlem kéri. Én is, és te is egyedi teremtménye vagy a világ Alkotójának. Istent nem kell kisegítened. Uzzának sem kellett volna a láda után kapkodnia. Semmi dolga nem lett volna a szekér, az ökrök mellett. Isten nem rendelt ilyen „új szekeres" parádét. Ő, a kőtábláira írt szentségben, a lévitái vállán szeretett volna utazni. Ezt a rendeletet, előírást évszázadokkal korábban közölte a népével. Engedelmességet várt. Most is. Akár értjük, akár nem, miért kér ezt meg azt. És miért éppen úgy kéri annak végrehajtását. És miért óv valamitől, miért tilt meg valamit. Az alig olvasható apró betűket végig böngésszük a gyógyszereink dobozából kihajtogatott papírokon. De nem hívjuk fel a gyártót, hogy miért kell sok vízzel bevenni a kapszulát; miért nem lehet alkoholt fogyasztani a tabletta hatása alatt; milyen mellékhatásokat tapasztalva szükséges abbahagyni a készítmény használatát. Magyarázatot nem kérve, betartjuk az előírásokat. Istennel viszont perlekedünk! Miért nem engedi ezt, miért akarja azt? Az ismeretlen gyógyszerésznek, gyártónak, kutatónak engedelmeskedünk. A Jézusban magát kijelentő, hasznunkat szem előtt tartó, szeretetét, akaratát írásba foglaló Istennek kevésbé. Az orvos, az ügyvéd, az autószerelő, a konyhai robotgépet ismertető tanácsát megfogadjuk, Istennel vitába szállunk. Így aztán egyszerre válunk felelőtlen döntéshozóvá, mint Dávid; tudatlan, szekér körül ugráló lévitákká, papokká; és: kapkodó áldozattá, mint az a szerencsétlen Uzzá.

Soroljuk csak a megváltoztathatatlan feltételeket! Ha a szövetség ládáját nem tették volna szekérre, az ökrök nem botlottak volna meg, Uzzá nem nyúlt volna a láda felé, és Isten nem sújtott volna le reá. Mi történt? Egyetlen engedetlenség: a láda hordozása, szállítási módjának semmibe vétele engedetlenségek sorozatát indította el, és tragédiába fulladt.

Világítsunk vissza a saját életünk homályosodó múltjába! Amikor csupán egyszer megtagadtuk az Istennek való engedelmességet, kiszámíthatatlan folyamatok halmazát indítottuk útjára. Igyekeztünk, azóta is igyekszünk foltozgatni a lyukakat. Kapkodunk ide-oda. Púderezzük a hibáinkat, szépítgetjük a mulasztásainkat, egyre kényszerűbben, és több áldozattal színpadra visszük a „nincs itt semmi baj" című magánszámunkat.

Pedig jobb lenne visszafordulni. Visszamenni odáig, ahol még nem zavarodtak össze a dolgok. Amin nem lehet változtatni, azért bocsánatot kérni. Amin lehet, azt azonnal újrakezdeni. Kézbe véve a valaha is megfogalmazott legtökéletesebb, valójában egyetlen igazi használati utasítást: a Bibliánkat. Mielőtt kinyitnád, hívd magad mellé Isten Lelkét! Olvasás közben fordítsa le a te nyelvedre, tegye érthetővé a te számodra azt, amit tőled kíván, amit tőled vár!

A legnagyobb kincs van a kezünkben! Az Isten akarata. Újra olvasható. Ha elfelejtetted, mint Dávid, és az ő vezérei, papjai, lévitái, akkor, mielőtt ártanál magadnak és az utasításaidat követőknek, nézz utána megint, mit és hogyan végezhetsz el az Istennek tetsző módon!

Mindent megkaptál Tőle ahhoz, hogy elégedett, beteljesedett életed legyen. Mindent rád bízott, amit teljesíteni tudsz. Te. Nem valaki helyetted, hanem: te!

Jézus egy példázata végén azt mondta: „Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon." (Lk 12,48) Dávid és népe sokat kapott az Úrtól. Isten a papokra és lévitákra bízta a legszentebb dolgokat. A szövetség ládájának szállításakor megbuktak. Isten kívánságának nem feleltek meg; a számonkérésnek nem voltak képesek eleget tenni.

Mi mindent megkaptunk Istentől. Az életet, amit elvesztettünk, de Jézus visszaszerzett nekünk. Sokat bízott ránk az Úr. Bízzunk benne, szeressünk úgy, ahogy megtanította, reménykedjünk abban, amit megígért nekünk!

Vigyük elé meggondolatlanságaink következményeit, és kérjük arra, hogy hadd hagyjuk őket nála. Úgysem tudunk mit kezdeni velük. De bocsánatot kérni miattuk: igen!

Tudjuk, hogy áldozatok is vagyunk. Bocsássunk meg azoknak, akik miatt úgy alakult az életünk, ahogy alakult. És akkor Ő is megbocsát nekünk. Miképpen mi, a képen Ő is. Így, helyreállítva dolgaink rendjét, nem a szövetség ládáját, hanem az Új Szövetség keresztjét magunkra véve haladjunk a mennyei Jeruzsálem felé! Isten adjon nekünk áldott utat, hazaérkezést, örökké tartó együttlétet! Ámen

 

Csatolt dokumentumok:

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

Látogatók ma: 61, összesen: 1484557

  • 2019. november 18., hétfő

    Gyakran a túl nagy elvárásokkal kezdődik az egész, majd megindokoljuk magunknak, miért nem gond ez, utána viszont csőstül jön a baj. Nincs azonban oly...
  • 2019. november 17., vasárnap

    Hajlamosak vagyunk a rutinokhoz való ragaszkodásra, még akkor is, ha állandóan panaszkodunk helyzetünk sivárságára. Tomka János és Bőgel György a régi...
  • 2019. november 17., vasárnap

    Vasárnap délután. A tárgyak nem néznek össze, a vizespohár nem csendül magától. Minden áll és néz. Mire vár? Valami azt nyikorogja, változom. Átmenőbe...
  • 2019. november 14., csütörtök

    „Már nem fogok ott ólálkodni körülöttük. Nem fogom várni a lehulló morzsákat. Nem fájdíthatom a szívem azzal, hogy nézem őket és sóvárgok. Belefáradta...
  • 2019. november 14., csütörtök

    A vidékfejlesztés, a felzárkóztatás és a teremtésvédelem elválaszthatatlanok egymástól, és a hátránykompenzáció mellett a kapcsolati hálózatok megújul...
  • 2019. november 12., kedd

    „Fontosnak tartjuk elmondani, hogy ha valaki nem tudja, milyen irányba induljon el, ne jelentkezzen mindenképpen egyetemre. Lazítani kell a dobozokban...
  • 2019. november 12., kedd

    A Budapest-Déli Református Egyházmegye pályázatot ír ki a Budapest-Pestlőrinc-Erzsébet-Bélatelepi Református Egyházközség lelkészi állására.
  • 2019. november 11., hétfő

    A díjnyertes kötet a bibliatanulmányozás teljesen új dimenzióját nyithatja meg sokak előtt.
  • 2019. november 10., vasárnap

    Egy átlag vasárnap minden 180. budapesti lakos vesz részt református istentiszteleten, a teljes fővárosi lakosság kevesebb mint egy százaléka. A Kié a...
  • 2019. november 07., csütörtök

    Kilenc lelkész tett lelkészi esküt és vehette át lelkészi oklevelét a Dunamelléki Református Egyházkerület november 7-i közgyűlésén. Nyolc lelkészt a ...