Istentisztelet 2022. január 1-jén

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Ézs 8,23-9,5

Textus: Mt 4,13-16

Szeretett Testvérek!

Tegnap délelőtt olyan erős volt a napfény, hogy amikor a kapualjból kiléptem az utcára, be kellett hunynom a szememet. Titokzatosak ezek a gondolattársítások, de amíg megálltam, elém ugrott egy gyerekkori kép. Nyáron nagymamám leküldött valamiért a pincébe. Gyertyával a kezemben matattam ott pár percig, és amikor felfelé jöttem a lépcsőn, hirtelen szemembe sütött a nap, én megbotlottam, és elestem. Vérzett a térdem. Nagymama gyorsan lekezelte, közben pedig azon a lassú, nyugodt hangján, ami már fél gyógyulást jelentett, szépen elmondta, hogy ha sötétből kilépünk a világosságra, újra meg kell szoknunk a fényt.

Fény. Világosság. Ragyogás. Utoljára a karácsonyi történetekben találkoztunk ezekkel a jelenségekkel. Pásztorok tanyáztak, őrködtek éjszaka Betlehem mellett, és „az Úr angyala megjelent nekik, körülragyogta őket az Úr dicsősége". Ragyogás. A napkeleti bölcseket pedig csillagfény vezette.

Soha nem gondoltam még rá, de a Szentlélek talán megengedi, hogy összefüggést találjunk a két történet között. Isten mindkét esetben kivárta, hogy besötétedjen. A sötétre öntötte rá a ragyogását, útmutató vezetését. A napkeleti bölcsek nappal nem látták a csillagot. Éjszaka, a sötétben kellett haladniuk. A Betlehem felé vezető csillag volt az egyetlen tájékozódási pontjuk. A pásztoroknak éjszaka, a sötétben jelent meg az Úr angyala, majd a mennyei kórus.

Nem mintha a bibliaolvasásunk szempontjából mérvadó lenne, de nekem nagyon valószerűnek tűnik, amikor a karácsonyi filmeken azt látom, hogy a pásztorok az angyal megjelenésekor a szemük elé kapják a kezüket. Éjszaka van, az Úr dicsősége pedig „körülragyogta őket". Ezt a váltást, ezt a különbséget az embernek sem a pupillája, sem a lelke nem képes azonnal feldolgozni és befogadni. A keleti bölcsek utazását megrendezett egyik filmjelenetben nagyon tetszik, hogy a tevék hátán tevegelve csak néha néznek fel a csillagra, de akkor összehunyorítják a szemüket. Az isteni vezetést szokni kell. Annak a világossága eltér az többezernyi csillag fényétől.

Folytassuk a karácsonyt! Az sem lenne baj, ha az év minden vasárnapján szóba kerülne. Jézus megszületett. Belépett az elsötétült világba. Ő lett az igazi fény. János apostol ezt írta róla: „Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be. ... Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba." (Jn 1,3-4.9.) Ez szép, de vajon Jézus is így tartotta magáról? Igen. Ha már János evangéliumát idéztük, olvassuk ki abból Jézus önarcképét! Jeruzsálemben mindenki füle hallatára „hangos szóval" kiáltotta: „Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon a sötétségben." (Jn 12,46)

Belépett a sötét „kapualjunkba", a sötét „pincelejárónkba", és elkezdte hozzászoktatni az emberiséget ahhoz a fényhez, ahhoz a tisztánlátáshoz, azokhoz a kontúrokhoz, amiket Isten adott a világba. Názáretben, Kapernaumban, majd egész Galileában. Utána délen, Júdeában, Jeruzsálemben kezdte felkészíteni az embereket arra, hogy ki Ő, és miért jött.        Egyre többen jöttek rá. Tanulták meg. Fogadták el a Szentlélektől.

Mit is? Hogy Jézus halála és feltámadása óta esélyt kaptunk arra, hogy kikerüljük az isteni ítéletet. Ezt először egy előkelő zsidónak mondta. Milyen érdekes, akkor is: éjszaka. Szó szerint így: „Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre". (Jn 3,18) Ebben az értelemben Nikodémusnak is éjszaka ragyogott fel a megváltás fénye. Nem sokkal később Jeruzsálemben, az egyik legforgalmasabb helyen, a Bethesda tónál hallhatták az ott ücsörgők és bámészkodók: „Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe." (Jn 5,24)

Ezt az örömhírt naponta elolvashatjuk. Még jobb, ha kívülről megtanuljuk. Az akármilyen értelemben vett sötétségünkből kilépve, hozzászoktatva magunkat Jézus világosságához, ítéletre sem megyünk, hanem a halálunk után átmegyünk az életbe. Annyi kell hozzá, hogy halljuk (és olvassuk) Jézus igéit, szavait, és higgyünk abban az Istenben, aki Őt küldte. Azért küldte, hogy megértsük végre, mit akar mondani, és mennyire szeret minket.

Máté hűségesen lejegyezte az evangéliumában, hogy Jézus életében mikor, melyik ószövetségi prófécia teljesedett be. Nem kerülte el a figyelmét az a kis, számunkra jelentéktelennek tűnő esemény sem, hogy Jézus Názáretből Kapernaumba költözött. Máté fellapozta, vagy inkább: kitekerte Ézsaiás próféta írását. Megtalálta benne a nála hétszáz évvel korábban élt prófétának a Messiás érkezéséről szóló jövendölését.  Átmásolta a saját jegyzeteibe: „A nép, amely sötétségben él, nagy világosságot lát, és akik a halál árnyékának földjén élnek, azoknak világosság támad."

Szegény galileaiakra ráfért a biztatás. Lakóhelyük a honfoglaláskor felosztásra került ország kissé jelentéktelennek tartott Zebulon területére esett. Már Ézsaiás idejében a pogányok földjének csúfolták. Azóta tovább romlott a megítélésük. Jézus korára igen vegyes lett a lakosság összetétele. Kellemes ökoszisztémája miatt a Római Birodalom legtávolabbi területeiről is szívesen költöztek oda, főleg a Genezáret-tó mellé. Ahogy ez már lenni szokott, a betelepülők vallása, filozófiája, életstílusa gyorsan és hatékonyan rányomta a bélyegét az őslakosságra, jelen esetben a zsidókra. Hitük, szokásaik cseppfolyóssá váltak, és összekeveredtek a gazdag idegenek gondolkodásával.

Jézus közöttük nőtt fel (Názáret is ide esett), itt kezdett tanítani. Első csodáját a közeli Kána városában tette, ahol azon a menyegzős lagzin borrá változtatta a vizet. De szülőföldje nem fogadta el azt, amit nekik is kínált. Még ő sem lehetett próféta a saját hazájában. Kapernaumban is tett csodákat, de az nem volt elég ahhoz, hogy az övéi a sötétségből Jézus világosságába lépjenek. El is siratta a földijeit. Máté így emlékezett Jézus hátborzongató kijelentésére: „Te is, Kapernaum, talán az égig emelkedsz? A pokolig fogsz alászállni! Mert ha Sodomában történtek volna azok a csodák, amelyek nálad történtek, megmaradt volna a mai napig." Kapernaum? Sodoma? Szeged...?

Nem maradt nyoma annak, hogy Szeged mikor látta, hallotta meg Jézus örömhírét, világosságát. Talán a Maroson érkezett a hír, valamelyik sóhordó hajón Daciából, a Trajánusz császár által elfoglalt területekről. Krisztus után száz évvel egy trák, görög, sóhordó? Vagy egy zsidó, római aranykereskedő Makedóniából északra kanyarodva, valahol a Palesztinában szolgált, Dáciába vezényelt légionáriusok beszélgetéseit végighallgatva, majd ide érkezve, a Tisza-Maros torkolatához vihette, hozhatta a zsidó Jézus, Isten Fia tanításait. Magyarokat még nem talált errefelé, de már megágyazta az evangélium terjedését.

Szegeden, vagy másutt, nem tudom, melyikőtökhöz mikor érkezett el a világ Világossága, de aki átélte, milyen volt kilépni életszemlélete, halálfélelme, nyirkos vallásossága, száraz istenismerete sötétségéből, kapualjából, pincefeljárójából, az tudja csak igazán, milyen sötétben járt addig!

„A nép, amely sötétségben él, nagy világosságot lát, és akik a halál árnyékának földjén élnek, azoknak világosság támad." Nem hiszem, hogy Ézsaiás, saját népén kívül másokhoz is intézte volna ezt a próféciát. De hiszem, hogy a világnak az a része, - földrajzi szempontból legyen bárhol is -, amely nem találkozott az Isten önkijelentésével, világosságával, az a halál árnyékának földjén él. Még akkor is, ha naplemente után a világon a legtöbb villanyégőt gyújtja fel. Még akkor is, ha a leghitethetőbb isten-másolatokkal bódítja magát. Hiába a materiális és spirituális ámítás, a sötétségben járó lelkekre rávetődött az istentelen, az Isten jelenléte nélküli halál árnyéka.

Ma az új évet kellene ünnepelnünk. 2022-t. Engedjétek meg, hogy az „ünneplés" helyett a „hálaadást" használjam. És ne is az új esztendőért, hanem az új napért. Holnap pedig a holnapért. A minden egyes új napba rejtett lehetőségért. A napok jellegtelennek tűnő, és kimagasló eseményeibe beágyazott menekülési útvonalért. Sötétségből a világosságba.

Milyen sötétségből? Például az ítélkezés sötétségéből. Emlékeztek a jelenetre, amikor a nyálukat csorgató vádlók készek voltak megkövezni a házasságtörő asszonyt, és Jézus azzal a mondattal csavarta ki a követ a kezükből, hogy „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ."? (Jn 8,7) Az önismeretre ébresztés sokkoló jelenete után „Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága." (Jn 8,12)

Lebuktál? Téged hol kapott rajta Jézus? Hol világított rád? Hol csavarta ki a követ a kezedből, a bántó szót a szádból, a bosszú gondolatát a fejedből? Mikor jöttél rá, hogy akármilyen téren, de sötétségben jársz? Itt az istentiszteleten, otthon, vagy a barátaid között eszméltél rá, hogy nem Jézust követed, hanem a saját fejed után mész? Szelíden emlékeztetett az Úr, vagy beleborzongtál?

Mindegy. Mindegy, ha még csoszogva, sántikálva, meg-megtorpanva, de a világosság fellobbanása után beálltál Jézus mögé. Mert akkor Ő eldicsekszik veled. Ő az (helyettesítsd be a nevedet) jelenti Jézus az Atyának; ő az, aki „aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága." Még nem tart ott, de velem eljut odáig.

Ezt a követést, ezt az utat, Jézus világosságát kívánom nektek az új évre.

Várjatok! Az még hagyján, hogy én kívánom; én, akinek szintén szüksége van a világ Világosságára. Jézus és az Atya szent Lelke is ezt kívánja nekünk.

Honnan tudom? Azért voltunk itt! Ezért vár vissza minket! Ámen